A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Cikkek

Magyar Konyha

2014. augusztus 15.

Nincs karácsony szaloncukor nélkül: a zizegő papirosba csomagolt édességhez a legínségesebb időkben is ragaszkodott a magyar. A hajdani fondant-szaloncukor feltámasztásához Borbély Bélát, a cukrászok doyenjét hívtuk segítségül az Auguszt Cukrászdában.

A népi demokrácia ritka és véletlen jótéte­ményei közé tartozott, hogy a taktaszadai lakosok karácsonyfáját az ötvenes évek elején Auguszt szaloncukor ékesítette. A Szerencs közelében található falu lakóiközül jó néhányan a cukorgyárban keres­ték meg a mindennapit, ahol az év végén két kiló cukorral is megajándékozták a munkásokat. Aki azt elvitte a Taktaszadá­ra kitelepített Auguszt Elemérhez, egy kiló, szépen becsomagolt fondant-szaloncukrot kapott érte cserébe. Mivel élni kellett, s még a tudást is átadni, a cukrászmester kisfia és két kislánya is kivette a részét a szaloncu­kor-készítésből - emlékszik vissza egyikük, Auguszt Olga, miközben egy darab jó erős spárgát kötöz az asztal lábához. Hogy en­nek mi köze lesz az elkészítendő házi sza­loncukorhoz, az csak később derül ki.

Auguszt Olga Borbély Bélát, a cukrászok doyenjét hívta segítségül a hajdani szalon­cukor feltámasztásához. Hamar kiderül, hogy milyen jól ismerik egymást mind­azok, akiknek a nevét egyáltalán jegy­zi a szakma. S ahogy felfejtegetjük a cuk­rászdinasztiákat összekötő szálakat, azok szinte mind egyetlen emberhez: Borbély Bélához vezetnek. Az idős mester 1955-ben került a Stühmer gyárhoz, amit csak néhány évvel korábban államosítottak, ezért még az összes békebeli szakember ott dolgozhatott. Nem esett nehezükre a tudást átadni. Nagyrészt kézzel készí­tették a termékeket egészen a hatvanas évekbeli gépesítési forradalomig.

Borbély Béla előbb a keménycukrászat - idetartozott a csokoládé, a cukorka és a keksz - mesterfogásait sajátította el, csak aztán tanulta ki a süteménykészítés for­télyait. Csokoládémestere a Gerbaud-műhelyből került ki, s vele együtt töltöt­te az inaséveket a nála két évvel fiatalabb Daubner György. Előbb az Astoria, majd a Gundel vezető cukrásza lett, aztán a Hyatté, a Fórumé (itt volt tanítványa egy­koron Mihályi László mestercukrász, a Váci Desszertszalon tulajdonosa). Nemzetközi cukrászversenyeken képviselte hazánkat, külföldi szállodák versengtek érte. Felépí­tette a moszkvai Eszterházy cukrászdát, majd 13 évig bábáskodott a Szamos-biro­dalom elindításánál.

Maga sem tudja, hogy mindeközben hány­féle süteményt talált ki. Közéjük tartozott a Habsburg-torta, amit Habsburg Ottó lá­nya, Wartburga esküvőjére készített, de az ő remekműve díszelgett Sophia Loren és Carlo Ponti fiának menyegzői asztalán is, aki magyar származású lányt vett fele­ségül. A Gundel-ház százéves évforduló­jára plafonig érő Gundel-palacsintatortát kreált, amelynek elkészítésében az jelentette a legfőbb nehézséget, hogy a recept úgy kezdődött: végy egy elefántot... A ház ugyanis, az állatkerthez fűződő szoros kapcsolatát kifejezendő, elefántok hátára állítva rendelte meg az ünnepi süteményt. A cukrászmester végül kerített egy alkal­masnak ígérkező elefántszobrot, kiöntöt­te gipszből, a formát alufóliával bélelte ki, s így öntötte ki csokoládéból az ormányos behemótot.

Borbély Béla még nem Barbie-tortát ké­szített, nála a Rigó Jancsi desszert tetején csokoládévonó billegett hanyag eleganciával, míg a tányér szélére kakaószórás­ból formázott hegedű simult remegve, tisztelgésül a névadó cigányprímás em­léke előtt. Hiszen a cukrászat régen nem mesterség volt, hanem művészet - emlék­szik vissza Auguszt Olga, akinek nagyap­ja a magyar millenniumra Szent László le­gendáját formálta meg cukorból.

A művészet volt az oka annak is, hogy míg a többiek "felépítették magukat", Borbély Béla sosem nyitott saját üzletet. Táncos színésznőt vett ugyanis feleségül, akinek esze ágában sem volt beállni a cukrász­műhelybe - márpedig egy ilyen üzletnek csak családi vállalkozásként van létjogo­sultsága. (Augusztéknál már a hatodik ge­neráció nevelődik.) "Ez az életút arra ve­zetett, hogy minél jobban megismerjem a szakmát. Nemcsak azt tudom, hogyan kell valamit megcsinálni, de azt is, hogy miért. És ezt kevesen mondhatják el magukról" - összegzi a mester, aki alkalmazottként ment nyugdíjba. Ha felkérik, tart tanfolya­mokat is, de mostanság inkább régi szen­vedélyének, a festészetnek él. Májusban, ha minden jól megy, Egerben nyílik önál­ló kiállítása.

Az ecset mellett a tollat is forgatja: gondos kézírással vet papírra olyan történeteket, melyek nélküle elvesznének. Ír például a szíderek szíderéről, a cukorkamesterről, aki puszta kézzel formálta meg a 90 °C-os cukrot, ami az ólomnál is veszélyesebb. Leírja, hogy az elsüllyedt uszályokról ki­mentett, penészes kakaóbabot is fel kel­lett dolgozni az ötvenes években: "Csoko­ládé, mindenáron". És emléket állít annak, hogyan készítettek szaloncukrot nemzet­őrök felügyelete mellett a Stühmer gyár­ban 1956 októberében és novemberében - hiszen a karácsony akkor is karácsony, ha közben porig ég is a világ.

"A cukrot ma már nem értékelik az em­berek" - mondja szomorkásan, miköz­ben Olga ezüstpapírba sodorja az elké­szült kockákat, majd a spárga segítségével egy boszorkányos, követhetetlenül gyors mozdulattal megcsavarintja a szaloncuk­rok két végét. "Csak a csokoládé érdekes, a trüffel és a marcipán... A cukorka ma már nem kell senkinek."