Dragomán írófotelja egy időben kikerült az étkezőkonyhába: nem emiatt kezdett főzni, de a gasztronómia és az irodalom így talált lassan egymásra.

Mondanám, hogy senki ne próbáljon Dragomán György Főzőskönyvéből nekiállni főzni, mert egyáltalán nem klasszikus szakácskönyvről van szó pontos anyaghányadokkal és színes fényképekkel, ha nem tudnám, mekkora rajongótábora van, akik követik, hogyan készít sós citromot, kovászos kenyeret, tárkonyos vadragulevest. Szóval mondanám, hogy inkább irodalomként olvassuk, ahogy maga is leszögezi: „Főzésről írni majdnem annyira jó, mint főzni. Főzésről olvasni majdnem annyira jó, mint enni.”

Természetesen a gasztronovella műfajának is komoly hagyományai vannak, ám Dragomán írásaiban a végletekig fokozott hozzáértés és a pontos végrehajtás éppolyan fontos, mint a főzésekhez felfestett, családi történetekből összeálló irodalmi háttér. És

hiába tudjuk, hogy a néha viccesen precíz leírásokat nem kell szó szerint követnünk, azért csak megpróbáljuk – ha egyszer Dragomán Györgynek sikerült!

Az ember egyáltalán nem érti, hogyan van ennyi ideje főzni, kísérletezni, kémiai folyamatokat kutatni, szakirodalmat olvasni, konyhai eszközöket, alapanyagokat, fűszereket beszerezni, nemzetközi gasztrosztárokat, lelkes Facebook-csoportokat követni, és sokszor-sokszor elkészíteni egy-egy ételt, majd a már kristályosra csiszolt fogást újra végigfőzni fejben, miközben papírra veti. Főleg, hogy eközben saját bevallása szerint is sok egyéb mániája van.

Szóval a Főzőskönyvet olvashatjuk személyes vallomásként is családról, felmenőkről, erdélyi gyerekkorról, utazásokról, mert ez is mind benne van, élvezhetjük szatirikus olvasmányként, hiszen

a történet időnként szándékosan elrugaszkodik a valóságtól és valami mágikus magasságba emelkedik, de olvashatjuk konkrét útmutatóként is – az élethez.

Hiszen mi is szeretnénk örömet okozni a családunknak, mi is szeretnénk, ha sós és édes finomságokkal teli befőttes üvegek sorakoznának a kamrában, ha a legegyszerűbb és a legbonyolultabb ételeket is ennyi élvezettel tudnánk elkészíteni a zabkásától a lassan sült tépett tarjáig. Hogy éppen hol járunk az író világában, azt a tipográfia is jelzi – de nem kell szétválasztanunk a műfajokat, fel is falhatjuk a könyvet szőröstül-bőröstül.