Bor és társai

Egyhektárnyi boldogság

Györgykovács Imre

Egyhektárnyi boldogság

2013.08.01.  | F. Tóth Benedek

A Somló-hegy lábánál bújik meg az ország egyik legigazibb kézműves borászata. Két ember, férj és feleség dolgozik reggeltől estig a tőkék között, egyetlen hektáron, s pincéjükben világhírű bor érik. E pincészet házikójának falán feszül a 2012-es Borászok Borásza kitüntető elismerés oklevele – Györgykovács Imre nevére.

 

 

– A Borászok Borásza díjátadón azt a szót használta a beszédében, hogy szerencse. Miközben szerencséje csak annak lehet, aki tesz is érte.

– Sok munkát ad a szőlő. A jó borért küzdeni kell. De ha az ember kint dolgozik a természetben, akkor az valahol szerencse kérdése is, hogy minden mindig a legjobban alakuljon: eső, szél, napsütés. Ám sokat számít a pozitív gondolkozás is. Ha ugyanis kint vagyok a szőlőben, csak jóra gondolok. Akkor valahogy jobban megy minden. Megnyugszom, és csak a munkámra figyelek.

– Ha ideges, ki sem megy a szőlőbe?

– Muszáj kimenni. De közben muszáj mindig a jóra, a jó emberekre gondolni. A faluban nincs kiírva sehol, hogy Györgykovács Imre, sem az, hogy Györgykovács Pincészet. Mi nem hirdetjük magunkat, de aki akar, mégis megtalál.

– Rossz emberek nem is találják meg?

– Amikor 1988-ban abszolút első lettem a somlói borversenyen, autóval jöttem a szőlőbe. Útközben fölvettem egy embert, akiről tudtam, hogy egy kicsit piás. Megkért, hadd kóstolja meg az aranyérmes traminit. Töltöttem neki fél pohárral, mire azt mondta, hogy ő nem félember. Amikor azonban teletöltöttem neki, egy hajtásra fölhúzta a bort.

– Mit érzett akkor?

– Bánatos voltam. Azt éreztem, mintha a földre öntöttem volna a bort. Meg sem kóstolta. Akkor fogadtam meg, hogy piás embert nem itatok. Ezek a borok olyanoknak készülnek, akik értékelik a benne lévő szeretetet és a sok munkát, amit a feleségemmel végzünk.

– Honnan tudja egy borász, hogy jó bort készít?

– Benne van az élete. Ez amúgy fontos kérdés, hiszen aki ismer, az tudja, hogy örök elégedetlen vagyok, s csak nehezen adom ki a kezemből a bort. Mondok példát is: 2005-ben egy 2003-as hárslevelűt indítottam a Pannon Bormustrán, és csúcsbor lett. A feleségem a tanú rá, hogy amikor átvettem a díjat, és leültem a helyemre, csak annyit jegyeztem meg halkan: mennyivel jobb volna, ha egy kicsivel magasabb lenne a savtartalma! Később, 2008-ban úgy nyert a 2006-os olaszrizlingem az I. Egerszóláti Nemzetközi Olaszrizling Fesztiválon, hogy nem is neveztem. A Bortársaság azonban elindította. Akkor elővettem a bort, megkóstoltam, mint abszolút nyertest, és azt éreztem, hogy valóban kiváló, de lehetne kicsivel zamatosabb. Előfordult olyan is, még 1997-ben, hogy juhfarkot vettem az egyik helyi gazdától, és a bort, ami készült belőle, beneveztem a megyei borversenyre. Az volt bennem, hogy ez vagy első lesz, vagy kizárják. S mivel bizonytalan voltam, a feleségem nevén indítottam.

– Nem merte sajátján?

– Bizonytalan voltam. Olyan borászok között indult a bor, mint Figula és Szeremley. Aztán állva tapsoltak, és nagyon büszke voltam, amikor a bor különdíjat kapott.

– Mikor készült el az első bora, amivel bátran kiállt a nyilvánosság elé?

– Mindig is indultam borversenyeken. Az elsőn az apám is ott állt mellettem. Emlékszem, ötször nyertünk az ajkai Boros Gazdák Bálján. Később olyan helyi verseny is volt, hogy az én borom nyert, az apámé lett a második, majd az I. Kistermelők Országos Borversenyén az övé lett az aranyérem, az enyém pedig az ezüst. Az igazán fontos mérföldkövet azonban, az 1993-as nemzetközi sikeremet sajnos nem érhette meg, mert 1992-ben meghalt. Akkor még kézzel palackoztuk a traminit. A boltban vásároltuk a hozzá való üveget és dugót, mi ragasztottuk rá a cím-kéket is. Igazi kézműves bor volt, ami a legnagyobb örömünkre aranyérmet nyert.

– Eszébe sem jutott, hogy ezzel a hírnévvel piacra is termelhetne?

– Nem volt nekem annyi pénzem. A nemzetközi siker után kaptam egy levelet Dávid Gyula ügyvédtől, aki felfigyelt a boraimra, s akivel később szerződést is kötöttünk. A támogatóm lett, amit úgy tudott megoldani, hogy az ügyvédi iroda alkalmazottja lettem. Két évig fizetést kaptam tőle, én pedig minőségi borral háláltam meg a támogatást. A szerződés már lejárt, a barátság azonban megmaradt. Az együttműködés eredménye pedig az, hogy ma már Amszterdamban is lehet Györgykovács-borokat kapni.

– Ön volt az ügyvéd borásza?

– Én voltam az iroda vincellére. Ezért hagytam ott a Videotont és a művezetői állást. Addig csak szabadidőmben voltam borász, de akkor jött a feleségem is. Azóta a szőlőnek élünk.

– És miért nem épített pincészetet, ahogyan ezt sok kiváló borász teszi?

– Mi nem pénzt, hanem jó géneket örököltünk a szüleinktől. Annak idején Dávid Gyula is azt kérte, hogy építsek pincészetet, de azt feleltem neki, hadd járjam a magam útját. Egyhektárnyi szőlőre amúgy sem érdemes felhúzni egy borpalotát. Jó nekünk az a kis pince a szőlőben. Az sem a miénk, de használhatjuk, mert a tulajdonosa Amerikában él.

– Nem egy hirtelen ember. Mindent alaposan megfontol?

– Hozzászoktam, hogy mindent ötször átgondoljak. Sokszor gondolok ugyanis arra, hogy mi történne akkor, ha az embereknek nem tetszenének a boraim.

– Látom, érzékeny is.

– Talán túlságosan is. A szőlőnél és a bornál ez hasznos, a mindennapokban nem feltétlenül. Az érzékenység viszont segít abban, hogy ne hagyjam el magam. A fontos dolgokra nagyon tudok figyelni – de, mint látszik, el is tudok bizonytalanodni.

– Talán mert nem hisz eléggé abban, hogy kiváló borokat készít?

– Egyszer azt írták rólam, hogy jó értelemben vett naiv vagyok.

– És az?

– Vállalom, ha ez azt jelenti, hogy mindig mindenből a legjobbat, a legtisztábbat, a legőszintébbet akarom kihozni.

– Milyen ember volt az édesapja?

– Rendkívül intelligens és szorgalmas. Már a borászati tanulmányai is azt mutatták, hogy ért a szőlőhöz; az iskola után harminc emberből másodmagával vették fel a Budafoki Pincészethez. A második világháború után pedig Somlón volt vincellér. Akárcsak a dédnagyapám, aki a Zirci Apátság somlói birtokainak vincelléreként dolgozott. Mindenki szerette őt, akárcsak a borait. Aztán, amikor apám is borász lett, ő vitte tovább a hagyományt. Devecserbe került, ahol előbb pincemunkás, majd pincemester lett. Apámnak már akkor kiváló borai voltak. Hogy miért, azt nem tudom. Nagy titok ugyanis nem volt abban, amit csinált. Tette a dolgát. Odafigyelt a szőlőre, a borra, az emberekre. Elvégre a borászat is csak olyan munka, mint a többi: a kicsi dolgokból lesz a nagy.

– Magából mégsem lett mindjárt borász.

– Amikor 1964-ben elvégeztem az általános iskolát, valahogyan nem vonzott a téeszmunka. Arról nem beszélve, hogy Györgykovács öregapámnak az összes földjét be kellett adnia a téeszbe, a pálinkafőzővel együtt. Ezért inkább műszerész lettem.

– De miért nem borász?

– Mert a téeszben többnyire csak idős emberek voltak.

– Az üzemben pedig fiatal lányok?

– A Videotonban igen. Ott ismertem meg a feleségemet is. De a technikumba azért mentem, mert azt mondták, az a jövő szakmája. Apám szerette volna, ha borásznak megyek mindjárt, de sosem mondta ki hangosan. Végül Kőszegen szereztem szőlész-borász technikusi oklevelet. Gyakornokként dolgoztam ugyan Devecseren, de a borászattal csak 1979 óta foglalkozom hivatásszerűen.

– Akkor végül is az édesapjától tanult mindent, amit a szőlőről tudni illik.

– Nagyon sokat, a gyakorlati részét tekintve mindenképp. Kezdetben egészen másként gondolkoztam a szőlőről, másfajta művelési, metszési technológiákról álmodoztam, de az apám azt mondta, hogy vegyek magamnak szőlőt, ahol kísérletezhetek kedvemre. Végül is ezt teszem, amióta eljöttünk a Videotontól. A feleségemmel ketten műveljük a szőlőt. Egy hektáron. Csak a természetességben hiszünk, a szőlő tiszta erejében. Nem használunk műtrágyát, sem élesztőt. Mindent kézzel csinálunk.

– Látom a kezét, nem éppen úgy néz ki, mint egy finomműszerész ujja.

– Most a zöldválogatás miatt ilyen repedezett. Le kell tépni a fölösleges hajtásokat, hogy szellőssé tegyük a szőlőt. Megkeményedik, kiszárad és kireped a bőr az ujjak végén. De ez van, nem csinálja meg helyettünk senki. Ősszel azért segítenek a lányaim, és jönnek szüretelők is. Nem mondom, jó volna, ha többször is lenne segítségünk, de azt tapasztaljuk, hogy az emberek nem szeretnek dolgozni. Akkor sem, ha nincs munkájuk. Nincs ez így jól. Pedig annyian megélhetnének itt a faluban a napszámból. Meg is fizetnénk. A múltkor is felvettünk egy embert, de olyan gyengén kapált, hogy inkább megcsináltuk helyette ketten az asszonnyal.

– Merthogy összeszoktak már.

– Negyven éve vagyunk házasok.

– A közös munka a hosszú házasság titka?

– A titok az, hogy mindig legyen feladat. Ha van cél, amiért érdemes dolgozni, akkor nincs idő a zsörtölődésre. Itt a háznál még paradicsomot, borsót és szinte minden zöldséget termesztünk a szőlősorok között, amire a családnak szüksége van.

– Apropó: mi szerint telepíti a szőlőt?

– Ahogyan ránk maradt. Apám azt mondta, hogy ne foglalkozzam a juhfarkkal, mert tízévente csak háromszor ad jó termést. Ezért csupán a jó évjáratokban vásárolunk fel juhfarktermést, amit természetesen mi szüretelünk válogatva. Ilyenkor a szép szőlőért jó pénzt fizetünk. Saját ültetvényeink mind a hegy déli oldalán fekszenek. A tramini a hegy lábánál van, a furmint meg a szikláknál, a bazalttörmelékes tufamálladékon, mert ott szikár lesz a szőlő, intelligens savai lesznek tőle. A hegy derekán pedig a hárslevelű és az olaszrizling. Jó adottságú a Somló, mert szinte mindenhonnan éri a nap, de nem mondom, az még jobb volna, ha időnként elfordíthatnánk a hegyet. A Somlóban persze az a szép, hogy minden oldalról szőlők veszik körül. Ha ránézünk messziről, mindjárt látszik rajta, hogy olyan, mint „Isten ottfelejtett kalapja” – ahogy Mikszáth nevezte.

– Mekkora az ideális terület, amit egy család művelni tud?

– Amekkorát elbír. Mi ketten vagyunk, így elég az egy hektár. Ekkora területen szinte még kóstoltatni sincs időnk, annyi a munka a szőlőben.

– Akkor Györgykovács Imre nem éppen egy látványborász.

– Látványborász abban a tekintetben, hogy aki eljön Somlóvásárhelyre, az láthat dolgozni a szőlőben.

– Az egyhektárnyi szőlő viszont behatárolja a palackozott bor mennyiségét. Vagyis: hamar elfogyhatnak a Györgykovács-borok.

– Előfordult már, hogy a Gundelben kifogyott a készletem, és amikor kértek még a borból, nem tudtam adni. De nem azért, mert nem lett volna, hanem nem tartottam elég palackérettnek a bort ahhoz, hogy forgalomba engedhessem. A somlói boroknak jót tesz a hosszabb palackos érlelés.

– Mit adott magának a Borászok Borásza elismerés?

– Még több szeretetet. Már a díjátadón is éreztem az emberek szeretetét, és azóta is nagyon sok figyelmet kapok. Az első napokban negyedóránként csörgött a telefonom. Barátok, ismerősök gratuláltak.

– Az oklevél pedig addig is ott pihen a falon.

– Nem is tudják, mekkora terhet raktak ezzel a vállamra. Eddig is csak minőséget adtam ki a kezemből, de ezek után tízszer is meggondolom, hogy milyen bort töltök a palackba.

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez.
Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk, és módosíthatóak a beállítások.