Amilyennek ma ismerjük: szépen terített és roskadozik az ínycsiklandó ünnepi fogásoktól. Nagyanyáink karácsonyi asztala a tiszta szoba sarkában állt, ahová a háziak és vendégeik csak nagy ünnepeken léptek be.

Az egész napos készülődés után az ünnep kezdetét a házigazda (a családfő) jelentette be, egy rostában mézet, diót, almát és szentelt ostyát hozott, majd köszöntőt mondott: „Adjunk hálát az Atya Úristennek, hogy megadta érnünk ezt a dicsőséges szent napot, úgy mint Ádám és Éva napját. Adja a fölséges Atya úristen, hogy továbbra is megérhessük jó erőben, egészségben, isteni áldásban és békességben. Adjon az Úristen a gazdasszonynak tyúkot, ludat, a gazdának bort és búzát, a megholt élőknek örökké való nyugodalmat. Isten áldjon meg bennünket!”

Különösen a katolikus lakta területeken egyszerű, hústalan ételeket ettek az ünnep vigíliáján, amint erre a nap elnevezése – karácsony böjtje – is utal. A másik elterjedt megnevezés: „bővedeste”, a sokfogásos étrendre utal. Sokfélét és sokat kellett enni karácsony estéjén, hogy a következő esztendőre a „teli pincét, kamarát” biztosítsák. A karácsonyi étkezés tehát az egyszerű, böjtös ételek és a bőség kettőssége jegyében zajlott.

A december 24-i étkezéshez mágikus szokások és hiedelmek társultak. A kötött rendben elfogyasztott ételsorhoz mai szemmel nézve szokatlan mozzanatok kapcsolódtak, amelyek révén a jövőt tudakolták, termékenységet és bőséget varázsoltak, igyekeztek elűzni minden fenyegető bajt és rosszat. Azt az abroszt, amellyel az asztalt leterítették, csak a karácsonyi ünnepen használták, más alkalmakkor nem. Előkerült viszont mint vetőabrosz a mezei munkák idején. Ebből szórta ugyanis a szántóföldbe a vetőmagot a gazda a jó termés reményében. A karácsonyi asztal kellékei közé tartozik az alma, a dió, a méz, a fokhagyma és valamilyen szemes termény (bab, lencse, gabonaféle vagy kukorica), mellettük helyet kap a pálinka, valamint egy egész kenyér. Ezek voltak a szentestei lakoma első ételei.

A megszegetlen kenyeret vagy kalácsot másnapig érintetlenül hagyták, hogy – hitük szerint – az angyaloknak és az elhalt ősöknek, akik biztosan fölkeresik a házat ezen az éjszakán, legyen mit enniük. Másutt a mákos tésztából hagytak egy tányérnyit az asztalon a természetfeletti, túlvilági lények részére.

A mák a karácsonyi ünnepkör elmaradhatatlan szereplője: a mákos tészta és kelt kalács a bőség és termékenység előidézését szolgálta. Szerelmi jóslásra is alkalmasnak tartották. Ha eladó sorban lévő lány volt a háznál, egy szál mákostésztát a villájára szúrva kiszaladt a ház udvarára. A falatot a szájába véve az első fölbukkanó legényt leste. Biztos lehetett benne, hogy az lesz majd a férje. Aki pedig az éjféli misén a Luca székére állva a falu boszorkánya felől tudakolódott, mindenképpen mákot tartott a zsebében. Ezt szórta az útra. Míg az őt üldöző boszorkány szemenként fölszedegette az apró, fekete szemecskéket, biztonsággal haza lehetett érni.

Az almát és a diót egészség- és haláljóslásra tartották alkalmasnak. Aki az ünnepi időben férges almát, diót talált, az betegségre számíthatott az új esztendőben. A gonoszűzőnek, bajelhárítónak vélt fokhagymát (a vámpíros filmekből még a mai gyerekek is ismerek ezt a kivételes tulajdonságát!), akárcsak a diót mézbe mártva is fogyasztották. A mézről úgy vélték, hogy megóv a torokfájástól. A sült tök a Dél-Dunántúlon, valamint Szatmárban a karácsonyi étrend kötelező fogása – szintén torokfájás ellen volt használatos. Az ételek maradékát, a karácsonyi morzsát összegyűjtötték, az ünnepek után az állatoknak adták, hogy termékenyek, szaporák legyenek.

Két főfogás követte a mágikus ételeket: jellemzően hústalan, zsiradék nélküli leves és főtt, vagy sült tésztaféleség. Az aszalt gyümölcsökből főzött levest tápiószelei nagyszüleim ciberének hívták. A Bakonyban aszalt szilvával vagy körtével, fokhagymával, babérrel ízesített, tejföllel behabart bableves készült, a Jászságban tejes bablevest, az északkeleti országrészen gombás káposztalevest főztek. Angyali tészta néven mézes mákos csík (főtt tészta) került az asztalra, mézzel és mákkal főtt kukoricát, gubát vagy bobájkát ettek.

Az éjszakai liturgia után a bőség húsos ételei következtek, melyeket katolikus vidékeken 25-én a reggeli misén megszenteltettek. Ezek az ételek kivétel nélkül a tél ünnepi fogásainak számítanak, nemcsak a karácsonyi menüt alkotják. A decemberi hónap több napját is disznóölő napként tartották számon (december 3. Disznóölő Ferenc, 21-e Disznóölő Tamás). A hurka, kolbász, a jóféle disznótoros orjaleves, a káposztás-húsos fogások, majd pedig karácsony másnapján a kocsonya a disznótor „áldásos következményei” a karácsonyi, ünnepi asztalon. A kemencében sült, mákkal vagy dióval töltött kelt kalács zárta a lakomát.

A hal – a belőle készülő halászlé és rántott hal - csak a közelmúltban, újításként vált ennek az ételsornak a részévé, minden bizonnyal városi, polgári hatásra a sütemények gazdag sorával egyetemben.

A karácsonyi népszokások egyszerű öröme számomra nem az elsüllyedt múlt könyvekben élő emléke. Talán nem vagyok ezzel egyedül. Asztalunkon helye van mindazoknak az ételeknek, amelyekkel egykor nagyszüleimnél, a nagycsaláddal töltöttük az ünnepet. Ezek az ízek és illatok varázsolják meghitté az én karácsonyaimat.