Ínyencek

Szöveg: Vinkó József - Fotók: Gáldi-Vinkó Andrea - Grafika: Sajdik Ferenc

2021. november 14.

Bodrogi Gyula született színész és szenvedélyes vadász. Azt különösen szereti, ha a kettő találkozik. Most játszik a Vadászat című előadásban a Nemzeti Színházban, és ő személyesíti meg egy életrajzi dokumentumfilmbe az idős Kittenberger Kálmánt, a nagy Afrika–vadászt. Közben arra is marad ideje, hogy csörtét vívjon Brigitte Bardot-val.

87 évesen még van erőd Brigitte Bardot-val perlekedni?

Jajaj! Éreztem, hogy ezzel fogod kezdeni. Felhívott egy újságíró, hogy BB szánalmasnak tartja a vadászati világkiállításunkat, és elküldött bennünket szó szerint a jó büdös fenébe. Megkérdezték, mit szólok hozzá. Én meg azt válaszoltam, hogy imádom a művésznőt, de ne akarjon a vadak védelmével foglalkozni, azt majd megteszik helyette a vadászok.

De hát BB épp a trófeavadászokat nevezte gyilkosoknak.

Valaki nagyon félretájékoztatta a művésznőt. Ahol vadásztörvény van, ott vadgazdálkodás is van.
Ahol betiltották a vadászatot, mint például Afrikában, ott kihaltak bizonyos fajok, mert az orvvadászok ész nélkül irtották őket. Néhány évvel ezelőtt BB a lengyel és a magyar miniszterelnöknek címzett nyílt levélben követelte a libák és kacsák tollfosztásának betiltását, aztán kiderült, hogy ez nem állatkínzás.
Az alapítványa nemrég 1500 táblát rakott ki szerte Franciaországban ezzel a szöveggel: „Vadászok, vigyázzatok az életre! Maradjatok otthon!” Arra hivatkozott, hogy a francia vadászok az elmúlt húsz évben tévedésből lelőttek 400 embert. De ez is csak részigazság.



Jó, de meglepő, hogy a nemzeti színházbeli Vadászat című előadásnak is ez a mottója:
„Csak hajtó vagyok. Ne lőjetek!”


Hobo apja is vadászott, az én apám is, és rájuk is vadásztak. Ez az előadás társadalmi tabló a rendszerváltás idejéből. Nem a hobbivadászokról szól, hanem arról, hogy a társadalom szerkezete nagyon hasonló a természet rendjéhez: nincs igazi fegyverletétel, mert mire valaki leteszi a puskát, másvalaki már fel is veszi a földről.



Nem szeretnék beállni a vadászat ellenségeinek növekvő táborába, de azt nem lehet nem észrevenni, hogy a vadászat megítélése még soha nem volt annyira negatív, mint napjainkban. Mi ennek az oka?


A vadászat kérdése sajnos átpolitizált. Szabályosan hergelik az embereket. Helikopteres trófeavadászok képét mutatják, urizáló kocavadászok teszik a lábukat hősi pózban az oroszlán tetemre, csillagászati összegekkel bizonygatják, hogy vadászni úri huncutság. De arról senki nem beszél, hogy a vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló törvény nálunk az egyik legszigorúbb a világon. És azt is elhallgatják, hogy a vadászat ugyanolyan sport, mint a horgászat.

A horgászokat mégsem utálja senki…

Mert mit látsz a televízióban? Hogy a horgász kihúzza a kapitális pontyot, lefényképezi, megpuszilja és visszaereszti a vízbe. De hogy meddig fárasztotta, pipáztatta, hogyan tépte ki a szájából a horgot az rejtve marad. A vadászat meg mindenkiben felébreszti a halál érzetét. És miközben teli szájjal kacsacombot esznek, ránk mutatnak: gyilkosok!



Hogy lettél vadász?

Ó, már gyerekkoromban elkísértem apámat néhányszor, aztán mint hajtó mentem. Később, talán hetvenben, hetvenegyben, igen, a Vadászati Világ kiállításon 1971-ben, épp ötven évvel ezelőtt, találkoztam Benkő Gyulával, nagy színészünkkel és ha lehet, még nagyobb vadászunkkal, aki megkérdezte, voltam-e már valaha nagyvadászaton. (Nem vadászoknak: a nagyvad Magyarországon a szarvas, vaddisznó, dám, muflon, őz, mindazok a vadfajták, amelyeket golyós puskával kell lőni.
Az apróvad a nyúl, a fácán, a fogoly, ezeknek a sörétes puska is megteszi.)



Mondtam, még nem. Erre meghívott Gödöllőre. Egy Wartburggal jött értem, mikor megérkeztünk bemutatott a vadőrnek, átszálltunk a lovas kocsira és „kizörögtünk” a területre. Lekászálódtunk a szekérről, Gyula vállára vette a puskát, s elindultunk a közeli erdő felé. Úgy ment előttem a fák közötti csapásokon, mint én a pesti utcákon. Egy darabig sötétedett, aztán egyszer csak világos lett a fák koronája között, és hangtalanul, lélegzet-visszafojtva megérkeztünk az erdő szélére.

Ami ezután történt, az úgy maradt meg bennem, mint egy tündérmese.


Megálltunk az erdő szélén, előttünk hatalmas lucernás, ami a telihold fényében olyan volt, mint egy vibráló ezüsttó. Megbabonázva néztem. Gyula megérintette a karomat, és szemével intett, hogy nézzek jobbra. Egy hatalmas, gyönyörű agancsú szarvas lépett ki az erdőből, tépett egy-egy falatot a lucernából, aztán fölemelte koronás fejét, s mint valami karcsú állatisten, belibbent a tisztás közepére.

Ott állt előttünk talán ötven méterre. Felőle fújt a szél, éreztem a szagát. Gyula a szeméhez emelte a távcsövét, aztán odaadta nekem, hogy én is megnézhessem „közelről”. Gyönyörű volt. Hirtelen átvillant az agyamon, hogy az a csodálatos jószág néhány másodperc múlva élettelenül fekszik majd előttünk, s odanéztem Gyulára, vajon céloz-e, lő-e? De ő le se vette válláról a puskát, csak nézte a szarvast, meg merek rá esküdni, hogy igazi szeretettel. Aztán megjelent egy szarvastehén, és mindketten eliramodtak.

„Miért nem lőtted le?” – kérdeztem. „Nagyon fiatal volt, és nagyon szép” – válaszolt Gyula. A vadőr várt a szekérrel a megbeszélt helyen. Visszamentünk az öreg, rozoga vadászházba, ettünk egy kis kolbászt, szalonnát zöldpaprikával, hagymával, ittunk egy-egy pohár bort, és lefeküdtünk. Hát, valahogy így lettem vadász, ha érted.



Azt hiszem, értem. A vadászat ethoszát akarod érzékeltetni, de a sokat idézett mondást mégis abszurdnak érzem, miszerint „senki nem szereti jobban az állatokat, mint a vadászok”.

Pedig ez így igaz. Tudomásul kell vennünk, hogy a természet rendjében fenevadak vagyunk, mindenevők,
és álszent dolog a vadászok ellen lázítani, miközben báránycombot készítünk. Vagy szopós malacot sütünk.

Vadakat mesélek címmel hamarosan megjelenik új könyved. Régi és új vadászhistóriákat és recepteket gyűjtöttél össze. A kötet első mondata: „A vadnak nincs puskája.” Ezt nem Hofi Géza mondta?

De. Nagyon jó barátok voltunk, és többször hívtam vadászni, de ő mindig azzal hárította el, hogy „majd akkor megyek, ha a nyúlnak is lesz puskája”. Aztán az egyik legnagyobb vadász lett.

                                             

De hát a vadnak tényleg nincs puskája…

Ez igaz, de az agyán kívül minden szerve jobb, tökéletesebb, mint az emberé. Jobban lát, jobban fut, jobb a hallása, szaglása, repül, ugrik, úszik, nincs szüksége ruhára, pénzre, késre, telefonra. És a vad is vadászik. Ráadásul a természetben mindig az erősebb eszi meg a gyöngébbet. Igaz, a saját fajtájukra nem vadásznak. Ez csak az ember kiváltsága. A vadász még az orvvadászra is vadászik. Talán ezért van a Földön még mindig nagyon sok vadállat. Lehet, hogy paradoxon, de a vadászoknak köszönhető a Földön ma is létező vadállomány.



Mégis azt gondolom, hogy jelentősen megcsappanna a vadászok száma, ha a nyúl tényleg visszalőne.


Igen. De azt már nem vadászatnak neveznék, hanem háborúnak.

Kit csábítottál még vadászni a színészek közül?

Haumann Pétert. Ő eleinte nagyon bizalmatlan volt, de aztán a terepen olyan vadászizgalom fogta el, hogy szinte rosszul lett. Ő született vadász, csak nem tudta.

Egy vadász legfontosabb barátja a kutyája. Eddig hány kutyád volt?

Nem számoltam. Az első közös kutya volt Veszprémben a nővéremmel, úgy hívtuk: Lecsó. Kis tacskó volt,
olyan keverékfajta, mint az igazi lecsó. Pápán, ahová költöztünk, nem volt kutyám, hiszen saját lakásunk sem volt. Érdligeten örököltem egy gyönyörű airedale terriert egy nyilastól, aki disszidált az oroszok elől, és rám hagyta az idomított kutyáját, „aki” ugyan nagyon szeretett engem, de mindent, amit tanult – szerintem szándékosan – elfelejtett. Mert a kutyák igazi karakterek, ha nem tudnád.

Aztán Budán már több kutyám is volt. Maxi, a szálkásszőrű német vizsla, ráültél a Ménesi úti lakásunkban, amikor a József Attila Színházban együtt dolgoztunk. Ő volt a legjobb vadászkutyám. Aztán jött Csoki, sötétbarna keverék magyar vizsla.

Tigris szintén keverék magyar vizsla, és azért lett Tigris, mert csíkosan született.

Bitang szálkásszőrű magyar vizsla volt, buta az istenadta, de nagyon. Aztán kaptam egy weimari, ezüstszürke vízivadász szukát, no, az csak két dologtól félt: a víztől meg a puskától. Denit, a fekete óriás schnauzert már ismerted, miatta sok büntetést fizettem, mert azzal szórakozott, hogy Szentendrén feltette a mancsait az utcai kerítésre és „ráköszönt” este az arra járókra. Most Cuki van, egy labrador, de nincs itthon, épp Cserkeszőlőn „nyaral”.



Állítólag csúzlival is vadásztál….


Háborús gyerekként – lehettem vagy tízéves – állandóan éhesek voltunk. Csúzlival sikerült a Duna-parton lőni néhány vadkacsát (vadcsirkének mondtuk akkoriban), büszkén vittük haza a nagymamának. Nagyon örült neki. „Pintikám – mondta –, ebből csuda ebéd lesz!”

Szenvedélyesen gyűjtöd a késeket. Miért?

Nem tudom. Ez valami mánia. Az első kést hároméves koromban kaptam apámtól Pápán, azzal a feltétellel, hogy nem szabad kinyitni. Persze a nagyfiúk kinyitották, én meg elvágtam a kezemet. A papa a repülőtéri irodában dolgozott, és akkoriban a leveleken ötpengős Horthy-bélyeget használtak. Hazahozta a borítékokat, én leáztattam a bélyegeket – akkoriban nagy divat volt a bélyeggyűjtés –, és eladtam. Sok pénzt kaptam értük, és minden barátomnak vettem egy bicskát meg egy sípot, magamnak pedig egy tőrt. A mai napig nem tudom, miért bicskát és sípot, ez egy régi bennem lévő dolog lehetett: a falatozások apámmal.

A síp gyűjtését azóta elhagytam, a bicskamánia megmaradt.
A gyűjteményem ott lóg a falon.




Mindig hordasz magadnál kést?


Mindig. Most is itt van a zsebemben. Én csak a saját késemmel eszem. Jó néhány bicskának a színházi próbák alatt – unalmamban – kifaragtam a nyelét.

Ebben a most megjelenő könyvben nem a trófeákról írsz, hanem a csetlő-botló városi vadászról, aki megkísérli az állatokat és a természetet tisztelni, az évszázados szokásokat betartani. Szoktuk mondani, hogy mondd meg, mit eszel, megmondom, ki vagy. Érvényes ez a vadászokra is?

Tökéletesen. Vadásszál velem, és megmondom, milyen ember vagy. Így igaz.

Egyszer azt mondtad, amíg élsz, játszol, és amíg játszol, addig élsz. Mi a helyzet a vadászattal?

Öreg vadász vagyok, és jó dolog öreg vadásznak lenni,

mert az öreg vadászra odafigyelnek a többiek. Meghallgatják a történeteimet, akkor is, ha már ötször hallották, társas vadászatnál a legígéretesebb elállóhelyre állítanak. Persze rossz is öreg vadásznak lenni, mert a legnagyobb szeretettel megkérdezik: „87 évesen még vadászol?” És gratulálnak akkor is, ha épp a toronykakast találtad el. Megalázó az is, hogy minden tiltakozásod ellenére elveszik a puskádat, ha a magaslesre kell felmásznod, szóval szörnyű az öregkor. De amíg ki tudsz menni az erdőbe, fel tudsz mászni a magaslesre, élvezni tudod a jó levegőt, a csendet, a vadászbarátokat, addig nem vagy öreg.
Csak „öreg vadász”.


VADKACSAMELL PAPRIKÁSAN
Végy két bőr nélküli vadkacsamellet, de fontos, hogy olyat, amin rajta van a szárnytő. Sózd, borsozd és kacsazsíron mindkét oldalát pirítsd meg, majd szedd ki a serpenyőből, és tegyél a zsírba apróra vágott vereshagymát. Ezt fonnyaszd meg, majd a tűzről levéve adj hozzá pirospaprikát. Aztán tedd vissza a serpenyőbe a húst, öntsd fel annyi hideg vízzel, amennyi éppen ellepi, adj hozzá majoránnát, és lassú tűzön párold puhára. A végén tejfölös habarással forrald fel. Tojásos galuskával és fejes salátával tálalva a legjobb!

FÁCÁNLEVES WHISKYVEL

A fácánt hideg vízben tedd fel főni egy csipet sóval. Ha feljött a habja, habozd le, tegyél bele összevágott sárgarépát, zellert, vereshagymát, fokhagymát, borókabogyót, szemes fekete borsot, kakukkfüvet, rozmaringot. Főzd lassú tűzön, amíg a hús meg nem puhul. Amikor kész, vedd le a tűzről és önts bele 2 cent whiskyt.

PARADICSOMOS, BAZSALIKOMOS ŐZRAGU

Az őz lapockáját (és ha van, más pörköltbe való részét) kisebb kockákra vágva, szalonnán megpirított vereshagymán párolni kezdjük. Sóval, borssal és kevés fokhagymával fűszerezzük. Amikor már majdnem kész, hozzáadjuk a paradicsomlevet, egy kis vörösbort, és készre főzzük.
A végén apróra vágott friss bazsalikommal meghintjük. Vajon pirított nudlit ajánlunk köretnek.

Legújabb magazin számunk!

Megnézem Szeretnék előfizetni a magazinra