Ízvadászat » Magyar ízek

Aranyló boldogság

Aranyló boldogság

2017.10.02.  | F. Tóth Benedek

Tóth Zoltán tegezi méheit. Alighanem a méhek is őt, bár erről nincsen sok információnk. A bábonymegyeri méhész ráadásul nem akármilyen szakember: előbb filozófiadiplomát szerzett, és csak az egyetem elvégzése után tért vissza a méhek és a mézek birodalmába. Mint mondja, lenne mit tanulnunk az apró rovaroktól.

Tóth Zoltán – filozófus a méhek között Szférák zenéje a méhek zümmögése. Elsőre hallva olyan, mintha egy szimfonikus zenekar minden hangszere egyszerre szólna saját szólamán, de úgy, hogy mindegyik más és más zeneműből játszik. Ám hosszabban hallgatva a méhek muzsikáját, a hangok előbb vagy utóbb egymás mellé simulnak, hirtelen rend támad a káoszban. De a szferikus harmónia már csak ilyen: benne rejtőzik az univerzum minden lüktetése és csöndje. Egyszerre áraszt nyugalmat, és int óvatosságra. 

Van egy mondás, amely szerint ha a méhek eltűnnének a Földről, az ember csupán néhány évvel élné túl az apró szárnyasokat. Azt nem tudni, így lenne-e, de tény, hogy ezek a rovarok fontos szerepet töltenek be a táplálékláncolatban. Ha kipusztulnának, búcsút mondhatnánk számos növénynek, gyümölcsnek, melyek porzását a méhek végzik el. Ami pedig a mézelő méheket illeti: lehet, hogy az ember jelenléte és segítsége nélkül már régen a veszélyeztetett fajok listájának élén állnának.

A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint Magyarországon, 2016-ban mintegy 804 ezer méhcsalád élt. Ha azt veszszük alapul, hogy egy méhcsalád egyedszáma nyáron, kaptáronként elérheti az akár 60 ezret is – télen feleződik az állomány –, akkor ez azt jelenti, hogy vannak hónapok, amikor 482,4 milliárd méh él Magyarországon. Vagyis minden magyar állampolgárra jut mintegy ötezer. Csípésszámra ez kicsit soknak tűnik, de a méh békés jószág, feltéve, ha békén hagyják.

Persze, vannak olyanok, akik úgy élik le az életüket, hogy soha nem csípi meg őket méh. De akadnak olyanok is, akiket évente akár háromszázszor is. Ők a méhészek. Ilyen történetünk szereplője, Tóth Zoltán is, kinek méhészete Bábonymegyer dombos vidékén, a Tótihegy árnyékában egy olyan világra tekint, amelyről ha a méhek tudnák, milyen nyugalmat sugároz, soha nem akarnának elköltözni onnan. Igaz, eszük ágában sincs. A méhek ugyanis csak annyit repülnek elfelé, mint amennyit visszafelé, hogy estére visszatérjenek a kaptárba. 

A világ lényege

A bábonymegyeri méhek szerencsések. Erről, mondjuk, nem sokat tudnak, mert a hártyás szárnyúaknak megvan a maguk dolga – felépíteni, benépesíteni, működtetni és védeni egy kaptárt –, arról nem is szólva, hogy azok a méhek, amelyek most járják az erdők, mezők és ligetek virágait, nem sokat tudnak arról, mi történt az elmúlt évtizedekben. Egy átlagos méh ugyanis jó, ha elél másfél hónapig, de az is legfeljebb csak nyolc hónapot kap a teremtőtől, amelyik szárnyát összehúzva, a másikkal összebújva telel a kaptár mélyén. Így aztán a méheknek fogalmuk sincs arról, kicsoda is az ő méhészük, Tóth Zoltán, akivel a sorsuk egybeforrt. Szerencséjük pedig abból fakad, hogy a méhész jó szolgájuk, és meg is dolgozott ezért a szolgaságért. Merthogy kezdetben még esze ágában sem volt a méhekkel bíbelődni.

Az apja bezzeg, ahogyan szirmot bontottak a tavaszi virágok, mindjárt megindult a kaptárakkal, hogy mézlegelőt keressen a potrohosoknak. S bár igaz, Zoltán már akkor is elkísérte a karavánt, besegített a családi vállalkozásba, fiatalkori gondolatai másfajta dimenziókban jártak. Persze lehet, hogy erről valójában a méhek tehetnek: mert aki folyton hallja a kaptár körül zengő égi muzsikát, az nem csupán arról gondolkozik hosszan, mi a mindennapok teendője, hanem azon is, mi lehet a szférákon túli világ lényege.

Így esett meg aztán a családban, hogy Zoltán figyelme a filozófia felé fordult, és alighanem mindenki legnagyobb meglepetésére a fiút fel is vették az Eötvös Loránd Tudományegyetem filozófia szakára. Pedig a székesfehérvári állattenyésztői technikumban elsajátított előtanulmányai inkább tolták volna a méhészet felé, és még csak azt sem mondhatta Zoltán, hogy ne vonzotta volna a gazdálkodás: édesapja példáján még azt is látta, hogy ha az ember szívvel és lélekkel foglalkozik a méhekkel, az nemcsak a rovarok, de a kétlábúak családjának is megélhetést biztosít.

Ám amikor az ember még fiatal, és a szíve éppen a sokak szerint csak „felhőnéző” tudományok felé indítja útnak, engedni kell a csábításnak. Mert ezzel dehogyis hagyta el ő a méheket, csak éppen zárójelbe tett néhány egyetemi évet. Néhány igen fontos egyetemi évet. Mert amikor az ember a szíve mélyén pontosan tudja, hogy a föld, a gazdaság visszavárja, odabent, a fejben is könnyebb helyet csinálni a válaszoknak. Ezek többnyire az olyan típusú kérdések után születnek, mint hogy mi végre vagyunk a világon; micsoda is a változás; elenyészik-e az, ami nem fejlődik; mi határozza meg a keleti és a nyugati világ gondolkodását; van-e isteni végzet; jelentenek-e bármit is a törvények; s miért kételkedünk abban, amiben bizonyosak is lehetnénk.

Lássuk be, első olvasatra ezek nem tűnnek olyan mozgatóerőnek, amire egy méhésznek feltétlenül szüksége van, de mindjárt azért el sem illik vetni ennek hasznosságát. Berzsenyi Dániel például, aki Bábonymegyertől nem is olyan messze, Niklán rejtőzött el a világi élet zajától, gondolataiban megbújva is talált időt a méhészkedésre. Egyik versében, melynek a Téti Takács Józsefnek címet adta, hasonlatként használja a rovarokat:

„Mézet és nektárt szedegetsz te, mint méh, / Minden rejtett violán ’s kikircsen; / Halkva döngécselsz, de szelíd hurodról / Aetheri hang foly.”

De a filozófia mint alkalmazott tudomány sem idegenkedik attól, hogy a méhekkel foglalkozzon. Francis Bacon szerint a méhek élete, egymás közötti hierarchiája és munkamegosztása alkalmas arra, hogy példaként állítsuk a megismerés, tapasztalás és tanulás folyamata elé. Bernard Mandeville A méhek meséje című értekező munkájában az egyén tetteinek következményeit vezeti le hasznosság és haszontalanság relációjában, és többek között ilyen következtetésre jut:

„Az irigység természetünknek az az alantas vonása, melynek révén epekedve és búslakodva tekintünk arra, amit másokban boldogságnak vélünk.”

Kényes jószágok

Vagyis lehet, hogy ezek a bábonymegyeri méhek mégiscsak jó jártak azzal, hogy filozófiai tanulmányait befejezve Tóth Zoltán visszatért közéjük, s idővel átvett apjától minden kaptárt és családot. Mert, ahogyan Zoltán mondja is, amikor az ember méhekkel és különböző mézekkel dolgozik, nincsen arra ideje, hogy filozófiai esszék megírásán járjon az esze. A méhekkel, a kaptárakkal, a virágporral, a mézzel való törődés olyan ritmust ad, ami rendre kitölti a napkelte és a napnyugta közti időszakaszt.

Ma már nem vándorol a méhekkel, a kaptárak a bábonymegyeri birtokon sorakoznak. Zoltánnak ráadásul szép nagy családról kell gondoskodnia. A sajátján kívül száznegyven méhcsaládról. Egy méhésznek ez éppen elegendő. A méhek ugyanis kényes jószágok. Nem szeretik, ha fúj a szél. Sem azt, ha esik. Ennél rosszabbul csak a hideget bírják, kivéve akkor, amikor a hőségtől szenvednek. A méhnek az a jó, ha tavasszal 15–20 Celsius-fok között van a levegő hőmérséklete, nyáron pedig harmincnál többet nem mutat a hőmérő. Kánikulában a méh csak piheg, rezegteti szárnyait, és szaknyelven szólva „gyengébben hord”.

Ha viszont minden körülmény ideális, egy méhcsaládtól évente 40 kilogramm mézet is el lehet venni. Ennél ugyan sokkal többet gyűjtenek, de egy jó méhésznek nem rabszolgái vannak, hanem dolgozói. És a méhek – bármennyire furcsa is – mézzel táplálkoznak. Vagyis az a méhész, aki elveszi az összes mézet a méheitől, lényegében megpecsételi egy család sorsát. Egy jó méhész bizalmas kapcsolatban van a kaptárak népével, és legfeljebb akkor emeli föl a hangját kissé, amikor egy-egy méh úgy dönt, hogy amúgy sem hosszú földi pályafutásának befejezéseként fullánkját a méhész bőrébe akasztja.

Amúgy egy méh, köszöni szépen, boldog, elvan társai között. Életét az időjárás szeszélyességén túl egyrészt a varroha atka keserítheti meg, de ez a mai méhészek egyik legnagyobb bosszúsága is. A parazita a méh fiasításában fejlődik, miközben szívja a méhálca és báb testnedveit, ezáltal károsítja azt, ezenfelül vírusokkal fertőzi meg. Olyan ez, mintha az ember karjába egy 30 dekagrammos élősködő kapaszkodna, érzékelteti Zoltán. De akad más ellensége is a méhnek, amire csak kevesen gondolnak: saját maguk.

Pontosabban az állománynövekedés, amire amúgy Magyarország büszke: a világon sok helyen pusztulnak a méhek, miközben nálunk az ezredforduló óta 504 ezerről 804 ezerre nőtt a méhcsaládok száma. Ez persze örvendetes, de ezzel párhuzamosan nem duplázódott meg a mézlegelők száma; nem nyílik ma kétszer annyi virág, mint tizenhét évvel ezelőtt.

Vagyis: a méhek nem jutnak elegendő táplálékhoz. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy a magyarországi éghajlati viszonyok is folyamatosan változnak – a száraz és nedves kontinentális éghajlat egyre erősebb mediterrán hatást mutat, alkalmanként szinte sivatagi hőséggel vagy éppen trópusi hatással váltakozva –, akkor a méhészek egyáltalán nem csodálkoznak azon, hogy lassan módosítaniuk kell „legeltetési” naptárukat az eddigi útmutatójuk változása miatt.

Változik ugyanis a méhészet egyik íratlan szabálya is: az akác előtt, akác után. Akácfából – bár nem őshonos – Magyarországon több is van, mint feltétlenül kellene. Viszont ebből fakadóan sok is a „legeltethető” virága. Ám ha az nem volna elég gond, hogy Magyarországon egyre több méh jut azonos mennyiségű virágra, még az akác virágbontásának (május közepe és vége) ideje előbbre tolódik. Minden, a méhek számára fontos növény virágzása nyolc-tíz nappal előbbre jött az elmúlt ötven évben. Ez két okból is negatív következményekkel jár. Egyrészt a méhcsaládok sokszor nem elég erősek, vagyis nem állnak készen a számunkra legfontosabb hordási időszakra; másrészről az akác virágzása gyakran egybeesik a május közepén nem ritkán tapasztalható változékony, szeles időszakkal, és a rossz idő sokszor meghiúsítja a jó mézelést.

A csillagok járása

A méhek ugyanakkor alkalmazkodnak egy másik nagy rendező elvhez, a csillagok és bolygók járásához is. Számukra a nyári napforduló időpontja egyben már felkészülés a télre. Az apró rovarok percekben mérten is érzékelik a nappalok rövidülését. A méheknek napnyug táig vissza kell térniük a kaptárba, és vissza is repülnek, minden áldott napon. Augusztusban pedig olyannyira kényelmessé válnak, hogy a méhészeknek lényegében már etetgetni kell őket. Zoltán ezt többnyire a méheknek készített sziruppal oldja meg, melynek fő alkotóeleme a méz, a cukor és némi vitamin. Egy méhcsaládnak ahhoz, hogy át tudja vészelni a telet, átlagban 10-15 kilogrammnyi szirupot kell felhalmoznia szeptember közepéig.

Aztán, ha ismét tavaszi oldalára fordul a Föld, kiderül, mennyire volt kemény és pusztító a téli fagy és sötétség. Zoltán tavasszal átnézi a kaptárakat. Ekkor nemcsak az derül ki, hogy a méhek túlélték-e a telet, de még az is lehet, hogy a kaptárban az anya elpusztult. Márpedig anya nélkül a méhek azokhoz a szamurájokhoz válnak hasonlatossá, akik elveszítik urukat, majd ezt követően nem hajtanak végre önmagukon rituális öngyilkosságot, és roninná válnak. Vagyis kirekesztetté, akik nem mehetnek más nagyurakhoz.

A méhészeknek erre az esetre akad néhány megoldásuk, azon túl, hogy a méhek próbálkozhatnak anyaneveléssel. Ilyen módszer a családegyesítés, bár, ahogyan Zoltán mondja, ez nem mindig sikerül, mert nem biztos, hogy az új kaptár lakói elfogadják a régieket. De lehet anyásítani is a méheket, aminek még hajtóereje is lehet, hiszen ha új anyát tesznek a méhek közé, egy fiatal anya mindig jobban teljesít. Mindezek alapján már érthető, hogy egy méhésznek tavasztól télig nem sok ideje marad arra, hogy egyéb ügyeivel is foglalkozzon. És ez még akkor is így van, ha a méhészet nem egy szószátyár szakma. Ahogyan ez Zoltán esetében is alakult.

Bár igaz, egy-két gondolat azért így is belefér a napjaiba, a szferikus méhzsongás csöndjébe. Mert ha Bacon hivatkozhat a méhek társadalmára, Zoltán meg is figyelheti őket munka közben. Még akkor is, ha úgy tartja, ha dolgozol, mindig azzal foglalkozz, amit csinálsz. S bár kívülről nézve úgy tűnik, hogy a méhek a méhész dolgozói, a valóság ennek a fordítottja: a méhész szolgálja ki a méheket, és cserébe hozzáfér némi aranyló boldogsághoz.

És ha szűkebben vizsgáljuk meg ezt a kérdést, mindjárt az is kiderül, hogy ez is filozófia, méghozzá mindennapi. Mert azt Zoltán is tudja, hogy az élet értelme azoknak a pillanatoknak a boldogságában rejlik, amelyeket képesek vagyunk meg- és átélni. És Zoltán a Tóti-hegy tövében nem is fűz ehhez hozzá sokat. Talán csak annyit, amennyinek a felismeréséig már ő is eljutott:

„Aki sokat keresi az élet értelmét, és úgy érzi, rá is talál, annak nem marad sok mondanivalója: az ember végül elnémul.”

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Weboldalunk sütiket használ annak érdekében, hogy személyre szabott és interaktív módon tudjuk megjeleníteni az Ön számára releváns tartalmainkat. A Weboldalunk használatával Ön elfogadja, hogy az oldal sütiket használ.

Kérjük, olvassa el Cookies Szabályzatunkat, amelyben további információkat olvashat a sütikről és azt is megtudhatja, hogyan tudja blokkolni vagy törölni őket. Tovább