A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Ínyencek

V. Nagy Viktória

2015. május 18.

Felújított templom, takaros plébánia, új közösségi ház, tenisz- és strandröplabdapálya, karám a birkáknak. A területet villanypásztorral védik, az állatok szabadon legelhetnek. A biokertészetnek egyelőre még csak a helyét láttuk, amikor egy borongós márciusi napon Zala megye legnyugatibb pontjára, a határ menti Murakeresztúrra látogattunk.

– Kertet művelő, gyümölcsöst gondozó, gyógynövényt termesztő szerzetesközösségekről tudunk, de hogy egy plébánián biokertészet van, és birkák legelnek a templom körül, az nem megszokott látvány.

– Amikor Murakeresztúrra kerültem, a plébánia elszigeteltnek tűnt. Rengeteg akácfa nőtt a templom körül, a magasodó fenyők erdőnek is beillettek volna. Arra gondoltam: jó dolgom lesz itt, nyugalmas a környék – ám a közösséggel találkozva minden megváltozott. Tettre kész embereket találtam, akik valami változásra vártak. Előttem egy nyugdíjas plébános szolgált a faluban, aki az utolsó időben betegeskedett is. Nagyon precíz ember volt, az anyakönyvek és az adminisztráció rendben volt, de a közösségbe életet kellett lehelni. Úgyhogy idekerülésem után nem sokkal ötéves tervet vázoltam fel a helyieknek, ami aztán fél év alatt megvalósult.

– Pontosan mit?

– Először a plébániát kellett lakhatóvá tenni. Vasárnaponként elmondtam, hogy mit szeretnék megcsinálni, és nyomban jöttek segíteni. Szeptemberben kerültem ide, a következő év elejére meghirdettem az ifjúsági csoportot, és már első alkalommal 32 fiatal jött, nem fértünk el a teremben. Jöttek, mert találkozni szerettek volna a fiatal pappal. De igazából a közösség hozta ki belőlem mindazt, amit tettem. Láttam, hogy hálásak, én meg örültem, hogy lelkesen fogadják az ötleteimet, mert úgy éreztem, így még többet is tehetek.

– Ebből lett a kertészet?

– A plébánia déli oldalán volt egy gyümölcsös, öreg, elhanyagolt, de termő fákkal. Már az első testületi ülésen segítséget kértem a terület kaszálásához, és másnap, mire hazaértem a hittanról, láttam, hogy valaki meg is csinálta. A gyümölcsösbe is jöttek segíteni, pikk-pakk rend lett ott is, aztán felszántottunk egy kisebb területet, oda krumpli, hagyma került. Persze, ez nem azt jelenti, hogy korábban nem foglalkoztak itt a faluban veteményezéssel, hiszen az idősebbek ma is kertet művelnek, és nekem is sokat segítenek. Aztán elkezdtem figyelni a pályázati lehetőségeket, és megerősödött bennem, hogy jobb lenne, ha nem permeteznénk, ha odafigyelnénk rá, mit eszünk. Amikor pedig a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózatnál megjelent egy kiírás, döntöttem: bionövény-termesztő tanfolyamot indítunk. Nyertünk is, és három éve olyan bionövénykertem volt itt, hogy csak na! Sajnos, a tavalyi év nem volt túl sikeres az időjárás miatt, gyümölcs se nagyon lett, mert épp akkor jött a fagy, amikor virágoztak a fák.

– Akkor ez nyilván a lekvár és a szörp mennyiségét is befolyásolta…

– Meg a pálinkáét.

– És hogyan kerültek ide birkák? Miért nem baromfit, disznót vagy tehenet tart?

– Mert a birka kevesebb odafigyelést igényel, mint például a disznó. Ez is a gyerekkoromhoz kötődik. Hatan vagyunk testvérek, mindenkinek be kellett segíteni az otthoni munkákba. Én a második gyerek vagyok, és amikor a bátyám elsős volt, a szüleim vettek egy bárányt, amelyik a következő tavasszal leellett. Ötéves voltam akkor, a nagy birkát vitték az esztenához, a kisbárányt meg rám bízták. Pórázon kísérgettem, idővel pedig már tizenöt birkára vigyáztam. Amikor ide kerültem, többször mondtam, hogy jó lenne birkákat tartani, de nem jutottam a tettekig. Aztán a barátaim születésnapomra vettek egy bárányt. Rendezvény volt a szomszéd faluban, és mialatt ott voltam, elmentek Letenyére bárányért. Hazahozták, tákoltak egy kis karámot, és berakták. Egyszer csak csörgött a telefonom, a takarítónő volt: Atya, mit csináltál?! Itt béget egy bárány a kertben! Leleplezte a meglepetést, de amikor hazaértem, azért meglepődtem. És tényleg nagyon örültem neki. Viszont az a szegény pára egész éjjel bégetett, rettentően sajnáltam. Másnap három misét kellett mondanom délelőtt, alig vártam, hogy befejezzem, és vehessek neki egy társat. Végül egy jerkét és két kost hoztam haza. Most tizenegyen vannak.

– Többször említette az otthont. Csángóföldről származik, ahonnan kanyargós út vezetett Murakeresztúrig – csakúgy, mint a papi hivatásig, hiszen gyerekként juhász, traktoros szeretett volna lenni.

– Magyarfaluban nőttem fel, hatodikos koromig román iskolába jártam. Emlékszem, ötödikes voltam, amikor bekerült egy magyar ábécéskönyv az iskolába, és nagyon meglepődtem, hogy a magyar nyelvnek van írott formája is. Györgydeák Lajos akkori menasági plébános ismerte a csángókat, és elhatározta, tesz azért, hogy a magyarságukat megőrizhessék. Neki köszönhetem, hogy a hetedik osztályt már Csíkszeredában kezdhettem, magyarul. Ezzel kezdődött az én csángálásom. Érettségi után döntöttem el, hogy a szemináriumot választom, és Kaposvárra jelentkeztem. A papi hivatáshoz kell a vallásos nevelés, a hívő családi háttér és támasz, hogy az ember bátrabban vállalja a feladatot. Nekem ez megadatott, nem okozott gondot, hogy így döntöttem. Nem volt különösebb isteni csoda az életemben, jel vagy jelenés se, nincs is szükségem ilyesmire. Papi jelmondatomat Szent Páltól választottam: az Istent szeretőknek minden a javukra válik. A szeminárium utolsó évében kezdett foglalkoztatni az egyházjog, de el kellett mennem terepre: Veszprémbe kerültem, majd Siófokra, káplánnak. Aztán a velencei pátriárka felajánlott egy egyházjogi ösztöndíjat az egyházmegyénknek, és mivel beszélek olaszul, megkaptam. Három évig tanultam Velencében, épp jött volna a doktori képzés, de hazahívtak.

– Nem sajnálja?

– Jó helyen voltam Velencében, de jó helyen vagyok Murakeresztúron is. Nem lett doktorim, de nincs hiányérzetem, boldog ember vagyok.

– Boldogan készít lekvárt, szörpöt – ezt is otthonról hozhatta.

– Édesanyám ugyan nem volt kiemelkedő szakácsnő, de hősnek tartom, mert hat gyerek mellett a téeszbe járt kapálni, esténként kántorkodott, és reggel, mire felébredtünk, meleg leves és friss kenyér várt bennünket. Sokan voltunk, és ahogy mondtam, mindenkinek megvolt a feladata: a bátyám édesapám segítsége volt, de a konyhába is kellett valaki. Oda én jutottam, és megszerettem a konyhai ügyködést. Otthon minden évben főztünk lekvárt, a nagyanyámnál pedig tele volt a spájz befőttekkel, a padlás meg aszalt gyümölcsökkel. Megfogadtam: akárhová kerüljek, az én kamrámban is mindig lesz befőtt és lekvár. Tavaly például 62 üveg meggybefőttet tettem el.

– És mind el is fogy?

– Persze. Soha nem veszek ajándékot, inkább a saját készítményeimet adom. Szörpöt málnából és eperből készítek, a lekvárt esténként főzöm, kevergetem – szeretem, mert kikapcsol. Zöldbabot, borsót is teszek el, zakuszkát is készítek – igaz, amikor először próbáltam, hiába főztem egy teljes napig, mégse lett olyan, mint édesanyámé. Másodszorra már sikerült.

– Azt mondják, kitűnő a birkapörköltje is.

– Az embernek sokszor egy kellemetlen élmény kell ahhoz, hogy eldöntse: ő ezt bizony sokkal jobban meg tudja csinálni.

– Evett valahol rosszat?

– Édesanyám egyszer levest főzött birkából, és akkor azt mondtam: soha többé nem eszem birkát. Aztán a nagybátyám báránybordát sütött húsvétra, ami viszont nagyon finom volt, és rájöttem, hogy lehet ezt jól is csinálni. Kispapként két nyáron is a Balatonnál dolgoztam: mosogatónak vettek fel, de mivel érdekelt a konyha, a szakács maga mellé vett, tanulhattam is. Akkor jegyeztem meg az alapvető szabályokat. Különben nem főzök receptből, csak ízlés szerint.

– És mit szokott a legszívesebben sütni-főzni?

– Egészben sült birkacombot. Nem sajnálok belőle semmit: rozmaring, só, bors. Csombort otthonról hozok. Füstölt szalonnával, fokhagymával ízesítem, fehérborral locsolom, nagy darabokra vágott sárgarépát, fehérrépát teszek mellé, meg babérlevelet, hagymát, disznózsírt, és három órán át sütöm.

– Idén második alkalommal volt a faluban böllérfesztivál. Ön szervezte?

– Az egyik munkatársam, Zavarkó József ötlete volt. Tavaly még az egyházközség fizette az összes költséget, de idén már Murakeresztúr és Fityeház is beszállt. Hét csapat hét disznót vágott. A program példa arra, hogyan tud összefogni az egyház az önkormányzatokkal és a civilszervezetekkel egy jó ügy érdekében. Elértük a célt, mert ennek a fesztiválnak nem egyházi rendezvénynek kell lennie, hanem civilnek. De mindennel az a célom – legyen az kertészet, lekvárfőzés vagy zakuszkakészítés –, hogy bátorítsam az embereket, megmutassam, milyen úton indulhatnak el, mi mindent tehetnek.

– Meglepődött, amikor tavalyelőtt megkapta az Év vidékfejlesztője díjat?

– Meg, mert szerintem nem tettem semmi különöset, csak a dolgomat, és élek a lehetőségekkel. Felfigyeltek rám, mert pap vagyok, de számomra az egyháznak nem csak az a feladata, hogy megkeresztelt embereket templomba hívjon harangszóval. Sokat tehet a vidék felemelkedéséért is.

– Nemrég épült közösségi ház, tenisz- és strandröplabdapálya, játszótér már van a plébánia körül. Milyen
tervei vannak még?

– Szeretném, hogy ezek jól működjenek, és a jégpályánk hűthető legyen. Épp most van bent egy pályázatunk napelemrendszerre, ami, ha nyerünk, jó lesz a jégpálya hűtésére is.

 

– Magyarfaluba milyen gyakran jut haza?

– Félévente-évente. Nem vagyok öreg, de fárasztó 1100 kilométert levezetni egyvégtében. Márpedig, ha egyszer elindulok, nálam nincs tötyörgés az úton.

– Hogy áll most otthon a magyar nyelvű misézés ügye?

– A szülőfalumban én miséztem először magyarul – igaz, nem olyan körülmények között, mint kellett volna, de magyarul volt. Nehéz ügy ez, de úgy látom, elsősorban az oktatással kellene törődni. Azzal, hogy a fiatalok megtanuljanak magyarul írni és olvasni, hogy büszkén felvállalják az identitásukat, a csángó magyar gyökereket. Amíg ezt a felvilágosítást nem kapják meg, addig nem várhatjuk el, hogy magyarnak vallják magukat. Van azonban egy erős katolikus identitás is, ami a hitben gyökerezik. A papok pedig sokat tesznek a közösségekért, a magyarság megmaradása az erős katolikus hitnek köszönhető, mert ezáltal a csángók elkülönültek az ortodoxoktól, és így tudtak megmaradni homogén magyar szigetként.