A magyar irodalomban, úgy látszik, az írónékből előbb-utóbb gasztronómus válik. Mészöly Miklós felesége, Polcz Alaine nagy sikerű szakácskönyvet is írt, Örkény István neje, F. Nagy Angéla receptjein nemzedékek nőttek fel.

A kulinarista magyar írónék ősanyja azonban egyértelműen Walleshausen Ilona, a szegedi klasszikus, Móra Ferenc felesége. Az asszony szakácskönyvét lapozgatva szelíd borzalom tölti el az alábbi írás szerzőjének lelkét, s mélyen elgondolkodik a móriczi kérdésen: az embernek „szolgáló” vagy „élvező” feleségre van-e inkább szüksége.

Móra Ferenc életében a két legfontosabb nő egyaránt „gasztronómus” volt. A Kiskunfélegyházán született író édesanyja kenyérsütő asszonyként működött, felesége pedig nemcsak legendás háziasszony hírében állt, de később sikeres szakácskönyvíró is lett. A mindenkit el-bűvölő, ifjú és okos Móra Ferkó állítólag egy „végzetes majálison” látta meg az ő édes Ilonkáját, és első látásra belészeretett. A 18 éves félegyházi legény később megkéri a 17 éves, ropogós leányzó kezét.

Nem tisztünk most Móra és neje frigyéről értekezni, mindenesetre árulkodó, hogy Szeged irodalmának legfőbb historikusa, Péter László az Aranykoporsó című regény nőalakjainak kapcsán a házasságában megkeseredett Móra nosztalgiáiról ír, s bizonyos múzsákról. A dédunoka, Vészits Andrea pedig egyenesen így fogalmaz: „Móra Ferenc és Walleshausen Ilona házassága eleve elhibázott volt. Ferkót varázslatos embernek tartották, mellette Ilona fakónak tűnt.” Óvónőnek tanult, állásba is kívánt menni, de (a később a női egyenjogúságért bátran kiálló) Móra ettől az ötlettől olyan ideges lett, hogy majdnem széttépte mátkája oklevelét.

Így azután mindenki járta a maga útját. A veszekedésektől és drámáktól zajos házaséletből Ferenc az írásba és a régészetbe menekült, Ilonka meg a konyhába. A dédunoka írja: „Volt egy kis háború, forradalom, miegymás, az ország összement, rendszerek jöttek és mentek, Ilonka meg rendületlenül sütött-főzött. És el is sütött-főzött mindent. Kimegy a kéményen, amit összeverejtékezek, panaszkodott a férje, s ez így volt igaz. Ilonka elzsúrozott egy egész írói életművet.”

Valamikor az első világháború közben juthatott eszébe Ferkó feleségének, hogy két zsúr között összeüt egy szakácskönyvet. „Megirigyelte tudniilik irodalmi sikereimet, s most ő is ír. Természetesen szakácskönyvet: állítólag több haszon lesz rajta, mint az én összes irodalmi remekeimen” – háborog a féltékeny férj. Ilona előszót kér urától a könyvéhez, de ez a férfinek már sok, ilyen mélyre nem kíván süllyedni. „Móra Ferencné szakácskönyve” 1928-ban jelenik meg – a férj közreműködése nélkül. Mravik Tamás gasztronómiai bibliográfiájából azonban kiderül, hogy Móráné már 1922-ben kiadott egy kötetet Szegeden Mit főzzünk? címmel. A kiadó jóslata beigazolódott: receptkönyve máig tíz kiadásban fogyott el. De gyűjtők, bibliográfusok esetleg többről is tudhatnak.

Szentesi nagyanyámnak, Cserna Csöpének – aki egy évvel az első, szegedi kiadás után született – egész életében egyetlen szakácskönyve volt. A „Móráné” 1947-es, Révai-féle negyedik kiadása. Ki is szolgálta egy életen át, igaz, hogy darabjaira, vagy inkább atomjaira hullott szét. De megvan, és persze szerepelnek benne gyerekkorom kedvencei, mondjuk a „sós szál” vagy a csöröge („csőrege”). Gyanítom, hogy öreganyám konyháját simán rekonstruálni lehetne Móráné alapján.

Ha hihetünk Horváth Dezső gasztroírónak, Móra Ferencné receptkönyve nemcsak hatalmas és hosszú sikere folytán fontos a magyar kulinária történetében, hanem azért is, mert ez az első pontos anyaghányadot tartalmazó szakácskönyvünk. Rá-adásul Móráné nemcsak a hozzávalókat, de az elkészítési időt is precízen meghatározza receptjeiben, így például szerinte az aranygaluska 2-2,5 óra alatt készül el. Ő maga is mérföldkőnek tartja saját könyvét, hiszen az előszóban (amit végül maga volt kénytelen megfogalmazni) ezt írja: „Azt hisszük, ez az első modern magyar szakácskönyv és reméljük, hogy mindamellett, sőt talán ép ezért a régi jó háziasszonyokat is ki fogja elégiteni.”

Ebből az előszóból egyébként egy meglehetősen szigorú, a végletekig praktikus, a régi „patriarchális” világra és az új, modern, „szabados” időkre egyaránt haragvó asszony képe rajzolódik ki. „A régi világ asszonyai ugyszólván gyerekleány koruk óta évente háromszázhatvanötször főztek ebédet” – kezdi a bevezetőt, majd kifejti, hogy egy mai szakácskönyvnek egészen más szerepet kell betöltenie, mint egy réginek. Az ódon recipegyűjtemények nem főzni tanítottak, hanem csak egy-egy receptet mutattak be az érdeklődő háziasszonynak, hátha még nem ismeri. Ma a feladat ennél jóval komolyabb, mondja Móráné. „Akármennyire is fájlaljuk, hogy ma annyi nő van, aki főzni nem tud, ezzel a körülménnyel számolni kell és a mai modern szakácskönyv semmit sem tételezhet fel közismertnek.”

Így aztán Ilonkánk valóban Ádámnál és Évánál kezdi a főzni tanítást. Legelőbb is felvázolja a tápanyagok háromféle formáját, úgymint „Izomképző táplálék, vagy fehérje”, „Szénhidrátok vagy cukor és keményitő” és „Zsirok”. A modern konyhafelszerelés bemutatásánál kitér a konyha világítására, szellőzésére, a falra, a mennyezetre, a padlóra, a bútorzatra, majd a konyhaeszközökre. Komoly táblázatot fabrikál, benne meghatározza, hogy egy hatszemélyes háztartásban milyen eszközöknek kell lenni, hány lószőr-szitának, hány ökörszem-sütőnek és hány „spékelőtü”-nek. Monarchiás katonai szabályzatok nem ilyen pontosak és szigorúak.

Külön értekezik a vastűzhelyről, a gáztűzhelyről, a villamos tűzhelyről, a főzőládákról. Nem hagyja szó nélkül a konyha és a kamra takarításának kérdését se. Ilona mániákus precizitását látva az ember kezdi megszeretni Móra Ferencet. Ha ugyan eddig nem szerette eléggé.

Walleshausen Ilona bevezeti olvasóját a bevásárlás tudományába is. A jó tojás „kemény, acélos héjú, nem lötyög”. A fiatal „nyul” viszont onnan ismerszik meg, hogy „a füle könnyen szakítható”. A hal csakis akkor friss, ha szeme nem „beesett”, hanem szép fényes, kopoltyúja pedig piroslik. Ilonka drágának még arra is van energiája, hogy felhívja a figyelmet azokra a megátalkodott piaci halkofákra, akik (szégyen és gyalázat!) festik a hal kopoltyúját, csak hogy átverjék a konyhai tudományokban járatlan „modern nőt”.

Móráné receptjeit olvasva az első dolog, ami feltűnik: a józan paraszti ész. Az alföldi ember racionalizmusa. Ilonka egzakt, világos, pontos, érthető, és olyan tömör, akár egy Tömörkény-novella. Ő maga a gasztronómiai minimalizmus. A „Sertéshusok” előszava mindössze ennyi: „A sertéshus a marhahushoz hasonló vörös színü, világos, fehér hájjal rétegezve, puha tapintásu.” Emma asszonyunk (Ignotus) hasonló helyzetben Gvadányi nótáriusáról regél, pásztorról és „fűzfasipról”, az Ínyesmester Magyar Elek kicsiny és poétikus tárcanovellát kanyarít a kenyérben sült sonkáról, de Ilonkából a költőiség szikrája is hiányzik. Ő csakis a lényegre koncentrál. Draveczky Balázs találóan jellemzi receptjeit: „Hiányzik belőlük a fölösleges raffináció.” Sőt, a nem fölösleges is.

A dédunoka írja a nagyiról: „semmi intellektuális érdeklődése nem volt”, „az irodalmat kizárólag pragmatikus szempontból nézte, hogy a tisztelt férje kenyeret ír éppen vagy télikabátot, esetleg egy gyémántos fülbevalón dolgozik.” És a tisztelt férj csak dolgozott-dolgozott, Ilonka meg csak sütött-sütött. „A konyha a lakásnak legfontosabb része, nemcsak azért, mert mindennapi táplálékunk ott készül, hanem mert a háziasszony idejének jó részét ott tölti” – írja. És Móráné bizony ott töltötte. A konyhában. Szinte az egész életét.

„Naív szíve minden hevületével süti-főzi el mindenünket” – panaszkodott egy levélben Ferenc, de ez a feleségét csöppet sem érdekelte. Ha már a szerelmi boldogság nem járt neki, csinált magának egy másik édes életet. Datolyavirslik, ördög-pirulák, szerecsenzónák, cukorszalámik, spanyolszelek, medvetalpak és huszárcsókok között élte életét. Így lett belőle a dédunoka szerint „főzőkanálon lovagló boszorkány”. Nem véletlen tehát, hogy legendás könyve a boszorkánypogácsa receptjét is közzéteszi.