A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Ínyencek

Sümegi Noémi

2016. május 17.

Vágyakozunk egy kicsit földközelibb életre, ezért is költöztünk egy kétezer négyzetméteres gyümölcsösbe – mondja Lackfi János, aki saját meghatározása szerint író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Zsámbéki házában a nagyobb ünnepekkor hat gyermek és két unoka is az asztal mellé telepedik.

- A zsámbéki termelői piac kicsi, de sok minden kapható. Gyakran jár ide?

- Nem annyit, mint szeretnék, mert veszélyes hely: tizenhat éve élünk Zsámbékon, rengeteg ismerősünk van itt, így a piacon nem tud az ember végezni öt perc, de talán még két óra alatt sem. Ha leülök lángost enni, akkor biztosan csatlakozik hozzám néhány jó barát. Zsámbékon egyébként is vannak olyan napfordulós ünnepek, amelyek arról szólnak, hogy beszélgetünk, régi arcokkal találkozunk. De van, hogy csak végigrontok a piacon: házi sajtot mindenképp veszek, füstöltet, zöld fűszerest meg fokhagymásat, de itt szerzem be a kolbászt is. Ezenkívül nagy zöldség- és gyümölcspusztító a család, bár nyáron már igyekszünk magunk megtermelni ezeket, a pincében pedig egy egész falnyi polcon állnak a saját készítésű befőttek.

- Tudatos kertészkedés folyik, vagy azt eszik, amit a természet ad?

- Egy kicsit a permakultúrára kacsintgatva műveljük ezt a kertet: Baji Béla, az organikus kert magyarországi apostola járt is nálunk többször, és nagyon jó tanácsokat adott. Nem vagyunk ortodox permakultúrások, de igyekszünk összhangot teremteni a kerti élővilágban. Ahol mi lakunk, az a besorolása szerint is gyümölcsöskert - tulajdonképpen mi is gyümölcsök vagyunk a házban, hivatalosan tárolóhelyiségekben lakunk. Vannak szép, régi körtefáink, szilvafáink, amelyek bő termést hoznak, bár már lassan kezdenek elpusztulni. Ültettünk a helyükre többféle barackot, almát, főleg a feleségem nézett utána a különböző fajtáknak. Szép ritmusa a természetnek, ahogy nem egyenletes, statisztikai termelésre vannak a fák beállítva: hol az egyik hoz elképesztően sok termést és a másik érthetetlenül keveset, hol fordítva. Valamilyen számunkra kiismerhetetlen rend szerint pihenik ki magukat. Van birsünk, gránátalmafánk, vannak fügebokraink, amelyek egy-két év alatt egész jól nekiindultak. Lett volna végre egy félkalapnyi meggytermésünk is, de mire meghallottam a seregélyriadót a kertben és kiszaladtam, addigra már csak "véres" magvak himbálóztak a fán. Egy emelt ágyásba forgatjuk a komposztot, oda ültetünk paprikát, paradicsomot: karókat vertem le, drótokat húztam ki, próbáljuk gatyába rázni. És van egy kis fűszernövényekkel teli sziklakertünk is.

- Ekkora család és számos egyéb kötelezettség mellett hogy jut ideje kertészkedni?

- Két évvel ezelőtt még vitézül csináltuk, a feleségem minden este locsolt, próbáltunk gyomlálni, aztán lett egy kis Julikánk, aki tizenhárom év után felforgatta az életünket. Azt gondoltuk, hogy azért az ő születése után is tudunk kicsit hajladozni: a szőlőt megmetszettük, a füvet is lenyírtuk, de ültetgetni már nem nagyon volt időnk. Pedig nagyon élvezem azokat a nyári reggeleket, amikor leszedhetek egy nappal meleg-éjszaka hideg paradicsomot, mellé egy kis rozmaringot, bazsalikomot, kakukkfüvet frissen a tövéről, még egy kis kenyér, kolbász vagy szalonna is jöhet mellé, és így kiülhetek a teraszra. Szeretünk azért továbbra is kint szöszmötölni - nem nagyon értünk hozzá, bár nekem voltak paraszti őseim, és gyerekkoromban is sokat kellett hol több, hol kevesebb nógatásra motoszkálni a kertben: krumplit kapáltunk, paradicsomot gyomláltunk egyfajta félparaszti életformában az értelmiségi lét peremén. Voltak tyúkjaink, galambjaink is. A nagymamámmal, aki kertész volt, szintén sokat jártam a balatonakarattyai telkére, így őt is láttam akcióban. Mindig beszélgetett is a növényekkel, miközben metszette őket. Elképesztő tudása volt. Ebből a tudásból nekem már nagyon kevés maradt, kézen-közön elkopott. De azért vágyakozunk egy kicsit földközelibb életre, ezért is költöztünk egy kétezer négyzetméteres gyümölcsösbe.

- A gyerekeknek sikerült ebből valamit átadni?

- Ez lett volna a cél, hiszen apokaliptikus jóslatok árnyékában élünk, és minél közelebb marad az ember a földhöz, annál több megküzdési technikára tesz szert azokra az időkre, amikor esetleg nem folyik a falból az áram meg a víz. De ha tömören kellene válaszolni, hogy sikerült-e megszerettetni velük a kerti munkát, akkor a válasz egyértelműen: nem. Inkább megutáltatni, nem mintha annyit kellett volna csinálniuk. Ma, amikor vákuumfóliában terem a paradicsom, és a hipermarketek polcán nő a csirke, nyilván még nagyobb lesz a távolság köztük és a kert között, mint akár az én gyerekkoromban. Biztos vagyok azonban, hogy a kertészkedés azért valami belső történetet elkezdett munkálni bennük, és aztán ki jobban, ki kevésbé visszatalál majd hozzá. Margit lányom, amikor kollégistaként a városban élt, ha meglátott egy galambot vagy egy befüvesített négyszöget, már eksztázisba esett, annyira hiányzott neki a föld közele. A saját, méreg nélkül nevelt gyümölcsökből készült befőtteket viszont mindenki szereti, és a befőzős akciókat igyekszünk jó hangulatú, közös együttlétekké tenni.

- Mikor ül egy asztalhoz az egész nagy család, hogyan tudnak együtt lenni?

- A hétköznapok elég munkásan telnek, de az ünnepeket, a húsvétot és a karácsonyt igyekszünk összeszervezni, és évi egy közös fotózást is összehozni. Vasárnaponként pedig legalább a még otthon lakó gyerekekkel összeülünk, hogy mindenki jól kibeszélhesse magát. Unokázós napokat is tervezünk: a fiamék azt kaphatnák házassági évfordulójukra, hogy befizetjük őket egy vendéglőbe, és vigyázunk addig Vilmos unokánkra. De ha bent vagyok a városban, és ebédidőben a fiam munkahelye felé járok, akkor próbálunk együtt ebédelni.

- A pici Julika érkezése változtatott a család étkezési szokásain?

- Neki mindenféle táplálkozási problémái voltak és vannak, ezért is örülök, hogy garantáltan vegyszermentes gyümölcsöket tudunk adni neki a kertből. A százszázalékos bio-sárgarépalétől is hasgörcsei voltak, tehát abban is biztos van valami adalékanyag.

- A Paradicsomleves betűtésztával című verseskötetében mindannyiunk gyerekkori traumáit - vagy szép emlékeit, kinek mit - örökíti meg, az ovis és sulis menzák kínálatát. Ez a magyar gyerekek közös tudása?

- Van ebben számos mumuskaja, mint a sóska vagy a tepertőkrémes kenyér, de hát Afrikában meg pörkölt hangyát esznek. A gasztronómia nagyon kultúrafüggő. Egyszer próbáltam határáttörést kezdeményezni, amikor jó fej vidéki franciák között voltam egy vacsorán, és azt mondtam nekik, hogy az interkulturáis testvériség jegyében vallomást teszek: eddig ügyesen elkerültem a csigaevést, remélem, nagy frankofon létemre ezután is sikerülni fog. Elfogadom, hogy ők eszik, de puhatestű hidegvérűt én akkor sem. Elgondolkodtak, rám néztek és azt mondták: ők ezt mélységesen megértik - biztos azért gondolom így, mert még nem találkoztam rendes csigával. "A limousine-i jó húsos fekete, na azt kóstold meg!" Szó bennszakadt, hang fennakadt - mondtam nekik, örülök, hogy sikerült megérteni egymást. Koppant az interkulturális gesztus a falon. Az említett kötet elkészítésénél fő szempont volt, hogy ne valami agyament gasztrobubus történet legyen, hogy leszaladok lazacért a közértbe, hanem menjünk le a mélybe, minden táplálkozások őstelevényébe, és ez az ovis-sulis menza. Én azért arra számítottam, hogy kevesebb átfedés lesz a saját gyerekkorommal, sokat kell majd igazgatni a generációs optikán, de kiderült, hogy majdnem ugyanaz a kínálat, ugyanazt a tepertőkrémes kenyeret tuszkolják le a gyerekek torkán, ugyanúgy mákos tészta, paradicsomos káposzta, tojásleves, tökfőzelék és mackósajt hasít a menzákon. Igaz, náluk már néha bejön a pizza vagy a palacsinta, amiről mi még nem is álmodhattunk. Nagy tapasztalat, nagy találkozás volt ez a valósággal, igaz, nekem így legalább kézre állt.

- Akkor éppen ideje a menzareformnak?

- Biztos vannak olyan menzák, ahol rettenetes dolgokat bírnak elkövetni - érdekes módon a nagynénikémen keresztül láttam közelebbről menzareformot, aki az utolsó éveiben egy idősek otthonában
élt, és állandó harcban állt a konyhásokkal. "Vagy annyira tudatlanok, hogy már azt a rántást-habarást sem taníjják meg nekik az oskolában, vagy pedig még azt a kicsit is sajnálják, hogy ízesebb legyen. Odavetik nekem olyan sótalanul, hogy ördög legyen, aki meg tudja így enni. És még meg sincs főzve rendessen!" Nehéz igyekezet, kényes terep ez. Lehet, hogy a gyerekek is bajosan rágnák el a tövéről frissen szedett brokkolit, amely még szinte illatozza a természet melegségét. De a kötet nem csupán a menzáról szól, hanem a gyerekeket körülvevő étkezési kultúráról és a hozzá kapcsolódó fantáziavilágról, a rántott hús-szigetekől és a fasírtlovagokról a tökfőzelék tetején.

- A Milyenek a magyarok? sorozatában is van számos olyan momentum, amely az evéshez kapcsolódik, például: a magyar ember evés közben nem beszél, s ezt leginkább tele szájjal szereti hangsúlyozni. De ott van a szent Leves és a szent Savanyúság is. Ennyire árulkodik egy nép lelki habitusáról, hogy mit és
hogyan eszik?

- A magyar ember húst eszik hússal, és még egy kis húst is rátesz, ha nagyon megszorongatják. Még legyen aztán panírozva, csipjen, mint az antikrisztus - vannak ilyen alapelvek. A magyar ember általában gyanakvással fogadja a molekuláris konyhát: a tányér közepén kis művészi mozaik kajából, három szem zsenge borsóval és két szál bébi répával. Mázsa alatt nem ember az ember! A magyar kedvenc gyümölcse a kolbász, zöldségnek fogyaszt hozzá egy kis szalonnát is - és még sorolhatnám.

- A francia csigákat pedig már ne is említsük.

- A népek találkozásakor is érheti kulturális sokk az embert: egy kedves ismerősöm Németországban járt, és miután megérkezett, a vendéglátói azt mondták neki, hogy bekapnak egy falatot, aztán indulnak várost nézni. Mi van egy magyar ember fejében, ha azt hallja, hogy "bekapunk egy falatot"? Féktelen orgia, fél disznó különböző módokon feldolgozva, rántott hús, disznótoros, franciasaláta, kaszinótojás és amit még el lehet képzelni, tizenhárom-féle süteménnyel megkoszorúzva. Úgy képzelte, hogy az egy falat az egy magyar falat. Ehhez képest volt három korpás keksz, mindegyikre gondosan ráhelyezve egy-egy karika banán - a német így kap be egy falatot. Rá három-négy óra kőkemény városnézés, a végén már kopogott a szeme az éhségtől. A szent Vacsora lebegett a szeme előtt, ami megint csak úgy zajlott, hogy mindenki kapott egy szelet kenyeret egy szelet felvágottal. Intelligensen elbeszélgettek, és mehetett mindenki aludni. Ez így ment napokig, mire vallomást tett a házigazdáknak: nem érti, hogy van ez, de ha így folytatódik tovább, akkor effektíve meg fog halni. "Ja, hogy éhes vagy? Hát ott a hűtő, egyél, amit szemed-szád kíván!" A németek hűtőzabálók, az étkezés náluk csak szimbólikus aktus. Ebből adódnak aztán azok a félreértések, hogy megjön Jurgen, a cserediák, és pofátlanul kizabálja a hűtőből azt a joghurtot, amire láthatatlan betűkkel rá van írva, hogy csak a Jocikáé, és aki beleeszik, azt agyonveri. Pedig mindössze kultúrális különbségekről van szó.

- Lesz gasztrokönyves folytatás?

- Tudom, hogy ez most nagy divat, de egyelőre a készülő regényemet szeretnem befejezni. Ha prózában "megetetek" valakit, akkor az valóban sokat el tud mondani a testeről, a lelkeről, a környezetéről. A szagok és az ízek egyébként is a legősibb, vadállati, kifinomult érzékelési tartományunkba vezetnek. Szívesen is olvasok ilyen könyveket, Cserna-Szabó András és Fehér Béla Ede a levesben című kötete például minden szempontból jóízű történet.

- Otthon ki főz?

- Általában a feleségem, de a negyvenedik születésnapjára rendezett partira én készítettem bográcsban gulyást meg egy vegetáriánus "mindent bele" fogást, és nem érkezett panasz a konyhára. Hasonló zöldséges mixet máskor is csináltam, a Petőfi Irodalmi Múzeum jótékonysági árverésére is ilyet vittem, amikor kézzel írott receptek kerültek kalapács alá. Franciaországban pedig nagy sikerem volt, amikor összedobtam a szűkös készletünkből egy lecsót, és a gyerekeknek azt mondtam, hogy ratatouille, mert egyébként nem ették volna meg. Igaz, padlizsán nem volt benne, de bab meg kukorica igen, meg minden, amit kidobott a gép. Odavoltak, hogy a ratatouille-nal nincs finomabb. Persze, hiszen ott voltunk a tengerparton, ami étvágyat csinál. Számos hasonló gasztronómiai kalandot éltünk már át. Volt egy nyár, amikor Juli, a feleségem megunta a főzést, és azt mondta a lányoknak, hogy ti következtek - ők pedig lelkesen a kezükbe vették a fakanalat, és nemzetközi konyhai kirandulásokat tettek: volt burrito meg yokoto leves, mindenféle, amit az internetről összeszedtek. Némelyik fent is maradt az étlapon, akkora kedvenc lett.

- A Facebookon is büszkén megosztotta, hogy Dorottya lánya képzett barista lett: ehhez ezért már tudatos "vendéglátós" gondolkodás kell.

- Szeretjük a jó kávét, van is otthon egy aeropress kávégépünk. Dorottya régóta dédelgette már ezt a gondolatot, sőt azt is megpendítette, hogy egyszer majd nyit egy kávéházat, és addig-addig mondogatta, míg ajándékképpen befizettük erre a tanfolyamra. Nagyon komoly vizsgája volt, ráadásul kifogta a mumusat, a latte macchiatot, de szépen helytállt. Amikor vendégség van nálunk, mindig ő készíti a kávét, hiszen már ismer mindenféle tejhabos trükköt. Én viszont maradok a sima feketénél. Amúgy is képtelenség, hogy a kávét, amely fekete és keserű ital, megszínezzük tejjel, hogy ne legyen fekete, és megédesítjük cukorral, hogy ne legyen keserű.