Bíró Lajos: egy kuktába tegyétek a hamvaimat

A halálról, a májusi paprikás krumpliról, a hülyebiztos vadasról, valamint a kirepült vagy kirúgott tanítványokról is beszélgettünk a magyar gasztronómia meghatározó séfvendéglősével az új könyve kapcsán.

Kilenc éve jelent meg az előző könyve, a Sok vagyok. Ma még mindig sok?

Most már higgadok lefelé, de azért még mindig irritálom az embereket.

Mivel irritál mostanában?

A magánéletben legfeljebb megszakítom a kapcsolatot, ha irritáljuk egymást valakivel, de munkakapcsolatokban leginkább azzal idegesítek másokat, hogy sokat követelek.

Nem tudom ugyanis elfogadni, ha valaki nem végzi el a dolgát.

A munkahelyeimen elvárom, hogy valaki feleljen meg az elvárásoknak. Ha én hatvankilenc évesen is megteszem ezt, akkor a nálam sokkal fiatalabbak is tegyék meg.

Ha már a kornál tartunk, így hatvankilenc évesen hogyan érzi magát?

Azon kívül, hogy rengeteg nyavalyám van, jól vagyok. Elvagyok velük. Rák-, csiga-, kagylóallergiám van, gluténérzékeny vagyok és cukorbeteg, de nincs magas vérnyomásom, érszűkületem, és ehhez hasonló gondjaim. A cukrot is karbantartom. Alapjában véve, ha ez így menne még tizenöt-húsz évig, akkor meg lennék vele elégedve.

Ha hatvan év felett összejönnek az emberek, gyakran az egészségügyi állapotukról, a vérképükről és a vérnyomásukról társalognak akár hosszú órákon keresztül. Ön is ilyen?

Ezen még túl is teszünk. Az az igazság, hogy egy-két évvel ezelőtt volt egy esküvő, ahol hozzám hasonló korú társaság jött össze, és arról beszélgettünk, hogy milyen extrém temetésünk lesz.

És ön is beszállt a buliba?

Persze. Eszembe is jutott, hogy édesanyáméknak volt egy régi alumínium kuktája, amiben párolt hagymás rostélyost készítettek. Ez édesanyám húgának családjához került, akik paprikadarálót készítettek belőle. Ez jutott akkor eszembe, és azt mondtam a társaságnak, hogy ha meghalok, akkor a maradványaimat ebbe tegyék bele. A felségem szerint ugyan hülye vagyok, hogy ez a kívánságom, de remélem, betartják, és a hamvaim a kuktába kerülnek.

Ennyi idős korban elkezd az ember a témával foglalkozni, már csak azért is, mert minden hónapban van valaki az ismeretségi körben, aki meghal. Jobban megérinti az embert, mert arra gondol, hogy mi van, ha a jövő héten én bukok fel. Én például

azt kértem a fiamtól, ha meghalok, nehogy összeszarják magukat.

Ilyenkor persze elsősorban mindenki magát sajnálja, hogy milyen lesz a másik nélkül. Engem viszont nem kell sajnálni. Minden, amire vágytam azt 99 százalékban megkaptam az élettől: ebben benne vannak a nők, az anyagi és erkölcsi sikerek. Nincs is bakancslistám. Ha valaki azt mondaná, hogy van fél évem és tegyek azt, amit csak akarok, akkor bajban lennék. Mit csináljak? Egyek még egy doboz kaviárt?

Ezek szerint arra nem allergiás?

Nem, tintahalat, halat és kaviárt ehetek. Februárban majd megyünk Tokióba és Kiotóba. Nagyon remélem, hogy addig halallergiám nem lesz, mert akkor igen rosszul jövök ki a buliból.

Nem sokkal halottak napja után még utolsó halálos kérdés: mit szeretne, milyen ételéről emlékezzenek Bíró Lajosról, halála után?

Talán a paprikás krumpli eléggé hozzám nőtt. Minden év májusában ugyanis készítek paprikás krumplit a piacon, de csak évente egyszer.

Idén majdnem ötven kilóból főztem.

Erre akkor kerül általában sor, amikor az újkrumpli ára ezer forintot közelíti. Délben ilyenkor hosszú sor áll nálam, és hét darab tízliteres fazékkal főzök. Mindegyik előkészítve, így amíg az első kiosztom, addig megfő a második, és így tovább.

Mi van a paprikás krumplijában?

Természetesen van saját kolbász, és a végén rakunk a tetejére egy 30 centis Sacher-virslit is, amit Ausztriából szállítunk. Lehetne ez a paprikás krumpli, ami esetleg a nevemhez fűződik, de akár a paksi halászlé is, amit úgy készítünk az étteremben, ahogyan például Érsekcsanádon. Esetleg a hentesárum, a hurkám, kolbászom is olyan lehet, amiről emlékezhetnek. Azt viszont nem hiszem, hogy lenne rólam elnevezett étel, mint ahogyan Kalla Kálmánról a paprikás csirke Kalla-módra.

Szakácsként kezdte, pincér is volt, aztán megint szakács lett. Az utóbbi közel 30 évben azonban gyakorlatilag vendéglős. Aktívan nem főz a konyhában. Minek tartja magát ebben a szakmában?

Az igaz, hogy aktívan nem főzök, mert én az a fajta séfvendéglős vagyok, amely Franciaországban igen elterjedt. Ott a vendéglősök 80 százaléka séf.

Legutóbb éppen Krausz Gábor mesélte el, hogy a legendás Pierre Koffmann még 68 évesen is hátul főzött a konyhában, míg a tálalásra és az irodai munkára tartott embert. Van ilyen fajta séf is…

Igen, gyakorlatilag háromféle séf van: egy, aki tálalni szeret, a másik, aki a mai napig is nagyon szeret főzni, és úgy érzi, hogy csak akkor jó az étel, ha ő főzi, a harmadik pedig az, aki megszervezi, hogy úgy készítsék el az ételeket, ahogy ő gondolja – ez vagyok én.

Az első könyve megjelenésekor megkérdeztem Bock József, ő perverznek nevezte az ételeit, Molnár B. Tamás pedig emelkedett parasztkonyhának. Ön hogyan határozná meg?

Nagyjából mindegyik igaz. Voltak különböző korszakaim. Volt, amikor a sous-vide dübörgött, volt, amikor a fine dining felé próbáltunk menni. Most az autentikus magyar konyha felé tartunk, ha van egyáltalán ilyen. Én azt mondanám, hogy a két világháború közötti polgárkonyhának a retrováltozatát próbálom létrehozni. A most megjelent könyv is pont erről szól, amelyben egy-egy étel különböző verziói szerepelnek. Az derült ki számomra: akárhány változatot is próbál valaki elkészíteni egy ételből, de

ha az eredetit nem tudja jól megfőzni, akkor egyiket sem. 

Az ötödik újragondolt körömpörkölted is csak akkor lehet jó, ha először a valódi körömpörköltben otthon vagy. A mai generáció például gyakran tökéletesen megtanulja a technológiát, de nem tanul meg igazán főzni. Az nem főzés, hogy sous-vide-ben elkészítenek egy húst, hozzá egy glaze-t, és különböző alkotóelemekkel mindezt összerakják egy tányéron.

A magyar konyha alapjait hogyan lehet megszerezni?

Úgy gondolom, hogy a magyar konyhának van egy nagy hátránya – ez igazából egy főzőkonyha. Rengeteg mindent készre kell főznünk. Most olyan ételeket próbálunk hozni a Kisbíróban (Vendéglő a kisbíróhoz) és a Bockban (Bock Bisztró Pest), hogy például a túrós csuszának a tésztáját csak akkor nyújtjuk ki, amikor megrendelik. Korábban egy-egy szervizre való adagot készítettünk így elő, de most még ezen is túlléptünk.

Ezzel

azt próbáljuk lemodellezni, ahogy a nagymamám főzött.

Délelőtt tízkor kihúzta a földből a zöldséget, ugyanakkor levágta a csirkét, tizenegykor megpucolta a zöldborsót, és ez mind odakerült az asztalra délben. Ez az a frissesség, amivel egy szakács sem tud vetekedni, de mi megpróbálunk. Ezt szeretnénk megvalósítani azoknál az ételeknél, amit úgy lenéztünk sokáig, mint a bácskai rizses hús, a túros csusza vagy a káposztás cvekedli, hiszen óriási különbség lehet, ha teljesen frissen készítjük.

A hosszú működés óta valóban több irányban kísérletezett, mégis mindig megmaradt a magyar konyha mellett. Nem volt túl nagy a kísértés, hogy például francia irányba menjen?

Az talán nem is annyira, de az ázsiai konyha például erősen megjelent nálam, ahogyan egyébként a francia konyhát is alaposan felfrissítette Ázsia és Japán annak idején. A fiam, Dani most Bécsben a kétcsillagos Konstantin Filippounál dolgozik. Ha ott végez, akkor azt szeretném, hogy mindenképpen menjen el Távol-Keletre. Ott ugyanis megnyílik egy másik világ, amit beépíthet a saját konyhájába. Rám mostanában a japán konyha rendszere van a legnagyobb hatással. Ez azt jelenti, hogy van egy nagyon egyszerű étel, ami

évről évre egyre jobb lesz.

Ezt szeretném én is elérni.

Hallottam múltkor Földes Józsi éttermében, hogy odajár bácskai rizses húst enni. A Kádárról is lehet tudni, hogyoda a ludaskásáért megy. Melyik étteremben, mit kell enni Budapesten?

Már nem járok el annyit, hogy pontosan tudjam, de tésztát például csak a Faustónál. Náluk mindig mondják, hogy kóstoljak már meg valami mást, mert néha három-négy adag tésztát is eszem, amelyből kettő fokhagymás. A Rosensteinnél sóletet és a rántott borjúlábat jó enni. Ez utóbbit annál is inkább, mert van gluténmentes morzsájuk hozzá. Emellett persze a zsidótojást se felejtsük ki.

A Kádárban valóban a ludaskása finom. Földes Józsinál pedig úgy szoktam enni a rizses húst, hogy egy adag borjúpörköltet is kérek mellé, hogy fel tudjam kicsit dúsítani. Erre igazából nincs is szükség, de én azért bebiztosítom magam. Ha pedig van a napi ajánlatukban főzelék, akkor azt is szoktam kérni. Főzelékből máshol ugyanis ritkán lehet olyat enni, ami nekem is ízlik.

Ezen a vonalon túlhaladva, önnél mit kell enni?

Mostanában például a kacsacombot káposztás tésztával, aminél a káposztás cvekedli az igazán izgalmas. A frissen nyújtott tésztát már említettem, de Lutz Lajos szakácstól elloptam egy trükköt is hozzá. A káposztát ugyanis lereszelve készítette el, és a pirítás előtt kicsavarta. Ami levet pedig kicsavart belőle, azt a főzővízbe tette. Ez már egyfajta finomítás, de ezen túl az is számít, hogy a tészta alá teszünk például kis káposztapürét.
A rizses húsomhoz drága japán szusirizst használok. Ennek az ötlete onnan jött, hogy Japánban, amikor olyan helyeken jártunk, ahol wagyu húst adtak, ott érdekes módon ehhez mindig hoztak egy kevés rizst, amit a rámen levével főztek. Végül a wagyu leeső darabjait is ennek a rizsnek a tetejére tették.

Ott nem is a méregdrága hús volt a lényeg, hanem a rizs, amely olyan volt, hogy szinte orgazmust okoz.

A következő utamról hozok majd olyan rizst, amit ott ettünk, mert még mindig nem tudtam ugyanolyat beszerezni. Egy bácskai rizses hús így tud például drága étellé válni, hogy jelenleg 4000 forintos rizst használunk hozzá, de amit hozni akarok, az még drágább lesz. A tökéletesítésről mi így gondolkodunk.

Az ökörpofa retro állandó elem az étlapon, ahogyan az általunk kifejlesztett somlói is. A mangalica dorozsmainál pedig olyan trükköt dobtunk be, hogy homárszósszal kombináljuk a paprikás mártást. Az erdélyi örmény ángádzsábur levesről pedig úgy tűnik, hogy ugyancsak sláger lesz.

Itt a piacon az a fantasztikus például a vadas marhánkban, hogy azok a lányok készítik teljesen önállóan, akik két évvel ezelőtt még nem is tudtak főzni. Olyan szinten állítottuk össze a rendszert, hogy az ételeket borzasztó módon lehendikepeltük.

Azaz hülyebiztosra készítették, ahogyan mostanában a konyhákban hívják?

Igen, hülyebiztosak, pontosan. Még a víz is milliliterre ki van mérve, és a tűzhely fokozatai is külön pirításkor és főzéskor. A főzés jó része ugyan gépiesíthető, de amikor az alapanyag minősége eltér, akkor a szakácsnak is alkalmazkodnia kell.

Nálunk ez is sztenderdizálva van. Egyébként ebben a folyamatban is szükség van a szakácsra, de csak addig míg meg nem alkotjuk az ételt. Amikor azonban már megvan a receptúra, a gyártási lap, onnantól a kreatív munkának vége. Arra kell figyelni, hogy az alapanyag, a technológia és az anyaghányad mindig legyen egyforma.

Akkor gyakorlatilag McDonald’s rendszere szerint működik a konyha?

Egyébként igen, a rendszer ugyanaz – hülyebiztosra van belőve. Mi ugyanolyan szisztéma szerint sütjük a pirított májat, mint ahogyan a McDonald’s a hamburgert.

Sőt, most éppen ők is sütnek libamájat.

És lehet, hogy nem is rossz. Mi is efelé megyünk amekkora a szakácshiány. Most már nem úgy van, mint régen, amikor a konyhán tíz szakács dolgozott, akikből nyolc legalább tudott főzni.

Országosan komoly gondot okoz a munkaerőhiány, ahogyan a vendéglátóiparban is, de ezen túl mit lát ma a legnagyobb feladatnak a magyar gasztronómiában?

Mindig azt szoktam mondani, hogy a felső szint már rendben van, mert itt bárhol Európában megálljuk a helyünket. Lejjebb van a baj. A 900 forintos menükkel, és az 1200 forintos korlátlan fogyasztással. Rengetegen hiszik, hogy az árral kell megfogni a vendéget. Az is probléma, hogy úgy vélik, vidéken nincs igény a minőségre, és Balatonon még mindig százvariációs étlapokkal dolgoznak. Kevés vendég tölt már el két hetet ott, hogy gond legyen a választékkal, és még a legjobb séfek sem tudnának százféle ételt jól megfőzni.

Valószínűleg itt tisztulásra lenne szükség. Vomberg Frigyes például azt mondta, hogy először a vendégeknek kellene igényesebbeknek lennie, és akkor a nem megfelelő éttermesek bezárhatnak. Ön is így látja?

Én csak félig értek ezzel egyet. Szerintem viszont az igényt nekünk, vendéglősöknek kell kialakítani. Tisztulást pedig az fog hozni, ha a vendéglők fele bezár, de nem mindegy, hogy melyik fele.

Vannak olyan éttermek, amelyek olcsók, de tisztességes ételt adnak.

Ilyenre is szükség van. Kell emellett olyan is, amelyik stílust visz és olyan is, amelyik fine diningot.

A szakácsok kinevelésében is lényeges a munkája. Varjú Vili (Varjú Viktor beceneve) séf nemrég repült ki közel 25 év után. Milyen érzés volt ez?

Abból a szempontból nagyon jó érzés volt, ahogy elment. Azt hiszem mindkettőnknek köszönhető, hogy ez így alakult, és annak, amit az elmúlt hosszú időben mindketten beletettünk a kapcsolatba. Azt kívánom minden vendéglősnek, hogy így hagyja ott a séfje. Ez azt jelenti, hogy három hónappal előtte szólt, hogy el fog menni. Közösen kiválasztottuk ki az utódját, Tauber Áront, akinek mindent átadott. Amikor úgy éreztük, hogy minden működik, akkor ment el. Megkapta végül azt a 46 centis japán késemet, amivel a laposhalat pont egy vágással lehet végigszeletelni.

Tudtam, hogy erre mindig vágyott, nekem pedig egy ilyen már teljes mértékben luxus.

Amúgy szerintem Vili elfáradt, és nem is jó ilyen sokáig lenni egy helyen, mert csőlátás alakul ki az emberben. A végén már nem láttam azt a tüzet a szemében, ami az új séfnél most megvan. Az sem biztos, hogy nálunk is az volt a jó stratégia, hogy mindent belülről próbáltunk megoldani. Szükség van a vérfrissítésre.
Mindent összevetve le a kalappal Vili előtt, ahogyan elment. Más séf Magyarországon szombaton még bent van, hétfőn pedig elviszi az egész konyhai csapatot – ez felelőtlenség, jellemtelenség. Viliben volt gerinc, és a bejelentése utáni két-három hónapban sem bántottuk egymást. Nem kell egy életet leélni együtt még házasságban sem, nemhogy egy munkakapcsolatban. Így kell elmenni. Ezt minden séfnek megtanítanám, és remélem, hogy az ő tettében is némileg az én tanításom jelent meg.

Vilit is megkérdeztem, hogy mit tanult Bíró Lajostól: azt mondta, gazdaszemléletet, rendet, takarékosságot, eltökéltséget, és azt is, hogy mind a saját munkájára, mind a megjelenésére igényes legyen.

Örülök, hogy nem azt mondta, hogy milyen jó ételeket mutattam, vagy megtanítottam főzni, hiszen együtt tanultunk. Ezzel a csapattal, akikkel együtt kezdtünk, együtt tanultuk a sous-vide-ot, együtt fejlődtünk. Ezen az idézőjeles gasztroforradalmon is együtt mentünk végig. Annak örülök, amikor azt jegyzik meg tőlem, hogy egy séf legyen elegáns, legyen bőrcipője és igazi séfkabátja. Én ugyanis a szemléletet akarom átadni. A fiamat, Danit sem főzni akarom tanítani.

Nem akarok egy klónt, de a stílust, hogy egy séfnek hogyan kell viselkednie, hogyan kell élnie, azt szeretném, ha átvennék.

Úgy látom, hogy akik nálam voltak, mind megállták a helyüket. Lásd Varjú Viktort, Danó Zoltánt, Wolf Andrást, Weisz Tibort, Domján Richárdot vagy Szalkai Pált, aki például most a Bock Bisztó Pest séfje, de még feketemosogatóként kezdte a Múzeum Kávéházban.

Volt olyan is, akit viszont kidobott, és máshol csinált karriert, mint Puskás Csaba, a Borkonyha séfje. Ő nem tudta megtalálni magát ön mellett…

Igen, mert Sárközi Ákos séf tudta ezt kihozni belőle. Ő pedig Bicsár Attila tanítványa, aki olyan, mint amilyen a nagyapám volt, én pedig az apámra hasonlítok. Én türelmetlenül azt mondom, hogy húzz innen a halálba, majd én megoldom. Nagypapa pedig azt mondta: nem baj, kis unokám, majd én megmutatom még egyszer. Attila is ilyen, és Sárközi Ákosban, Győrffy Árpádban, Ádám Csabában is ezt lehet látni. Mindannyian türelmes, jó szakemberek lettek, ami szerintem Bicsár Attila érdeme. Ákos másképp tudott Puskás Csabával bánni. A legutóbb egy tréningen – amit a Pannon Gasztronómiai Akadémián Csaba tartott –, beszélgettünk, és szóba került az elválás is.

Ő egy dologra emlékezett, hogy hozzávágtam a libamájat tányérostól.

Ez nekem már nem volt meg, de biztosan így volt. Hiszek abban, hogy ez a pofonnal felérő helyzet tette őt helyre, és indította el. Nagyon jó séf lett belőle, és még büszke is vagyok rá, hogy nálunk kezdett.

Az új könyv miért született meg?

Igazából azért, mert az első könyv megjelenésekor nagyon lelkes voltam, és a kiadó mindjárt kötött velem egy szerződést egy második könyvre is. Aztán elkezdtem tologatni az időpontot, de egy idő után a kiadó azt mondta, ha nem csinálom meg, behajtja rajtam a kötbért. Kénytelen voltam rászánni magam, de aztán amikor már a munkát végeztem, jobb volt a helyzet. Igaz, nagyon megszenvedtem. A könyvírás egy része ugyanis élvezet, de a másik kulimunka, amihez oda kell tenni magunkat.

A következő tíz évben lesz még könyv?

Biztosan nem. Azt mondják, egy valamire való férfiembernek írni kell egy könyvet és ültetni egy fát. Életemben először nemrégiben már fát is ültettem. Bár parasztgyerek vagyok, világ életemben utáltam a kerti munkát. Borzalmas volt, amikor kukoricát kellett kapálnom. Azóta is kerültem a kertészkedést. Most viszont két éve új házban lakunk, és ott ültettem négy szilvafát a kerítéshez, mint ahogyan Békés megyében szokás. Megtettem mindent, amit kell: írtam könyvet és ültettem fát.