Ízvadászat » Magyar ízek

A torkosságról

A torkosságról

2017.02.22.  | Száraz Miklós György

Nem tartunk mértéket. Tobzódunk az ételben. Zabálunk. Elképesztő orcátlansággal tudománynak, hihetetlen merészséggel művészetnek nevezzük az evést. Hát nézzetek a szemembe, és mondjátok meg nekem, mi az, hogy gasztronómia?

Van ilyen kifejezés a Bibliában? … Nincs. A gonosz erő soha nem nyugszik, soha nem adja fel, akkor és ott támad, amikor és ahol a legkevésbé várjuk. Ne keseredjünk el. Bűnünk örök emberi bűn. Harcunk örök emberi harc. Az ételben való dobzódásnak veszedelmes ártalmirúl címet viselő munkájában Pázmány Péter nem kevesebbet állít, mint hogy az embert már a paradicsomban „megférgesítette” torkossággal az ördög.

„Addig mutogatá Éva anyánknak a tilalmas gyümölcs szépségét; addig dicséré gyönyörűséges ízit; addig köszörülé torkát és nyelvét; addig viszketteté gyomrát; addig hitegeté kívánságát és csalogatá akaratját, hogy beléharapa a veszett asszony: együtt az almával a pokol horgát elnyelé, az ördögi mérget bészívá, mely az egész emberi nemzetnek fogát megvásolván, keserűségének ártalmas ízit most is szájunkban hagyta.”

Szent Pál a falánkságot a pokolbéli sötétségből áradott gonoszságnak mondja. Az ételben való torkosságot – ami ráadásul az ember első bűne: gondoljunk csak a zamatos paradicsomi almára – a cégéres vétkek közt is a legveszélyesebbnek tartja. Még a paráznaság is csak utána következik.

Pázmány az egyházatyákra hivatkozva azt állítja, hogy a teli has fészke és forrása a bujaságnak. „Nincs oly nagy tüze az Etna hegyének, mint az ifjú ember velejének, mikor jó étkekkel és borral felgyújtatik.” Tertullianus odáig megy, hogy mivel a „torkosság toldalékja a bujaság, azért vagyon a has végén a szeméremtest”.

Olykor azzal védekezünk, hogy a molekuláris gasztronómia, a laboratóriumi konyhatechnikák, a narancskaviár modern világában nagyobb a kísértés. Mese habbal!

Ma már egy rizsfelfújt belső hőmérsékletéről majdnem annyit tudunk, mint a csillagokéról. Ne hagyjuk a nyelvünknél fogva vezetni magunkat. Kísértés mindig volt. És aki nem egészsége oltalmáért, hanem torka gyönyörködtetéséért zabál, az vétkezik. Ahogy az is, aki „többször eszik, hogysem illenék”, és aki „zabálik és nyalakodik”, amikor csak eszébe jut.

Néró császár hogy járt? Déltől éjfélig „egyvégben rágódván” megőrült, és felgyújtotta Rómát. A pohos papok közül – morog Pázmány – sokan „parasztházban születtek, alig tölthették ugató gyomrokat közkenyérrel”, de magas hivatalra jutván „a zsemlyét sem szeretik”, nyalánkságokkal keresik kedvét torkuknak.

A kísérletezés, az ételek „újonnan gondolása” a régi időkben is kísértett. Vitellius császár egy vacsorán fácánok és pulykák „agyavelejét”, menyhalak máját és beszélni tanított indiai madarak nyelvét adatta fel. Cleopatra egyetlen falatnyi, ám kétezer arany ára olvasztott kaviárral nyűgözte le Antoniust.

Szent Dávid szerint a pokolban a torkosok mint éhes ebek iszonyú, örök koplalást szenvednek, kénköves tűzzel teli pohárból isznak, parazsat esznek. Szeretnénk nyeldekelni a kénkövet, csámcsogni forró parazsat? Nem szeretnénk. Hát akkor ne zabáljunk. Jaj neked, Filoxenus, aki azon siránkoztál, hogy  nincs olyan hosszú torkod, mint a gólyának; hogy tovább tartana az elnyelt falat.

A torkosság kifordít az erkölcsből. Szent Gergely szerint az asszír uralkodó konyhamestere okozta végül Jeruzsálem vesztét. Tudjuk, ugye, hogy Káin gyilkos volt? De tudjuk-e, hogy a torkos ember önmaga gyilkosa, „mivel betegség vagyon a sok ételben: és sokan meghalnak torkosságokért”?

Mert mi az éhség? Betegség. Mely ha nem enyhíttetnék, megölné az embert. Ennek a betegségnek az orvossága az étel. Úgy nyúljunk hát eledelünkhöz, mondja Szent Ágoston, akár az orvossághoz. Bolondság volna, ugye, ha az orvosságot torkosságból, a jó ízért, és nem az egészségért ennénk? Utolsó érvemet is a testében idestova négy évszázad óta halott, ám dörgő intelmeiben ma is köztünk élő papi fejedelemtől veszem.

„A természet az oktalan állatoknak nagy szájat adott: az embert nagyságához képest minden állatok között legkisebb szájjal ékesítette. Ismértetvén ezzel is, hogy ha az oktalan állatok az ételben telhetetlenek is, de az emberben a száj nem dobzódásnak, hanem mértékletes szükségnek eszköze.”

Mert bizony mondom néktek, hogy az ünnepi lakodalom és étek „a barátságnak és jóakaratnak alkalmas eszköze”, hogy az ember „tisztességes nyájassággal gondjait és fáradtságit künnyebbítse, hogy egyebekkel való beszélgetésből vigasságot vegyen; hogy jóakarókat és barátokat szerezzen vagy megtartson, emberséges gazdálkodásával”.

Loyolai Szent Ignác tanácsával biztatom magunkat: falánkságunk leküzdésében már az is segít, ha nagyon odafigyelünk arra, hogy ne figyeljünk oda nagyon az evésre.

Végezetül megint Pázmánytól: „Mindezekből, atyámfiai, mértékletességet tanuljunk, és úgy nyúljunk mindennapi táplálásunkhoz, mint a szállott várban rekedett emberek szokták a profontot osztogatni. Azok bezzeg nem töltik, nem hizlalják hasokat, hanem szűkön és módjával osztják az eledelt: kinek-kinek csak annyit adnak, amennyi szükség az éhség enyhítésére.”

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Weboldalunk sütiket használ annak érdekében, hogy személyre szabott és interaktív módon tudjuk megjeleníteni az Ön számára releváns tartalmainkat. A Weboldalunk használatával Ön elfogadja, hogy az oldal sütiket használ.

Kérjük, olvassa el Cookies Szabályzatunkat, amelyben további információkat olvashat a sütikről és azt is megtudhatja, hogyan tudja blokkolni vagy törölni őket. Tovább