Pénteken a Jókai villában szerzőnk, Saly Noémi Laborfalvi Rózának, Tóth József faszobrász pedig Jókainak öltözve vonult fel a hagyományos svábhegyi szüreten. Jókai felesége a XIX. század elismert színésznője az utókor számára az ideális feleség példaképe volt. Vagy mégsem?

Rivalda és konyha. A végzet asszonya és kappant kopasztó szakácsné. Hajnalban disznót etetett, kofákkal alkudozott, majd megvizsgálta a piruló kalácsokat, beleszurkált a sistergő hurka-félékbe, kikészítette a derelyesarkantyút, a habszedőt, spékelni tanította a szobalányt. Este Gertrudis királynőnek öltözött, akinek mélyen zengő hangjáról Széchenyi István azt mondta: „A legszebb muzsika, amit hallottam valaha.” E kettős szerep volt Laborfalvi Róza élete. Legalábbis a varázsos pillanat óta, amikor 1848. március 15-én este a Nemzeti Színház színpadán levette saját kebléről a nemzeti színű kokárdát és a színpadra felrohanó fiatal jurátus szíve fölé tűzte. Aztán csak nézte a földbe gyökerezett Jókai Mórt mélán, édesen, rejtelmesen.

A férfi sorsa a nő. A nő sorsa a férfi.

Napok múlva már főznie kellett. Jókai meghívta legjobb barátait, s Róza tudta, hogy Petőfi ellenzi házasságukat. A régi női bölcsesség motoszkált fejecskéjében. „Etesd a bestiát!” A költőt szakácsművészetével akarta lenyűgözni. Kipuhatolta a gyengéjét: a friss bélszínt három nappal a vendégség előtt erősen befűszerezte és bepácolta. Aztán a nagy napon arany-vörös, bódító illatú ráklevest, kapros kappant, sós túrógombócot (ezt akkor úgy hívták: rest asszony derelyéje), rummal és tejszínnel meglocsolt jégbe hűtött dinnyét tálalt fel. Az ebéd mindenkit elvarázsolt. Jókai érezte, hogy itt a kulináris pillanat, felállt, s elcsukló hangon bejelentette házassági szándékukat.

Petőfi azonban kákabélű poéta volt. Nem lehetett a hasával lekenyerezni. (Nem volt neki.) Dühödten kiviharzott, majd levélben értesítette az idős Jókainét, hogy hebehurgya fia egy nyolc (mások szerint tizenkét) évvel idősebb „vén személyt” akar feleségül venni.

Ám Jókai ekkor már tudta, hogy gyomrát és szívét Rózára bízhatja. „Miért házasodnak a férfiak? – kérdezte – Tán a mézes hetek gyönyöreiért? Bizony nem! Hanem az otthonért… Meleg szoba? Nyugalmas ágy? Ezt mind kapni másutt is. Csak a tűzhelyt nem kapni meg sehol.”

Úgyhogy szegény Róza főzött egész életében. A nyári, svábhegyi szüreteken szabad tűzön pompás birkapörkölteket, nyárson lassan piruló csirkéket (amik fölött maga Jókai forgatta a zsírtól csöpögő szalonnadarabokat), bent a konyhában pedig rotyogó, pöfögő töltött káposztát orjával, dagadóval, ahogy az ura szerette.

Csakhogy Laborfalvi Róza hangulatszakács volt. Hol harminc ezüstforintot (egy-egy novella árát) is kidobta az ablakon - ilyenkor fácán, tengeri rák és bordeaux-i került terítékre – hol meg ádáz spórolásba kezdett és egy hatosból (tíz krajcárból) kihozta az ebédet. Bohém színészháztartás volt ez. Haszontalan luxuskacatok hevertek mindenfelé, a legszükségesebb dolgok meg hiányoztak. Az író idegeit sokszor a konyhai csatatér is megviselte. A zongorán ecetesüvegek álltak, a sárga selyemdíványon paradicsomot érleltek, a csirkecsontot, citromhéjat a szekreter fiókjaiba dobálták, a svábhegyi villa pompás szalonjában szabadon mászkáltak a tyúkok, libák. Jókainé még malacot is nevelt, amit este bevitt a hálószobába, selyempaplannal bevackolta és tejeskávéba mártogatott zsemlyével etette. Télen az egész állatseregletet (a teheneket, a két lovat, a hízót, a hat kutyát, a baromfiudvart) leterelték a Svábhegyről Pestre, a Stáció (ma Baross) utcai házba. Feltehetően egy ilyen költözés alkalmával róhatta fel Jókai a következő sorokat: „A szerelem oltárán elhamvadnak a lángok, de a tűzhely vonzereje örökké tart. Minden tál étel egy szerelmi vallomás, vagy ellenkezője: egy csöndes válóper.”
Válásról azonban szó sem esett. Amikor az íróban (annak ellenére, hogy időközben reszketeg papucsférj lett belőle) felhorgadtak az indulatok, Róza szó nélkül feltűrte ruhája ujját, odaállt a kondér mellé és ura elé tette azt a bizonyos tál ételt. A görögolvasó angyalbakanccsal (a híres bableves), vagy a kapros túrós lepény mindig bevált.

Aztán ott volt Laborfalvi Róza vásárló mániája: 14 szoba tele minden lim-lommal, antik bútorokkal és képekkel. Minden sifonéron ecetes üvegek. Egyszer eszébe jutott, hogy kirakatja a folyosót velencei mozaikkal. Ki is rakatta iszonyú pénzen. Azután a mozaikon lugzó kádak állottak és annyi lim-lom, hogy senki arra nem járhatott, hanem az udvar felől kellett kerülni, olykor a sárban. Ez a költekezés persze elnyelte Jókai keresetét. Ehhez jött a Várady-féle harmincezer forintos váltó. Így Jókai éjjel-nappal írt.

Szüret a Svábhegyen
Jókai-kert, XII. kerület, Költő u. 21.
2013. október 4-én, pénteken 15 órától