Magyar Konyha
2019. október 4.Gelb Tatjánával beszélgettünk, akinek a most a megjelent szakácskönyvének fogásai különféle festményekként jelennek meg a tányéron.
Fest, zongorázik, verset ír, de mint új könyve, a Színes konyha ismertetőjéből kiderül, legnagyobb szerelme a főzés. Ételeiben a zene és a versek ugyan kevésbé jelennek meg, de a festészet és a gasztronómiai szenvedélye annál inkább. A könyvmegjelenés kapcsán látogattunk el az ételszínezésről tartott bemutatójára, ahol az ukrán-orosz konyhában is népszerű pelmenyik – húsos derelyék – spenóttal, vöröskáposztával és sáfránnyal festett változatait ismerhettük meg.
Mi motiválta a könyv megírásában?
Eleinte nem akartam klasszikus értelemben vett könyvet készíteni, csak magunknak, nagyjából három példányban, amit a családon belül használunk. Néhány hónap után, amikor kiderült, hogy ez mekkora munka, a férjem mondta, hogy szélesebb körben kellene terjeszteni.
Egy jó barátunkat Andrej Dromovot kerestük meg először, aki Ukrajnában az odesszai Budapest étterem főszakácsa és híres séf. Ő kötött össze minket egy kiadóval, aki megnézte az oroszul írt könyvet, és igen gyorsan rábólintott. Az ukrajnai verzió nagyban különbözött egyébként az eredetitől, mert
az ételek és a festészet kapcsolatát teljesen kihagyták, mert szerintük ott úgy lehetetlen eladni.
A magyar könyvben viszont ez hangsúlyosan megjelenik.
Az alapkoncepció címe az lehetne: festő a konyhában, azaz legyünk kicsit művészek, merjünk alkotni, mintha egy ecsetet vennénk a kezünkbe. Itt nem is az orosz, az ukrán vagy a magyar konyha a lényeg, hanem a megközelítés. Voltak olyan ételek is, amelyek máshonnan származnak, mint például a lilakáposzta-gazpacho, amelynek az alapja Heston Blumenthal receptjéé, de én sokkal egyszerűbb módszert választottam, amit otthon is el lehet készíteni, és az eredmény sem rosszabb.
Hogyan került kapcsolatba a festészettel, művészettel?
Mindig arra kértem a szüleimet, hadd mehessek művészeti pályára, de nem engedték, és nem is lázadtam. Ezért fogorvos lettem. Amikor már lett időm magamra, azt csináltam, amit akartam. Szeretek művészeti iskolába járni, és
jó, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek.
A könyvében megjelenő ételek valóban esztétikus látványt jelentenek a szemnek. Sok házi vagy éttermi szakácsnak azonban nincs ehhez érzéke. A borzalmas végeredmény megosztására még Facebook-csoportok is indultak. Hogyan lehet mégis a szép tálalást megtanulni?
Ahogyan a festészetben és a művészetben is, először másolni kell, rengeteget. Ha már ez jól megy, akkor ki lehet próbálni saját koncepciónk alapján is létrehozni egyedi tálalásokat.
Mikor lépett ki a másolási korszakból?
A Konyhafőnök című műsorban való szereplésem után. Nagyon nem szeretem, ha kötött szabályok között kell alkotnom. Miután azonban a műsorban bizonyítottam, elmúltak az ilyen félelmeim.
Ha valaki a másoláson túllép, akkor hogyan fejlesztheti magát? Például önnek mi a módszere?
Szerintem a leglényegesebb a megfigyelés, hogy mindent jó alaposan nézzünk meg, és így észrevehetünk rengeteg finomságot. Ha az interneten látok egy receptet, akkor arról eszembe jut egy saját ötlet, amiből megint új ötletet találok ki.
Akkor tulajdonképpen reflektálva kreálja az újdonságait?
Igen, mert meríteni kell valahonnan. Ma egyébként már máshogyan látom meg a dolgokat. Ezt a könyvet nagyjából két éve írtam, így már másképp készíteném el.
Ma a látvány igen fontossá vált az ételeknél. Az Instagram már az éttermek számára is tényező lett, és igyekeznek képileg jól megosztható ételeket készíteni. Ebben vannak trendek is, mint a szivárványszínű ételek vagy a feketék. A könyvében is találni erre példát. Ön szerint mitől lehet egy étel jól instázható?
Alapvetően nem foglalkozom azzal, hogy mennyire lehet jól megosztani az ételeimről készült képeket. Nem is szoktam más ételeiről instagramozni, csak a sajátjaimat teszem fel. Ezután egyébként nem is foglalkozom velük.
Akkor nem is számít, hogy milyen a látványról a visszajelzés?
Az ember vagy az alkotással van elfoglalva, vagy azzal, hogy az oldalát felfutassa. Az ismerőseimnek tetszik, de nincs időm ezzel foglalkozni. Inkább főzök a családomnak és a barátaimnak.
Van, amikor az ételek látványra többet ígérnek, mint, amit aztán érzünk a szájban. Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt, hogy egy fogás megragadja a szemet, de ne menjen az íz rovására?
Megpróbálom például úgy alakítani a színezést, hogy ne legyen zavaró. Amikor például a palacsintát lilakáposztával festem meg, akkor kicsit lehet érezni a káposzta ízét, de nem zavaró.
A gyerekek a kurkumát viszont már nem szeretik benne, ezért nekik sáfránnyal festem meg.
A tintahal festékét például azért sem használom, mert annak erős tengeres, sós íze van.
Említette, hogy ma már másképp készítené el az ételeket a könyvhöz. Miben lennének ma különbözőek?
Sok mindenben. Először is minden ételt megfőztem a receptekhez, és azt fotóztam. Most értettem meg, hogy ezt ma az ételfotósoknál szinte senki nem így csinálja, hanem csak az a lényeg, hogy az étel jól mutasson, és mehet a kukába. Az is érdekes, hogy régen, amikor Heston Blumenthal receptjeit megpróbáltam elkészíteni, de nem sikerültek - a sok kudarc után Sárközi Ákost mondta el, hogy
senki nem mond el mindent a receptből. Nálam viszont tényleg mindent meg lehet főzni a könyvből,
és minden valóban úgy néz ki, ahogyan a valóságban.
