Harmincöt év a piacon: bezár az újpesti Lacikonyha

Azt hittük, egyszer nyugdíjasként is besorakozunk, pont úgy, mint tíz éve, vagy most. Ugyanolyan pacalt kapunk majd, a bableves is a megszokott meleggel tűnik el gyomrunkban. Ebből viszont nem eszünk: lebontják a régi újpesti piaci pavilonokat, így Jolika harmincöt év után bezárja a Lacikonyhát – nem csak a legendás szalagos lángos tűnik el a negyedik kerületből, hanem egy korszak, se vele egy legendás személyiség is.

„Hát ezt kapjuk, ennyi év után?” – dünnyög be egy férfi az ablakon.

„Ne aggódjon, nem ma főztünk mérge az ételbe, majd 31-én! Magunkkal visszük a legjobb vevőinket!

– jön válasz bentről. Ahhoz képest, hogy hétfő van, halott nap a piacon, egymásnak adják (kilincs híján) a műanyagtálcát az éhes kliensek.

Nagyné Pintér Jolán az irodába vezet minket. Iroda? Inkább csak egy zug, talán két négyzetméter, de elfér benne egy kis asztalka, két székecske: „Nagybátyám, Rohr József szenvedélyes vendéglátó volt. Látod, itt lóg segédlevele a fejem fölött, igazi család relikvia. Keszey Vincénél tanult a Blahán – akkoriban az egyik legjobb hely volt Budapesten a tanoncok számára. Végig járta a ranglétrát, volt a Tabánban, a Gundelben, vagy az akkori csúcsot jelentő Margitszigeti Nagyszállóban. Ez volt mindene:

a nők jöttek-mentek életében, néha elvitték a fél lakást, de akkor is minden reggel nyakkendőben, öltönyben elindult munkába:

Aranyszarvas, Old Firenze, Déryné. 1960-ban még Berlinbe is kiküldték, hogy a magyar éttermet vezesse; nagy dolog volt nyugatra kijutni, de ő olyan ember volt, aki nem csak üzemeltette, hanem vezette is ezeket a helyeket. Érezte, mi kell a felvirágoztatáshoz, a napi működtetéshez. Igyekszem az ő példáját tovább vinni, pedig egyáltalán nem is akartam vendéglős lenni.”Miközben a nagybácsi régi vendégkönyveit mutatja, Jolikából kikívánkozik nem csak a harmincöt év emléke, hanem az előzmények is. „Az volt a vágyam, hogy orvos legyek, jelentkeztem is az egészségügyi szakközépbe, gondoltam, onnan könnyebb lesz bejutni. Nem sikerült – azonban az Alkotmány utcában laktunk, két háznyira a parlamenttől, így a szemben működő Vendéglátóipari Főiskolát választottam. 1976-ban végeztem, első munkahelyem a Thermal szálló volt – még kész sem volt, de már ott dolgoztunk, nyitogatva az ajtót a melósoknak.

Miközben képeket és relikviákat tesz elém, mesél. Egymásba szövi az éveket és a helyszíneket, nekem csak hallgatni kell. „A legújabb hely volt a városban, hostessként kezdtem – nagyon érdekes volt, mert akkor már jártak Magyarországra gyógyulni vágyó vendégek, őket kellett átkísérni az ORFI-ba, a szanatóriumokba. A férjemet is ott ismertem meg, ő az étteremben dolgozott - nagy szerelem, házasság lett belőle. Egy dologra azonban

hamar rájöttünk: hotelozás mellett nem lehet gyereket nevelni,

így keresni kezdtük, mihez lehetne kezdeni, ami megélhetést biztosít, de a gyerekekre is marad idő. Arra jutottunk, gebinben kéne üzletet nyitni, a gyesről már nem akartam visszamenni a szállóba.”

Jolika édesapjának a hobbija a lepkegyűjtés volt. 1953-ban a gulagról jött haza, így később nem nagyon engedték ki olyan helyekre, ahová igazán vágyott volna. Az ő lepkész barátja volt a cukrász, akinek itt, az újpesti piacon volt boltja: „tőle kaptuk a tippet, hogy a szomszédságában levő lacikonyhás inkább a fóti tónál nyitna valamit. Sponner Györgynek hívták, sikerült megegyeznünk – fogalmunk sem volt ám, hogy megy az ilyen, így a férjem bejárt hozzá tanulni, szombatonként főzte a pacalt, sütötte a kolbászokat.”

Megfizették a tanulópénzt, de belejöttek:

„kedden volt a pacalnap. Akkor még nem volt könnyű szerezni – a melósok már reggel hétkor álltak sorba, hogy megkapják a maguk adagját.

Az üzletsor másik felén dolgozott Vili bácsi, hurka és kolbász volt nála. Néha csak pislogtam, mennyi ember áll nála, nálunk meg éppen senki – ki kellett tanulnunk a szakmát, beláttuk, nem lehet például dekára mérni a pörköltet. A húst sem a legokosabban dolgoztuk fel, de lassan belerázódtunk, megtanultuk az alapokat, vagy éppen azt, miről szól a vevőcentrikusság.”

Ahogy egyre jobban mentek a dolgok, átvették Vili bácsi boltját: „Idős volt, nekünk adta tovább. Ott árultuk a hurkát, itt például a levest, pörkölteket. Máig a hagyományos ételekhez vonzódom, hiszem, hogy azokat is lehet jól, minőségi alapanyagokkal készíteni, úgy, hogy megállják a helyüket – a piacon úgyis a bevált magyar fogásokat keresik a vevők.
Huszonhárom éve a hentesboltba is belefogtunk, majd egy darabig az is kifőzdeként üzemelt, de beláttam, hogy annyit már nem tart el a sor. Ahol most állunk, tizenhét éve még lángosos volt. Nyolcvanéves néni üzemeltette, isteni jól csinálta – amikor visszavonult, átvettük az egyik alkalmazottjával együtt. Átrendeztük, felcseréltük a tereket, modernizáltunk mindent –

férjemmel együtt vágtunk bele a felújításba, de sajnos már nem érhette meg: ötven volt, amikor elvitte a rák.

Még gyászolni sem volt időm, pedig nagyon jó házasság volt a miénk: öt-hat üzletre kellett egyszerre figyelni, nem volt időm magamba roskadni.”

A vidám, nevetős szempár elhomályosul. „Huszonöt évet töltöttünk együtt, közösen álmodtunk. Nélküle sorban felszámoltam mindent, csak ez az egy maradt, a Lacikonyha, másik felén a lángosossal.

Már reggel hatkor csörög a telefon, bejelentkeznek a dolgozók, megbeszéljük, mit vegyenek, mi legyen a napi étlap.

Figyelünk a friss alapanyagokra, a szezonalitásra, az optimális mennyiségekre – nem akarom, hogy az adagokon spóroljunk, de azt sem, hogy nap végén le kelljen fagyasztgatni a dolgokat – az a hűtőláda csak a hurka meg a kolbász miatt van.” – mutat át kezével a falon túlra.

A hazai vendéglátóhelyek töredéke éri csak meg az ötödik életévét. Ennek fényében az újpesti piacon, a templom mellett eltöltött idő döbbenetesen soknak tűnik. „35 év? Csak szívvel-lélekkel lehet csinálni. Férjemmel az üzlet mellett a családot is szem előtt tartottuk, nem akartunk abba a hibába esni, hogy a gyerekekre nem marad idő. Ha én voltam itt délután, ő vitte őket haza – normális éveket akartunk adni nekik. Máig gyakran előkerül szájukból is: apu csinálta, apu mondta, apu tanította. Örülök, hogy jó emberré váltak. Fiam viselte a gyászt a legnehezebben, ő nagyon kötődött a férjemhez, aki viszont nagyon bízott benne. A hajam égnek állt, de 16 évesen kezdőtőkét adott neki egy vállalkozáshoz. Nem herdálta el – én pedig beláttam, neki volt igaza. Talán pont akkor kallódott volna el, ha mindez nem így történik…

Mindenkinek mondom, hogy

a gyerekek a legfontosabbak – máig nem sajnálom, hogy feladtam egy szállodás karriert,

mert helyette kaptam az élettől mást, szebbet.”

Kis füzetet tesz elém, benne receptek, szálkás, de mégis szép női betűk. A nagymama kézírása. „57 éves volt, amikor meghalt, szenvedett eleget. Lányát a gulagra, fiát meg Drezdába telepítették – ott is halt meg. Barátaikkal közös telitalálatuk volt egy lottószelvénnyel, és mulatás közben a folyóba ugrottak. A többiek kiúsztak, ő megfulladt.

1953-ban, mikor meghalt Sztálin, elkezdtek hazaszállingózni a foglyok. Anyám Lembergben ismerte meg apámat, már megfogantam, mire hazakeveredtek. A régi lakásunkban, a Bartók Béla úton mondták, hogy az Alkotmányba költöztünk. Csak a házszámot nem tudták, így egyenként, sorban bekopogtattak mindenkihez. Mama már lemondott anyámról, misét is mondatott érte a Sziklatemplomban. Apu viszont azt kérdezte tőle, mikor bezörgetett, hogy mit szólna, ha hazajönne a gyereke? Leültette inkább, csak akkor toppant be anya, s a hasában én.”

Úgy tűnik, volt kitől örökölni a kitartást és az erőt. Még ha a felszínen sikertörténetnek tűnik, voltak komoly hullámvölgyek. „Szüleim gulagrabok voltak, mégis azt éltem meg, hogy ha van meleg szoba, étel és szeretet, akkor minden rendben.

Ötvenéves koromig nem volt törés az életemben, úgy tűnt, a szüleim fizettek meg helyettem mindent, előre.

Édesanyám 16 éves csinos lányként került ki, apám leventeként – az ő példájuk nekem is tanulság volt, ki kell bírni, muszáj menni tovább. Ezt most mégis abbahagyom.”

Kíváncsi voltam, nem keres-e az elbontandó épület helyett egy újabbat, ahol folytatná, de ingatja a fejét.

„Inkább ezt csinálom végig becsülettel, december 31-ig nyitva tartunk. Maximalista voltam eddig is, most is úgy szeretnék elköszönni.

Persze nem nyugdíjra gondolok, talán lesz olyan hely, ahol segíthetek, olyan emberek, akik értékelik a tudásomat: minden oldalát ismerem a vendéglátásnak, a rendelést, a Nébihet, a forgóeszközöket. Tudom, mi kell a nyereséghez.”

Jolika ki is mondja, a csúcson kell abbahagyni: annak örül, hogy sok törzsvendége kitartott mellettük az évek során. „Szeretném őket egy emléklappal meglepni, hiszen hűségükön múlt az én sikerem. Harmincöt év alatt megtanultam figyelni rájuk, tudom, melyik néninek kell 200 forintért adni 500 helyett a főzeléket, tudom, kinek milyen ízt kíván a szája. Idáig nem sírtam, de látod, most kicsit muszáj – nehéz lesz itt hagyni a piacot. A vendégek is egyre csak kérdezik, ’Úristen Jolika, hova menjünk ez után?’ Sok, már kivándorolt újpesti első útja ide vezet, volt, aki egyenesen a repülőtérről jött pár falatra. Néha svédek is érkeznek: benne vagyok egy ottani útikalauzban, már vagy az ötödik kiadásban – szerintük miénk a legjobb lacikonyha Budapesten.”

Bár azt állítja, hogy a szombatok erősek, hétfőn is sok a vendég, van, aki leül, de legtöbben hazaviszik az ételt. „A tél a legnehezebb, ki akarna úgy pörköltet kanalazni, hogy a végére elhűlik? Ősszel mindig elvesztettük a vevőket, tavasszal megpróbáltuk mindet visszaszerezni – nem könnyű az utcára ételt eladni.

Itt már akkor streetfood volt, amikor még azt sem tudtuk, hogy mit jelent az a szó.”

Firtatom, csak van valami terv. Közben előttem gőzölög az isteni pacal, olyan illattal, ami nem enged szomorúnak lenni. „Majd januárban elkezdek foglalkozni azzal, mi legyen: addig még jönnek a helyiek, ideszoktak az új csarnok építőmunkásai is. Fogy a lángos, a palacsinta, naponta 40-50 kocsonyát megfőzünk. Viszik a szalontüdőt, a káposztát is, de a legnépszerűbb még mindig az a recept, amit Sponneréktől örököltünk – kijevinek hívták, mi is, pedig nem az, jóval fűszeresebb annál. Nem tudunk belőle eleget csinálni, évtizedek óta mindig elfogyott.” – most viszont az évtizedek fogytak el.