Ëgerszeg, amely saját ízt kapott

Az, hogy egy régiónak vannak saját ételei, alapanyagai, nem számít újdonságnak - de mi történik akkor, ha még mélyebbre nyúlunk? Mi történik, ha egy városban találkozik a gasztronómia és a food design?

Zalaegerszeg Zala megye székhelyeként sok dombbal és völggyel rendelkezik: a terület gasztronómiája az egyszerű alapanyagok (kukorica, búza, krumpli) sokoldalú használatáról, a számtalan alma- és körtefajtáról és a vadhúsok, erdei gombák bőséges alkalmazásáról ismert, de a hétvégi telken, azaz “hegyen” sokak által termesztett szőlőfajták is jellemzőek. 

A hagyományok mellett azonban az újítás is felütötte a fejét - a városban a speciality kávékultúra ugyanúgy jelen van (Kávélabor), mint a lendületes bisztró- vagy fine dining-attitűd (Díszpinty és Tannin RESTO). A Tütü Gasztró Busz pedig első fecskeként csinált nyarat, hiszen már harmadjára rendezte meg a város a Street Food Weekendet több food truck meghívásával. Párhuzamosan, kísérő rendezvényként jelent meg idén az Art’Z Festival a színen, ahol a kultúra és a gasztronómia egészen rendhagyó formában ötvöződött.

Geiger Bianka, a városból származó, Moholy-Nagy Művészeti Egyetemet végzett design menedzser és teoretikus régóta foglalkozik az ételek határterületeivel. Fókuszában a food design, ez a nehezen megfogható fogalom áll, amely nemzetközi szinten is friss iránynak számít, Magyarországon pedig csak néhányak indultak el ezen az irányon. Legismertebb talán Góg Angéla, aki pár éve Az emlékek cukrászdája nevű projekttel robbant be a köztudatba - itt gyerekkori emlékeket gyűjtött össze és tematizált 5 darab süteményben.

A food design lényege, hogy az ételek létszükséglet- és örömforrás-voltán túl újabb kérdéseket tesz fel, ehhez más dimenziókat (multiszenzorialitás, pszichológia stb.) emel be és forgat ki izgalmas formában. Mivel mindenki eszik, mindenkire hat - sokkal könnyebben, mint egy képzőművészeti alkotás. Például úgy, hogy a város megkapja a saját ízét.

A fesztiválon két food design-projekt is terítékre került. Bianka egy szintén egerszegi, fiatal cukrásszal, Bartha Mercédesszel együtt mély kutatásba fogott - amellett, hogy szakácskönyveket, népdalokat, helyi kifejezéseket böngésztek, készítettek egy kérdőívet is a hely ikonikus jellemzőiről, ételeiről, helyszíneiről és a lokális emlékekről, több mint 500 egerszegi lakos véleményét összegyűjtve. A fő kérdés az volt, hogy

mit jelent egerszeginek lenni?,

a tervezők pedig ezt próbálták ehető formára fordítani.

Az első eredmény az Ëgerszeg íze nevű tányérdesszert volt, amely a nyitóeseményen került bemutatásra. Az ë betű egy ún. nyitott ‘e’, ami a helyi tájnyelvre jellemző és így írt formában sok népdalban megtalálható. A tányérra olyan ízek és formák kerültek, amik felidézik a város sajátosságait.

Az alap egy fellazított szilvaszósz, mivel ez a zalaiak számára ez a legfontosabb gyümölcs (lekvárként és pálinkában), de a sötét szín a gyakran emlegetett “sötét Zala” gúnynevet, valamint a régió felvirágzását okozó, két világháború között talált kőolajat is felidézte. Erre málémorzsa került - a tejfölös-lekváros kukoricaprósza, azaz málé gyors és olcsó süteménye a környéknek,

egyfajta tepsiben sült puliszka.

Ezt követte egy könnyű kultúra-mousse, amely kultúrából, egy kefirhez és aludttejhez hasonlító, helyi tejtermékből készült. Mindezt mohapiskóta koronázta, ami a helyiek számára nagy értékkel bíró zöld erdőket jelképezte, de prószachips (a krumpliprósza is helyi étel, a tócsnihoz, rösztihez hasonló, csak palacsintaszerűbb) és zalai tökmagliszt, tökmagolaj is került a tányérra. Bár tányérdesszertnek készült, a legkevésbé sem volt édes, sőt - helyi termelők portékáiból, semleges, otthoni ízekkel próbálta felidézni a régi Zala hangulatát, a kóstolók nagy meglepődésére.

A következő nap jött a ráadás. Ahogy Budapestről érkezve elhagyjuk az autópályát és a Balatont, rákanyarodunk a 76-os útra, ami egy dombok között kanyargó, erdőket átszelő útszakasz, végén Egerszeggel. Ez a kanyargós utazás minden a várost elhagyó és oda hazautazó számára hangsúlyos élmény - nem pusztán a kalandos ívek, de a távolban felbukkanó otthon miatt is. A Nekem Egerszeg - ehető terepasztal ezt az élményt próbálta felidézni, egy a food design témájáról szóló előadás mellett. Az asztalra helyi ételek kerültek krémként tálalva - a fent említett kukoricás-tejfölös-lekváros (prósza), szilvás-tepertős (kráfli), tökmagos-túrós (pogácsa), tökös-mákos (rétes) és almás-körtés (pite). A látogatók ezt fogyasztották el közösen, evőeszközként házi laskát, azaz sós tallért használva, a 76-os út íveit bejárva. A cél az volt, hogy korosztálytól, érdeklődéstől függetlenül mindenki részt vegyen a közös játékban, egy kis összekacsintás után - mint akik ismerik annak a titkát, mit is jelent otthon lenni.