A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Magyar ízek

Magyar Konyha

2017. február 24.

Mi, magyarok híresek vagyunk szellemi kincseinkről. Nemzetünk méretéhez képest feltűnően sok találmány, tudományos teljesítmény vagy éppen konkrét termék kötődik hozzánk. Van azonban egy olyan erőforrásunk, amelyben a világ legjobbjai közé tartozunk, és ez a magyar termőföld. A magyar mezőgazdaság termékeit, a mangalicát, a szürke marhát, a jó magyar borokat, az acélos gabonákat, az ízletes magyar zöldségeket és gyümölcsöket mindig is a legkifinomultabb ízlésű vevők keresték. Ehető nemzeti kincs

Őshonosok - A racka és a birka

A racka a magyarság ősi juhfajtája – noha nevének első felbukkanása csak a XVIII. század végére tehető. A Czuczor–Fogarasiszótár a XIX. század közepén már ismeri, de mint durvább szőrű juhfajtát „korcsként” értelmezi, mondván, hogy a raczi kemenesalji tájszóként korcsot, felemást jelent. Ez ugyan téves állítás a faj eredetét tekintve, de maga a racka szó a nyelvtudomány álláspontja szerint magyar fejlemény; lehetséges kicsinyítőképzős származéka a raci, racó, raca tájszóknak, melyeknek eredete viszont ismeretlen. Akkor kezdett divatba jönni, mikor az addig magyar juhnak vagy egyszerűen csak juhnak nevezett hosszú szőrű állat mellett tömegesen megjelenik a rövid szőrű, finom gyapjas merinói juh, amelyet viszont a magyar nyelv megkülönböztetésül a berge, birka megjelöléssel illetett.

A birka szó első említése Herman Ottó szerint morva juhként 1648-ban I. Rákóczi György erdélyi fejedelem rendeletében történt (más adatok a XV. századot említik); ezt a fajt hozták be Morvaországból az ún. birkások Magyarországra. Mindenesetre a XVII. századi magyar nyelvű összeírásokban is a birka szó helyett leginkább a morva juh neve szerepel. Ennek a merinófajta juhnak, mely finomabb gyapjút ad, a szegedi népnyelvben például némötjuh, bürgejuh vagy summásbirka a neve, elkülönítve a hosszú szőrű magyar juhtól, amely inkább subabőrt adott. A rackát a pásztornyelv mindmáig juhnak tartja és így is nevezi, míg a merinóit és társait birkának. Vagyis a racka: nem birka. (A hortobágyi pásztorok a racka juhot ma is intelligensebb állatnak tartják, mint az idegen eredetű birkákat.)

Megél mindenhol

A racka a kutatók legjelentősebb része szerint a honfoglaló magyarsággal érkezett a Kárpát-medencébe, és a honfoglalás kora óta mindenfelé tenyésztik, mégpedig hatalmas seregekben. Annak ellenére, hogy a legelső magyar enciklopédia szerint a juh „igen együgyű állat, a mennydörgéskor nem megyen az okolyba, másokot, még ha magokot veszedelemben ejtik is, követ; az ő pásztorát s annak szavát is üsmeri; semmi része nem haszontalan, másokkal barátságot tart” – írja Apáczai Csere János 1653-ban. De azt is hozzáteszi, hogy „szaporodása csudálatos, mert csak egyet s igen ritkán ell kettőt; az embernek is gyakor eledele, csaknem minden állatnak prédája, betegsége is számtalan sok, semmiféle állat nincs mindazonáltal ily bővön a mezőkön, úgyhogy ötszázat s ezeret is egy helybe megolvashatsz”.

A korai magyar juhtenyésztés méreteire jellemző adatként a szegedi néprajztudós, Bálint Sándort föl is jegyzi, hogy 1526-ban, Szeged első török elfoglalásakor és kifosztásakor Szulejmán szultán naplójának adatai alapján csak a juhok zsákmányából 50 ezer jutott Ibrahim basának, 20 ezer Iszkender Cselebi defterdárnak.

A magyar juhtenyésztés a XV. századra, egészen Mohácsig, felvirágzott, írja Takáts Sándor, de még a török uralom alatt és mellett sem vesztett korábbi fényéből; 1551-ben például 17 775 juh kelt el csak a bécsi vásáron. Mivel a török is támogatta tenyésztését, sok végházunk népe, mondja Takáts, állandóan ezeket a nagy török juhnyájakat dézsmálta. „Honi juhot majd minden gazda tart, tehetsége szerint nagyobb vagy kisebb mennyiségben – írja Kőváry László a XIX. század közepén, a rackatenyésztés igazi fénykorában –, a birkatenyésztés igen lelkes pártfogókra talál a szilágyi főnemességben.”

A göcseji kisgazda, de a „nemesek és nemesi szabadalmakkal bíró agilisek általánosan, de néhol az adózók is” szép számmal tartanak birkákat, írja a göcseji táj leírója a XIX. század elején, de már jelezve is a merinófajtákkal megjelenő megnövekedett tejelési és minőségi gyapjútermelési igényt, mondván, hogy „azok nemesítésére nem mindnyájan törekednek”. S ezzel párhuzamosan, a merinó birka elterjedése a magyar juh számára a legnagyobb csapást hozta.

A juhtenyésztésre szolgáló szavaink – ellentétben a marha- és lótenyésztés pásztorszavaival – idegen, elsősorban román és szláv eredetűek; a Kárpát-medencében vándorló (legeltető) pásztornépeknek leginkább a juhtartásra vonatkozó nyelvi anyagait vettük át (sztrongálás, esztena, jerke, berbécs, gomolya, bronzasajt stb.). Viszont egész Magyarország-szerte kialakult a nyelvi egység a juhok társadalmának legfontosabb megjelölésére: a fiatal juh egyéves koráig: bárány; a hímbárány: kosbárány; a nősténybárány: jerke; mindkét ivarú állat egy- és kétéves kora közt: toklyó, ezentúl a hím: kos, a nőstény: anyajuh. A herélt hím: ürü, berbécs, a fiavesztett, fejős juh: czanga. 

A pödrött szarvú ősi racka juh mindenféle haszonvételre jó – kedvezőtlen éghajlatú és tartási viszonyok mellett, mint kevéssé érzékeny parlagi juh, a magasabb fekvésű hegyvidékeken és a külterjes alföldi gazdaságoknak is többirányú jövedelmet szolgáltatott. Hankó Béla egyenesen azt írja róla, hogy „nem utolsó haszna a magyar juhnak az sem, hogy megél olyan legelőkön is, amelyen semmiféle háziállat nem élhet”. Főként a kisbirtokosság állata: ellátta a gazdát, a juhászt és a lakosságot a nélkülözhetetlen hússal és tejtermékkel – mindemellett bundának, bekecsnek való bőrökkel is; aztán szűr, bundabélés, condra, harisnya, kucsma, cserge, guba és pokróc készítéséhez szükséges gyapjúval. Munkát adott szűcsöknek, posztósoknak, gubásoknak és más otthon fonó-szövő embereknek.

Pethe Ferenc 1815-ös Természethistóriájában ecseteli is a racka ebbéli hasznát: az „úgy nevezett Magyarjuh; … gyapja, tsak a’ a szőre’ tövén van egykevés; durva szőre arasz hosszúságú, fürtös… Erős természetére, tejelésére, de kivált’ mind maga’, mind gyenge báránnya bundájára nézve, a’ Magyaroknak különösen, igen hasznos állat, melyből tsaknem egyedülvaló és legbetsesebb téli öltözetjek, a’ bunda telik ki: ebből szövik a’ gubát is, mely nekik télinyári változhatatlan módi öltözettjek akkor, mikor a’ bunda, némely Pásztorembereket kivévén, tsak téli.”

Hűséges kísérőnk


A rackát, mint az évszázadokon át bevált ősi juhfajtát, melyet még gyakran közönségesen paraszt juhnak is mondtak, a Nagy Alföld középső és északi részén, különösen a Hortobágyon tenyésztikjelenti egy XX. századi eleji lexikon is, hozzátéve, hogy szórványosan a többi részeken is. A jó százéves adat azonban mára igen jelentősen megváltozott: Györffy István már a két háború közt mindössze 2500 hortobágyi példányról beszél a pödrött szarvú magyar juh fajtájából, Hankó Béla is segélykiáltást fogalmaz az utolsó fekete rackanyájról – Trianon
és a világháború után a szocializmus idejére őshonos fajta lényegében a kihalás szélére jutott.

Mai elemző kutatója szerint noha a közvetlen kipusztulás veszélye nem fenyegeti, legtágabb veszélyeztetettségi kategóriában szerepel; törzskönyvezett létszáma elmarad a tízezer anyától. Nagy László idézi Hankót, aki összegzi az örök XX. századi igazságot e nemes állat kálváriájáról: „Csak a magyarsággal tudott idejutni és csak vele együtt tudott megmaradni. Mindig őseinket szolgálta, mindig velük élt évezredek óta, mint leghűségesebb kísérőjük, s mi, kései utódok, azzal háláltuk meg ragaszkodását – hogy halálra ítéltük! Mentsük meg, amíg lehet, ezt az ősi nemzeti kincsünket!”

A debreceni fekete racka a magyarországi rackatájfajták közül a legnagyobb testű: a kosok 60, az anyák 45-50 kilogramm súlyúak, a szarvaik egész nagyok (kosnál 55-60 cm), egyenes tengelyűek, de sodrottak, vagyis dugaszhúzó alakúak, a csavarulatok száma hat-hét, a két ivar szarvai csak hosszúságban térnek el egymástól. Főhaszna a tejelés, de a fekete báránybőre is. Tenyészési területe főképpen a Tiszántúl; Debrecen vidékén, jegyzi fel Lovassy László Magyarország gerinces állatairól írt 1927-es munkájában, egész éven át a szabad ég alatt tartják; tavasztól őszig eleinte jó, de később könnyen kiszáradó legelőn van, télen pedig, ameddig hó nincs, az erdőn s az erdei tisztásokon legel s csak havas idő alkalmával etetik szénával is. De hozzáteszi, fogyófélben lévő, speciális magyar tájfajta, amely a külterjes gazdálkodás átalakulásával lépést pusztul.

Az alföldi fehér racka Lovassy szerint igen régen Moldvából származott be („magyar-moldvai racka”), szarva egyenes, hosszú (kosnál 36-46 cm), tengelye körül négy, dugóhúzószerű csavarulattal, szarvai vízszintesen kifelé állnak, sőt néha a hegyük lefelé is hajlik. Az anyajuh legtöbbnyire szarvatlan.

Az erdélyi racka (gyimesi racka), más nevén oláh racka, a Székelyföldön: székelyjuh, az Északkeleti- és Északi-Kárpátokban: berszán, burszana, Hajdú megyében purzsa (Herman Ottó szerint purzsa-báránynak hívják a Hortobágyon a rövid, kunkorgós szarvú, fehér szőrű erdélyi vagy oláh juhot, öregjét, fiatalját vegyesen; megkülönböztetve a juhtól és a birkától), Tolnában citta. Csiga alakban kunkorodó szarvával a másik két rackatájfajtától feltűnően különbözik, az anyajuhok gyakran bugák (szarvatlanok), bundája 30-40 cm hosszúra megnő, gyapjúja sokkal jobb a magyar rackáénál, mert több pehelyszőrt tartalmaz. A magasabb hegyvidékek mindazon helyeit, ahol a hegyi legelőket a szarvasmarha már csak nehezen járhatja, s a kényesebb juhfajták a hegyi éghajlatot nem viselik el, mint tejelő s mint szőrbirka, jelentős állat. Erdélyben a legtöbb helyen curkán juh a neve, „tudományos beosztás szerint pedig a csigaszarvú rackajuhok csoportjába tartozik és megkülönböztetésül a pödrött szarvú rackától, a magyarjuhtól, erdélyi rackának neveztetik” – írja Szentkirályi Ákos Erdély juhairól 1923-ban.

Bálmos és orda

A racka haszonvételei közül tejéből vidékenként különféle ismert túrót (székelytúró, oláhtúró, liptói túró) és többféle juhsajtot készítenek. A kevésbé ismertek közül külön hely illeti a bálmost, amely nem egyéb, mint édes sajt, kukoricaliszttel. Kedvelt étel az „urak asztalán” is – egy XIX. századi történész levele végén olvashatjuk az idevágó jámbor óhajtást: „Az ismerősöket üdvözlöm, különösen kedves komám asszonyt. Novemberre bálmost készítsen nekem.”

A bálmos szerepel Bethlen Miklós önéletírásában is, mondván, hogy „a bálmost, bot-sajtot, jungátát, édes tejet igen szerettem”. Ez a feltehetően ősibb bálmosváltozat viszont, mélyebbre fúrva az időben, bekerült a legelső nyomtatott magyar nyelvű szakácskönyvbe is – az 1695-ös Tótfalusiféle Szakácsmesterség könyvében friss édes juhsajtot lágyítanak, úgy, hogy tejet, vajat vagy tejszínt tesznek alája, s az olvadó sajtba kevés lisztet is kevernek.

„Szép lágy édes sajtot tégy egy mázas lábasba, két kalán édes tejet mellé, azt a tűznél sokáig főzzed, mivel igen sok főzést vár ez, és magától elég zsírja ereszkedik; azonban mikor megfőtt, egy vagy két kalán liszttel törd fel igen jól, és megint tedd a tűzhöz, ropogtasd meg, és add fel az asztalra.”

A másik közismert bálmosváltozat készítését Zilahy Ágnes írja le 1892-ben. Az orda még sajttá át nem alakított édes túró. Ha friss ordát savóval, a sajtkészítés során fennmaradó híg folyadékkal összekeverve fölmelegítik, a zsendicze nevű italt nyerik – mondja Herman Ottó a magyar pásztorok nyelvkincsében. A palócoknál a zsincica túrós savó, amelyet a hortobágyi juhász a kunyhójában már zsendlice vagy zsemlice néven készít.