Sam Havadtoy, alias Havadtőy Sámuel vitán felül a nagyvilágban legismertebb magyar képzőművész, dacára annak, hogy Londonban született. Lapzártakor még nyitva tartott a Nemzeti Múzeumban rendezett kiállítása, miközben már készült a jövő évi római és az idén ősszel esedékes újabb magyarországi tárlatára. Szóval nyakig volt a munkában. De azért fogadta a Magyar Konyha stábját különleges ízléssel berendezett szentendrei kúriájában/műtermében, és készített is nekünk egy speciális Havadtőy-fogást.

Mi ez a bankjegy itt az asztalon, az üveg alatt?

– Ez egy zimbabwei ötszáz dolláros, az meg ott egy tízmilliárdos, ott volt a magyar után a történelem legnagyobb inflációja. Mi mindent túlzásba viszünk. Az összeesküvés-elméletekkel is így vagyunk. A szomszédom például hisz abban, hogy a nagyhatalmak egy elektromos hálót feszítettek ki fölénk azzal a céllal, hogy tönkretegyék a mezőgazdaságunkat.

– Apropó szomszédság: hol van az otthona? Mert a Lipótvárosban, Olaszországban, New Yorkban is van lakása.

– A repülőgépen. De ez csak vicc. Igazából ­milánói rezidensnek tekintem magam. Ennek az az oka, hogy nem tudok elég jól olaszul, és így nem értem a veszekedéseket. Nekem olyan Olaszországban, mintha az operában lennék. Szeretek operába járni, Milánóban is. Ám amikor felcsendül a zene, nem tudom, hogy mit énekelnek, mert olaszul vagy németül teszik. Bejön egy kövér nő, aki fiatal lányt játszik, és én ezt mind elfogadom, mert vizuálisan fel tudom dolgozni. És hát a kajájuk szenzációs.

– Helyben vagyunk! Ezért jöttünk önhöz a szentendrei otthonába, hogy egy kicsit a konyha­művészetről beszélgessünk.

– Három évvel ezelőtt voltam Pugliában. Kellett volna főzni valamit, de nem volt otthon semmi, legalábbis nekem úgy tűnt. Kinyitottuk a hűtőszekrényt, tele volt maradékokkal, de olyan jót főztünk belőlük! Akkor értettem meg, hogy az olasz konyha a maradékokból táplálkozik. Roppant praktikus. Azóta bárki megkérdezi tőlem, mi az, amit főzök, mindenkinek azt mondom: régi pugliai recept. Az olaszok szétnéznek a kamrájukban, a hűtőjükben, amit találnak, azt összerakják, megfőzik, és valami olyan csodálatos étel sül ki belőle, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod. Nem baj, hogy tegezlek benneteket? Térjünk át a tegezésre. Nekem erre áll rá a szám.

– Szoktad hülyíteni az embereket? A pugliai recept miatt kérdem…

– Titeket még véletlenül sem… New Yorkban egyébként szerettem főzni a családnak. Megkérdezték, hogy mi ez, meg mi az. Elkezdtem magyarázni, de a végén leintettek: „Sam, a te kezedben minden gulyássá válik.” Indiai gulyás, japán gulyás, de gulyás.

– Említetted New Yorkot, Londont, Olaszországot, Párizst… Budapest hol helyezkedik el ebben a sorban?

– Én mindenhol turistáskodni szeretek, és turistaszemmel Budapest csodálatos. Ti, akik itt élitek az egész életeteket, nem veszitek észre, mennyit változott a város az utóbbi tíz-tizenkét évben.

– Előnyére?

– Még szép! Nem is a Várkert Bazárral hozakodom elő, menj el például a Városligetbe! Tíz éve egy szemétdomb volt, ma egy varázslat, egy csoda. Régen nem mertek bemenni oda a családok. Itt Szentendrén van a rokonságban három kisgyerek, őket örömmel viszem el a Ligetbe, olyan játszótér, mint ott, sehol sincs a világban.

– Az a festmény ott a falon nem egy Modigliani?

– De, mellette a kandalló pedig Keith Haring. Passzol egymáshoz a kettő, nem? Amikor Haring megbetegedett, úgy döntött, vesz magának egy szép lakást, mert addig eléggé rossz helyen lakott, nem volt pénze, csak akkor vált sztárrá. Megvette a sztárlakást New Yorkban, és engem kért meg, hogy gyorsan rendezzem be, mert AIDS-es, és már nem fogja sokáig élvezni, rövid a várható élettartama. Mondtam neki, hogy fesse be ezt a kandallót, aztán majd eladjuk. Kinek kell egy Keith Haring-kandalló, kérdezte Keith, de én azt mondtam, bízza csak rám. És aztán lettek Keith Haring-ajtók, -asztalok, még egy -oltár is.

– És üzleti siker lett?

– Lett volna, de amikor Keith meghalt 1990 februárjában, az egész sorozatot visszaadtam az alapítványnak, amelynek célja az AIDS-kutatás finanszírozása volt. Ízléstelen lett volna megtartanom a bevételt. De az oltárokat megtartottam, és szétosztottam a világban.

– Magic Johnson még mindig él, ott voltam 1992-ben Párizsban, amikor bejelentette, hogy HIV-fertőzött. Úgy látszik, pénz kérdése a túlélés…

– Nem, nem így van, a gyógyszert még a harmadik világban is fillérekért adják. A probléma az, hogy az első gyógyszer, a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján az AZT volt, aminek van egy végzetes mellékhatása: nemcsak a vírust öli meg, hanem a vörösvértesteket is. És a beteg ugyan kigyógyul az AIDS-ből, de mégis meghal. Különben már az Alzheimer-kórra is van egy gyógyszer…

–…az nekem kellene! Folyton elfelejtem a neveket! 

– Tudod, miért? Mert fölösleges emlékezni! Minden benne van a telefonodban. Régen megjegyeztük a telefonszámokat, én a mai napig tudom az évtizedekkel ezelőtti New York-i ügyvédem számát, mert akkor még nem volt mobil. Vagy Linda számát, ő egy gyönyörű nő volt, valamikor a nyolcvanas években, az ő számát is tudom, legalább száz szám megvan a fejemben még a régi időkből. Az újakat azonban nem tudom, fölösleges megtanulni, mert benne vannak a mobilomban. A saját számomat, az olaszt sem tudom. Ez nem Alzheimer, ez szelektív memória.

– Azért egy-két dolgot még meg tudok jegyezni. Például Modigliani nevét…

– Az lehet, de azt a Modiglianit, amit az előbb felismertél, nem ő festette.

– Neeem?!

– Nem, hanem az Elmyr de Hory nevű magyar hamisító, akinek az eredeti neve Hoffmann Elemér volt. A világ galériáiban látható legtöbb Modigliani az ő zseniális hamisítványa. Amúgy 1976-ban öngyilkos lett. Szóval, én azt csináltam, hogy a De Hory által hamisított Modiglianikat megfestettem Havadtoyként, és így azok most már eredetiek. No de fogjunk hozzá a „főzéshez”, végtére is ezért jöttetek, nem? Ez az uborkaleves a legegyszerűbb kaja, és az benne a nagyszerű, hogy előre el lehet készíteni, például akkor is, ha bulit tervezünk. Az uborkaleves egyébként török, vagyis muszlim étel, de az eredetiben nincs kovászos uborka, mert a törökök nem ismerik a kovászos uborkát. Az olaszok sem. Ez hungarikum. Aztán, ha eljönnek hozzánk, és megkóstolják, akkor nagyon szeretik. Amúgy tényleg a gazpacho távoli rokona. Az eredeti változatba tesznek hideg zöldséglevest. Én nem, mert akkor az már nagyon gazpachós lenne.

– Sikere volt otthon?

– Már hol otthon? Mondjuk a New York-i otthonomban nagy sikere volt, legalább hatvanan voltunk a bulin, és a büfénél csoportosult a sokaság. Az egyik vendég megkérdezte, hogy ugye ez magyar specialitás. A marokkói büfénél… Különben ez a tál marokkói, amiben szervírozom. Minden évben elmegyek Marrákesbe, nagyon szeretem a várost.

– Szeretsz bulikat rendezni?

– Szeretek. Az élet egy nagy buli. Amikor sok-sok évvel ezelőtt megnyitottam a pesti galériámat, meghívtam egy csomó magyar művészt, gyűjtőt. Viktor Menshikovot speciel nem, nem is ismertem. Egyszer csak beállított egy pasas, nem egyedül, három hölggyel. Viktor Menshikov vagyok, mondta, mire én megjegyeztem, hogy őt nem hívtam meg. Mindegy, elkezdtünk beszélgetni, azóta barátok vagyunk. Hát így megy ez. Menshikov különben a legjelentősebb magyarországi műgyűjtő. Kárpáti Tamással, a Hungarikonok gyűjtemény tulajdonosával is hasonló a viszonyom, kért tőlem egy alkotást a kollekciójába, megcsináltam neki John Lennon nyakkendőjét, pontosabban a nyakkendőt belefoglaltam egy alkotásba.

– Most is itt vagy Szentendrén. New Yorkban már ritkábban jársz?

– Én már csak turistának megyek oda. New York annyira megváltozott, és nem előnyére.

– A kilencvenes években még csodálatos volt, tapasztalatból tudom.

– Meg főleg a hetvenes-nyolcvanas években, én ’72-ben mentem ki. Amúgy még ma is az, csak már nem nekem. Öreg vagyok New Yorkhoz. Túl sok volt a buli, még nekem is sok.

– Warhol, Jagger, Lennon, Bowie és főleg Yoko. Én a fél karomat odaadnám, ha John Lennonnal vagy Andy Warhollal partizhattam volna!

– Hát akkor mit adnál, ha ezekkel mind együtt bulizhattál volna, Warhollal, Lennonnal, Yoko Onóval, David Bowie-val, filmsztárokkal, Mick Jaggerrel, soroljam? Akkor most nem lenne végtagod!

– Szóval New York már nem az, ami volt?

– Minden olyasmit egyesít, ami engem irritál. Inkább Európában vagyok. Valahol Európában.

– Itt Szentendrén nem unalmas az élet?

– Hát ti sem hagytok békén! Amióta hazajöttem, legalább harminc interjút adtam, most megy a kiállításom a Nemzeti Múzeumban, előtte a Yoko Ono-kiállítás, mindkettőnek Gulyás Gábor volt a kurátora, nincs egy perc nyugtom. Gulyás Gáborral szívesen dolgozom, szeptember nyolcadikán Tállyán lesz egy úgynevezett pop-up kiállítás, arra készítek egy alkotást. De kész az uborkaleves, itt van, egyétek! –

Magadnak nem szedsz?

– A világ minden kincséért sem. Na jó, szedek, egyébként én pirítós­kockákkal szoktam enni, vagyis inkább inni. Ízlik? 

Uborkaleves Havadtőy-módra

Hozzávalók: 2 kovászos uborka, plusz a leve 1 kígyóuborka 2 doboz kaukázusi kefir jó sok kapor 1 gerezd fokhagyma só, bors

Elkészítése: A két szép kovászos uborkát és a kígyóuborkát meghámozzuk, felkarikázzuk, és a kovászos uborka levével együtt összeturmixoljuk. Megszórjuk jó bőven kaporral, belenyomunk egy gerezd fokhagymát, sót, borsot adunk hozzá ízlés szerint, majd az egészet ismét összeturmixoljuk. Végül átöntjük egy nagy üvegtálba, hozzáadunk két doboz kaukázusi kefirt, és az egészet összekeverjük. Befejezésül megszórjuk kaporral, és hidegen tálaljuk. Nyáron ideális hűsítő leves, jobb, mint a nevezetes gazpacho!