Ízvadászat » Magyar ízek

Decemberi novella Krúdy emlékére

Decemberi novella Krúdy emlékére

2016.12.26.  | Vinkó József

"A szeretet ünnepe, mondjuk mi, akik itt maradtunk egy olyan korszakból, amikor ismertek az emberek mindenféle elavult fogalmakat, megbocsátást, barátságot, gyengédséget, tiszteletet, szeretetet és egész lexikonát a szentimentális érzéseknek, amelyekről utóbb kitűnt, hogy mind csak arra valók, hogy az ember létét, boldogulását gyengítsék. Mintha csak a gazdagok engedhetnék meg maguknak a szeretet luxusát, mutatja a világ képe, mert hiszen napjainkban egyedül nekik van módjukban szeretetünket kézzelfoghatóan is bizonyítani. Nem! Ez a dolog a szegényeké, akiknek maguknak sincs semmijük." (Krúdy Gyula: Karácsony estéje, 1922)

Hat óra körül kezdett mocorogni. Először hunyorogva körbepislogott, megnézte a Borsos Miklós által készített síremlékét, sóhajtott, majd sétabotjára támaszkodva (babonás jobb lábbal előre, ahogy szokott) kikászálódott a sírból. Hideg, szeles decemberi idő volt. Ahogy végigpillantott ruházatán, elmosolyodott. A frakkot a halála előtti napon akarta zaciba csapni, de a becsüs nem vette át, mondván, túl nagy a mérete. (Az író két méter magas volt, ez igaz, barátai "Hosszú"-nak becézték.) Így aztán frakkban temették el. A cúgos cipőt is ki akarta dobni, azért tette az ajtó elé. Furcsa volt viszontlátni. Krúdy leporolta a földet, fejébe csapta puhakalapját, s leballagott a sétányon. Bukott öreg angyal – gondolta – lant és szárnyak nélkül.
A Kerepesi temető bejárata előtt konflis árválkodott. Filmforgatásra rendelték, de elfelejtették lemondani. Krúdy habozás nélkül a hágcsóra lépett. „A Khélibe fiam, de szaporán, mert megéheztem.”

A kocsis skót kockás takaróba bugyolálta az ősz mestert.  „Alattomosak az esték, nagyságos uram, nem árt az óvatosság!” Az sosem árt – morogta az író, miközben vörös meggyfaszipkáját szorongatva cigaretta után kotorászott a zsebében. Aztán eszébe ugrott a régi mondás: a halottnak nincs dohánya.
Magára húzta a pokrócot. Nézte a ködös, piszkos várost, a tébolyult tülekedést, látta a bánatot az emberek szemében. Márainak volt igaza – konstatálta – ez az ország a szívében szomorú. A hosszú úton már meg sem szólalt. A szemöldökét is csak egyszer vonta fel, amikor a Róbert Károly körúton egy hatalmas, fekete automobil lefékezett mellettük és a vigéc-államtitkár kinézetű ficsúr átkiabált: „Mi az tata, beneveztünk a Forma-1-be?”
Óbudára érve, ahol a házak az ő idejében még „összehajlottak vagy félig a földbe bújtak, mintha mindegyik egy nagy titkot rejtegetne” a kocsis végigporoszkált a Templom utcán (utolsó éveiben itt lakott az író a tizenötös szám alatt), majd behajtott a Mókus utcába. Oda „ahol lassítani szoktak a leggyorsabb fiákerek is”, mert ott állott az a bizonyos korcsma, amit a mester (nemes egyszerűséggel) csak kegyhelynek nevezett. Itt töltötte utolsó estéjét is, amikor kikapcsolták lakásában a villanyt, s a lila tinta is elfogyott. Ide szalajtotta Zsóka lányát az utolsó üveg zöldszilvániért, amit másnap érintetlen találtak az asztalon. Kéhli mama bodegája úgy süppedt a szürke bérkaszárnyák árnyékába, mintha be akarná húzni a nyakát. Krúdy lekászálódott a kocsiról és nyugtalan szívvel (ám szilárd lélekkel) nyomta le a kilincset.

A vendéglő alig változott. „Egy régi ház, ahol a gyomor és a lélek felvidul.” Így hirdették. Elől a termek, hátul a kerthelyiség, a megszokott, sűrű ételszag, sváb, tót és magyar beszéd, harmonikaszó. Sőt! A zengeráj pincéje felől mintha két régi cimborájának, a holtig hűséges Várkonyi Titusz színésznek (Várkonyi Zoltán édesapjának) és a vidékies nyíltságáért szeretetreméltó Babay Józsefnek a nevetése hallatszott volna.
Badarság – gondolta - máshol múlatnak azok már.
Ahogy beljebb lépett meglepődve látta, hogy a zeneterem falán (ott ahol egykoron a törzsasztala állt) réztábla függ a falon. A kályha eltűnt ugyan, Krúdy mégis úgy telepedett le, mint aki hazatalált. Leporozta maga előtt az asztalterítőt, megigazította a sótartót, majd a kés fokával megkocogtatta a vizespoharat. Nem történt semmi. Az író tekintete a régi pincnököt kereste. De Schuller Józsi sem kanalazta már errefelé a levest. Krúdy újra kocogtatott. Egy szemüveges, zilált pincér lépett hozzá. „Segíthetek?” Ugyan miben – gondolta a Mester, de hangosan csak annyit kérdezett: „Van-e iható bor?”  „Százfajta borunk van”- vágta eléje az itallapot a kellner. Krúdy kimért nyugalommal áttanulmányozta az iratot, majd intett: „Kisfröccsöt!” „Kisfröccs rendel!” – üvöltötte pulykavörös képpel a szemüveges. És kirángatta az író kezéből a borlapot.
De Krúdy ekkor már a spájzcetlit gutírozta. Eredetileg azt tervezte, hogy mutatóujjával végighúz az étlapon, s egyetlen mozdulattal megrendeli az egészet, főzeléket, sülteket, tésztákat, sajtokat, salátákat és gyümölcsöket, de az étkek bőségétől elbizonytalanodott. Fridolin vagy Vendelin se tudná mindezt kihordani – állapította meg. Ezért inkább egyesével vette szemügyre az étkeket. „Forró fazék velős csonttal – olvasta – a nevezetes húsos fazékban zaftos marhahúskoncok, és zamatos leveszöldségek főnek sáfránnyal és kakukkfűvel, egy forró velős csont társaságában. Nyers fokhagymagerezdekkel tűzdelt pirítós kenyérszeletekkel tálaljuk.” A Mester önkéntelenül nyelt egyet. Aztán tovább lapozott. "Krúdy ínyenctál két személyre (sajttal sonkával töltött borda, bélszíntokány és fokhagymás karaj)." Mi a fene? - gondolta.

Nagyot sóhajtott, majd megrendelte a levest a velős csonttal, meg (kiváncsiságból) az ínyenctálat. Bár a mellényzsebében lapuló pirospaprika az elmúlt időben kissé összetöppedt, mégis ezt metélte a húslevesbe. A szalvétát a bal kezére csavarva megmarkolta a velős csontot, s jobbjával háromszor a balkarjára csapott, ahogy illik, de a (derék) csont nem adta ki (derék) tartalmát. A velőt szégyenszemre valami kötőtű félével kellett kikapirgálni. Nem volt szerencséje a második fogással sem. A tokány nem bélszínbőlkészült, a karaj foghúzónak bizonyult.
Krúdy magához intette a pincnököt: „Szégyen és gyalázat - mondta - hogy már a rakott burgonyát sem tűzik műsorra sehol a pesti vendéglőkben.” De a kellner csak széttárta a karját. Az író lapozgatta az étlapot. „Hát az ecetes tormával és a szép csontos marhahússal hogy állunk?” A szemüvegesben felhorgadt a pincérbüszkeség. „Forró, főtt marhakonc zöldségekkel, Ferenc Jóska udvarából, megfelel?”
Krúdyba visszatért az élet. Mert az igazság az, hogy élete alkonyán már csak a főtt marhahúst szerette igazán. Lelki szemei előtt csontmelléki zaftos húsfoszlányok tűntek fel, amiket késsel kellett lekapargatni, hol ecetes tormát, hol paradicsommártást használván az  ízesítéshez, kalarábék, karfiolok, petrezselymek, fiatal hagymácskák társaságában. De a tányéron, amit kapott nem volt semmi költemény, csak egy fáradt darabka főtt marhafartő. Se csontocskák, se frissen reszelt ecetes torma.
Krúdy felállt, felhajtotta maradék kisfröccsét, fizetett (a bankókat a kocsis dugta a zsebébe), majd kibotorkált a vendéglőből. Kutyául érezte magát. Pedig ő nem akart semmi mást, csak felidézni néhány régi ízt, eldiskurálni a kellnerrel, barátságos emléket hagyni maga után. Felkászálódott a konflisba, a kocsis betakargatta. „Vissza a temetőbe, fiam” – szólt az író. Magában pedig azt gondolta: Ezért kár volt feltámadnom.


Ossza meg ismerőseivel:
Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Weboldalunk sütiket használ annak érdekében, hogy személyre szabott és interaktív módon tudjuk megjeleníteni az Ön számára releváns tartalmainkat. A Weboldalunk használatával Ön elfogadja, hogy az oldal sütiket használ.

Kérjük, olvassa el Cookies Szabályzatunkat, amelyben további információkat olvashat a sütikről és azt is megtudhatja, hogyan tudja blokkolni vagy törölni őket. Tovább