Ízvadászat » Magyar ízek

150 éves az Auguszt cukrászat

150 éves az Auguszt cukrászat

2020.03.16.  | Szöveg és fotó: Zirig Árpád

Egy olyan országban, ahol a világháborúk, a válság, a kommunizmus és a forradalom alapjaiban zilálta szét a társadalmat, ritka az olyan vállalkozás, amely 150 évre tekint vissza úgy, hogy mindvégig egy család üzemeltette. Az Auguszt cukrászda ilyen – a legendás Fény utcai épületben ültünk le, hogy Auguszt József mestercukrász elbeszéléséből megismerjük a család, a nők és a véletlenek csodás láncolatát.

Idén ünneplik a másfél évszázados jubileumot, de mi is kivételes napon érkeztünk – a házigazda, Auguszt József szülinapos, éppen a 69. évét töltötte be. „Jó, hogy jött, legalább leköti a férjemet, amíg befejezem a tortáját” – mondja felesége, Ibolya, majd kávéval kínál és el is libben a műhelybe.

„Őseim nem Árpáddal jöttek a Kárpát-medencébe, a család története Sziléziában kezdődött, majd Hont megyében folytatódott” – kezdi Auguszt József a család történetét.

Auguszt József a Fény utcai cukrászdábanAuguszt József a Fény utcai cukrászdában

A cukrászdinasztiát alapító, 1836-ban született Auguszt Elek apja Wagstadtból (ma Bílovec, Csehország) került Magyarországra, és falusi tanítóként dolgozott Inám községben. Fia, ifjabbik Elek, a tizennégy gyerek közül az egyik, 1847-ben került Balassagyarmatra. „Feltehetőleg testalkata miatt nem volt alkalmas mezőgazdasági munkára, így a Menczel-cukrászatban lett inas 1852 októberéig” – meséli a dédunoka.

A korban bevett szokás volt, hogy a frissen felszabadult cukrászok utazzanak, tanuljanak – hat év vándorlást írtak elő.

Hogy senki ne nézze őket csavargónak, vándorkönyvvel igazolhatták magukat, ebbe vitték be munkaadóik is a szakmai igazolásokat. S hogy merre járt Elek? Szegeden, Kecskeméten és Temesváron biztos – a többi helyszínt nem tudhatjuk, mert könyvét elsodorta a történelem, a mestereitől kapott tíz működési bizonyítvány pedig a háború végén, az ostrom idején semmisült meg fia, Auguszt József lakásában.

OSTROM, ÁLLAMOSÍTÁS

A saját bolt megnyitásáig még néhány, munkával eltöltött év kellett. 1869 februárjában, felismerve, hogy a budai Tabánban nincs cukrászat, Elek bejelentette a városi tanácsnak, hogy lakhelyén, az Attila utcai házban megnyitja műhelyét – úgy tűnik, a hivatalnokok akkor sem siettek, mert az ipartanács csak szeptemberben adta meg az engedélyt.

Az első Auguszt cukrászda 150 éve, 1870-ben nyílt meg.

A főleg németek lakta városnegyed kis házaival, zegzugos utcáival nem volt előkelő, de úgy tűnik, üzletileg bevált, hisz bár 1881-es haláláig többször költözött a bolt, végig a környéken maradtak – ismertette monográfiájában Rózsa Miklós, aki alaposan feldolgozta a család történetét.

Auguszt Eleknek négy gyermeke született Strebek Erzsébettől, aki korábbi mesterének, Friedl Edének volt a sógornője. A cukrász mindössze 45 éves volt, amikor családja elvesztette.

Az Augusztok történetét végig erős és tudatos nők jellemzik

– az özvegy sem hátrált meg a feladat elől, továbbvitte az Attila utcai üzletet.

„Fia, József lett a család második cukrásza, pedig szobrász szeretett volna lenni – mesél nagyapjáról Auguszt József, és a falra mutat. A képen egy fiatalember agyag mellszobron dolgozik. – Fennmaradtak olyan családi legendák, hogy felültette a cselédet az asztalra, hogy megmintázza. Amikor anyja belépett a szobába, nagyon felháborodott, mert kilátszott a lány bokája.”

A II. kerületi Községi Polgári és Középkereskedelmi Iskola után, 1889-ben állt inasnak a pesti Wikus cukrásznál, ahonnan négy évvel később szabadult – a fennmaradt dokumentumok szerint 1895 augusztusától dolgozott a családi vállalkozásban.

Kézügyességét számos tortával bizonyította, de sok budainak egy tragantból (cukormaszsza) mintázott, évtizedekig a kirakatban csalogató, a Szent László-legendát feldolgozó kétlovas szoborcsoport volt emlékezetes. „Sajnos ez is elpusztult a háborúban” – ingatja a fejét Auguszt József, igaz, legalább fényképen megmaradt az 1896-os millenniumi kiállításon is díjazott alkotás.

„Fogékony volt az új dolgokra, például ő sütött először a városban teasüteményt”

– meséli az unoka. Kereste az új ismereteket, szakmai kihívásokat: 1900-ban Párizsba, majd Németországba utazott. Miután hazatért, ideje volt a nősülésnek: a 18 éves Helvei Vilmát vette el, aki egy Király utcai borkereskedő lánya volt. 1901-ben maga is iparengedélyt kért, majd átvette édesanyjától a cukrászatot.

Auguszt József és felesége, VilmaAuguszt József és felesége, Vilma

A család, ameddig lehetett, kitartott az elmaradottabbnak számító Tabán mellett. A testőrlaktanya építése miatt lebontották az Attila út adott házait, így többször költöztek az utcán belül, többek között a Budai Polgári Kaszinó épületébe is. „Bérelte a helyet a nagyapám, de nem volt a díjjal megbékülve, ezért 1915-ben megvette a közeli Krisztina tér 1. alatti helyet – ma az egykori Auguszt cukrászdában a Déryné étterem működik.”

A Krisztina téri cukrászdaA Krisztina téri cukrászda

A sarokról nyíló üzlet modern volt és elegáns – bőven megelőzték korukat, hiszen benn nem lehetett dohányozni, erre külön helyiség szolgált. A selyemtapétával, nemesfa bútorokkal, porcelánokkal csalogató boltba azokat a finomságokat csempészte be az idősebbik Auguszt József, amelyeket párizsi tanulmányútja során látott. A mennyezetről lógó elektromos velencei üvegcsillárok is újdonságnak hatottak – akkoriban még a gázlámpa volt elterjedt.

Auguszt nagypapa 1906-ban fióküzletet nyitott az Attila út 14. alatti földszintes házban, amelyet édesanyja vezetett 1911-es haláláig. A boltocskát a Krisztina téri műhelyből látták el áruval. 1915-ben újabb vállalkozásba fogott:

az I. kerületi Hidegkúti úton kiépített pavilon parkos kerttel, romantikus miliővel várta a vendégeket.

Néhány évvel később, 1923-ban már étteremmel is kiegészítették a budaiak egyik kedvenc helyét, ahol fehér kesztyűs portás, frakkos pincér fogadta a vendégeket. A húszas években, Krisztina-városban bérházat épített, amire máig ki van írva, hogy Auguszt-udvar, sőt Abbáziába (Opatija, Horvátország), a tengerpartra szállodát álmodott, ahová „Budapesten, az üzletben is lehetett szállást foglalni – az épület máig áll, máig hotel, de már nem Auguszt a neve”.

Hidegkúti úti bejárat, 1930Hidegkúti úti bejárat, 1930

A mester 43 évig tartó üzleti sikerének egyik titka a folyamatos fejlesztés volt: imádta a művészeteket, így 1936-ban sógorát, Nemes Mihály festőművészt kérte meg, hogy a pavilon vacsoratermét tegye felejthetetlenné. Nyolc nagyméretű képet készített, amelyen vadásztémák jelentek meg. „Belefestette a családot, nagyapám Mátyás király, apám hadapród volt a vásznon.”

A család, ha kellett, jótékonykodott is.

„Amikor a ’19-es kommunista forradalom idején a Krisztina téri templomból elrabolták az arany áldozókelyheket, nagyapám ajándékozott újakat a plébániának.” 1944 karácsonyán az ostromgyűrű körbefogta a fővárost, a pokoli két hét alatt a Krisztina téri épület komoly károkat szenvedett: az első emeleti mennyezetet bomba szakította be, a katonaság lovakat kötött az üzletbe, majd a Roham utca sarkán álló lőszerszállító teherkocsi kapott találatot. A cukrászda megsemmisült, és az Auguszt Pavilon sem járt jobban – ami nem ment tönkre, annak lába kélt.

A családi hagyományt Auguszt József Elemér nevű fia vitte tovább: ő Hauer Rezső budapesti cukrásznál töltött inasévei után 1931 tavaszán szabadult. Ahogy egykor apja, ő is törekedett az újításra, kínálatban és szolgáltatásban egyaránt. Utazott, világot látott, Portugáliában és Angliában is járt, Londonban a The Dorchester Hotelbe állt be dolgozni.

Mestervizsgáját 1942-ben tette le, de a háború évei megakasztották szakmai karrierjét: elvitték katonának, majd orosz hadifogságba került, ahonnan csak 1947-ben tért haza. „Emlékszem, egyszer bejött egy idős bácsi, és azt mondta:

»Elemér, ez nem jó bejgli, az volt az igazi, amit Szibériában csináltál.«

El sem tudom képzelni, miket kevert össze, de a szakmája megmentette, a konyhán tudott dolgozni – meséli a fia. – 47 kiló volt, amikor hazajött.

A hadi fogságból viszont a házasság fogságába esett, mert még abban az évben elvette édesanyámat, akinek a Felszabadulás téren volt egy eszpresszója. Olga előtte már dolgozott az Augusztban, magas, szép nő volt, apámnak is megtetszett, de a kisasszonyoknak tilos volt az üzletben udvarolni.”

József és neje Vilma, fiukkal, ElemérrelJózsef és neje Vilma, fiukkal, Elemérrel

Amint lehetett, nekifogtak a helyreállításnak. Az ostrom nemcsak az I. kerület épületein ejtett hatalmas sebeket, de a lakosság is megritkult a szétlott városnegyedben. Ennek ellenére egy kisebb területen, egyszerűbben, de megnyílt a Krisztina téri cukrászat. Sajnos a munkát nem tudták befejezni, az államosítás utolérte a családot.

Készül a cukrászda kerti teraszaKészül a cukrászda kerti terasza

1951. április 11-én az Állami Vendéglátóipari Vállalat vette át az Augusztot, s kevés átalakítás után megnyitotta a helyén a Déryné eszpresszót. „A családot viszont nem a cukrászat, hanem anyám miatt telepítették ki még az év nyarán. Az volt a mondás, hogy az eszpresszó kapitalista csökevény, de ez csak indok volt, mert nagyon szép lakása volt a Felszabadulás téren, arra akarták rátenni a kezüket.”


KITELEPÍTÉS

„Taktaszadára telepítették ki a családot, én akkor féléves voltam – meséli tovább József. – Állítólag egész nap utaztunk, csak éjjel értünk oda egy kulák házához, akinek szobát kellett nekünk átadnia. Azt híresztelték, hogy mindenféle bűnözőket telepítenek ki Budapestről, s éjjel már nem engedett be minket. A tanácsházán éjszakáztunk – én hat hónaposan az íróasztalon –, s a szegény embert másnap jól megverte a rendőr. Aztán persze látták, hogy rendes család vagyunk, még évtizedek múlva is emlékeztek apámra, amikor visszamentünk, hogy na, itt a nagy orrú cukrász.

Megbecsülték ott, hiszen esküvői tortákat tudott sütni, édességeket és szaloncukrot készített.

Amikor 1953-ban visszaköltözhettünk Budapestre, ez a tudás újra megélhetést biztosított – szaloncukrot akkor még nem gyártottak üzemszinten.”

Auguszt Elemér azért kerülhetett újra a fővárosba, mert a Közért vállalat létrehozott egy cukrászüzemet, és nem volt hozzá szakember. „Az egyik személyzetis intézte el apám visszatérését. Be kellett mennie a Deák téren a rendőrségre, ahol azzal fogadták, hogy lássuk a pótolhatatlan cukrászt!”

Mivel a családja nélkül nem akart feljönni, aláírták, hogy mindenki visszatérhessen Taktaszadáról. „Odaköltözhettünk, ahonnan el kellett menni, de a nagy lakásból csak két szoba maradt. A többi részét közben egy házaspárnak adták, akikkel tíz évig laktunk együtt jó viszonyban.

Az Auguszt Pavilon bejárataAz Auguszt Pavilon bejárata

Csak akkor költöztünk Budára, amikor a szüleim végre saját öröklakáshoz jutottak. Apám végig a Közért cukrászati termelőjében dolgozott, anyám pedig édességboltot üzemeltetett a Dagály utcában.

Az ’56-os forradalomkor mindent kiraboltak vagy elloptak, anyám viszont az utolsó szögig elszámolt az árukészlettel: ilyen nem volt az egész vállalatnál. A vezetők ezt nagyon méltányolták. Volt itt alattunk, az Auguszt cukrászda mostani helyén, a Fény utcában egy 35 négyzetméteres raktárépület, amit kiadtak anyámnak bérbe, ahol 1957 májusában végre nyithattunk egy cukrászdát.”

Auguszt Elemér nappal a közértben dolgozott, éjjel meg maszekolt a családdal. Néhány régi alkalmazott is visszatért – a család neve és jó híre megmaradt, de így sem volt könnyű, mert kulcsfontosságú termékek hiányoztak a piacról.

Nem volt vaj, nem árultak tejszínt, nem akadt meggy a réteshez

– akkoriban pedig az volt a sikertermék.

„Két lépésben tudtunk bővíteni: mellettünk volt egy suszter, Vecsara bácsi. Amikor nyugdíjba ment, megkaptuk a helyiségét, második körben pedig egy tervezőiroda része került hozzánk.” Az emeleti terem, ahol a fotóink is készültek, 2003-ban vált a Fény utcai cukrászat részévé. „Egy idős hölgy lakott itt, akivel eltartási szerződést kötöttünk, hátul meg egy család élt, akitől megvásároltuk a részüket” – vázolja Auguszt József a fokozatos bővítés ritmusát.

„Nem voltam túl jó tanuló, ami nem érdekelt, azzal nem foglalkoztam

– folytatja a saját történetével. – 1969-ben érettségiztem a szentendrei ferences gimnáziumban. Egyik nővérem orvos lett, a másik a filmiparban dolgozott. Apám látta, milyen vagyok, mondta, menjek el cukrásznak, ott mégsem kell annyit tanulni – pedig valójában ez is örök tanulás, ha jól akarja csinálni az ember.”

Akkor Vörösmartynak hívták a Gerbeaud-t, ahol József a tanulóéveit töltötte. „Volt még egy fiú, aki szintén maszek gyereke volt. Gyakran kiszúrtak velünk, de én nem vettem fel. Sok cukrász volt, aki még apámmal is dolgozott – muszáj volt bizonyítani, minden poszton helyt kellett állnom, elvárták tőlem.

Otthon mindig megbeszéltük, mit, hogyan csinálnak, apám azt mondta, a rosszat is meg kell tanulni, hogy én majd jobban csinálhassam.” Évek múlva a korábbi rossz tanuló Auguszt József a Vendéglátóipari Főiskolát is elvégezte az egész napos munka mellett.

VÉLETLENEK

„Később nővérem, Olga is idekerült a filmgyárból. Egy ideig együtt dolgoztunk, majd anyám segítségével egy belvárosi, majd egy farkasréti üzletet nyitott – nálunk a nők szerepe és ereje nagyon fontos. Apám is azt mondogatta, jó, hogy ilyen anyátok van, mert nélküle még mindig Taktaszadán lennénk!

Auguszt Olga és Auguszt JózsefAuguszt Olga és Auguszt József

Olgának három lánya van, kettő dolgozik a szakmában: megtartották az Auguszt nevet, de nem azonos a koncepciójuk a miénkkel” – szövi tovább a családi szálat a cukrászmester. Auguszt József 1978-ban nősült először – 1982-ben megszületett fia, Olivér, akitől nem áll távol a vendéglátás: a Balaton-felvidéken van egy étterme A cukrászmester szülei is sokáig  részt vettek a munkában:

„Anyukám 1990-ig dolgozott, apu is 90 éves koráig ült a kasszában – 94 évig élt, hála Istennek, végig aktív volt. Anyu két évvel később követte.” Az Auguszt család életében a nők és a véletlenek szerepe nem elhanyagolható. 1993-ban Auguszt József belenyúlt a darálóba és komolyan megsérült a keze.

„A Szent János Kórházban ismerkedtem meg a mostani feleségemmel, aki ott volt műtősnő. Járt hozzánk az üzletbe, innen vitte mindig a krémest. Pont akkor lépett ki a sterilizálóból, megismert, rögtön bevitt az orvoshoz. Megoperáltak, tökéletes lett az ujjam – három év múlva össze is költöztünk, majd egy évre rá elkezdett nálunk dolgozni. Két lányunk van – nagyon jó tanulók, nem hinném, hogy cukrászpálya vár rájuk.”


Auguszt Ibolya, aki férje mellett annyira beleszeretett a szakmába, hogy a mestervizsgát is letetette, erdélyi származású – közös történetüket egy aranyos, a hetvenes évekbe visszanyúló véletlen keretezi.

„Már négyéves korában találkoztam vele.

Egy plébános barátomat látogattam meg Erdélyben. Nem találtam a templomot és egy háznál, a gyerekektől kértem útbaigazítást. Elmagyarázták, merre menjek a hosszú, szerekből álló településen. Amikor Ibolyával hazamentünk meglátogatni a családját, mondta, menjünk el nagyapja házához is. Amint megálltunk a jellegzetes épület előtt, azonnal visszatértek az emlékek. A véletlenek ilyenek. Ha ő nem lenne, már én sem bírnám csinálni – a mi családunkban erős nők vannak, meg is tanultuk értékelni a szerepüket.”

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez.
Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk, és módosíthatóak a beállítások.