Gasztroarcok  »  Ínyencek

Terülj, terülj, asztalkám!

Terülj, terülj, asztalkám!

Boldizsár Ildikó

2019.10.30.  | Sümegi Noémi

Mindenki másmilyen hamuban sült pogácsát kap a tarisznyájába, és az sem mindegy, hogy mihez kezd vele. Mit jelképeznek a mesékben az ételek, mire tanítanak a mesék az étkezésen keresztül? Boldizsár Ildikó mesekutató és -terapeuta házikójában jártunk Balatonrendesen.

– A mesékben az evés mindig összefügg valami mélyebbel, az élet alapkérdéseivel?

– Az ételnek legtöbbször van valamilyen szerepe vagy többletjelentése, de azért megtudjuk azt is, hogy mit ettek az emberek a hétköznapokban: megjelenik a puliszka, a cibereleves, a fuszulyka, a különböző lepények és bélesek, a dödölle, a szalonna, a kocsonya, a kolbász, a sonka. Más népek ételeit is megismerhetjük, ilyen a kvasz, a borscs, a rizsgombóc, az árpakása, a rizsbor, az árpabor, a kumisz, a hajdinalepény, a szárított hal.

– Receptek is szerepelnek a mesékben?

– Nem nagyon, hiszen a hallgatók tudták, hogyan készülnek ezek az ételek, elég volt csak utalni rájuk. A Babszem Jankó című mesében viszont pontosan le van írva, hogyan töltik a kolbászt, hogyan darálják le a húst, milyen fűszereket tesznek bele, hogyan akasztják a füstre – szegény Jankó pedig ott van a kolbászban és mindezt végigcsinálja belülről.

– A ma divatos különféle kásák azért nem csengenek a számunkra idegenül, mert ezeken a meséken nőttünk föl. Ahogy az eszközök, a búbos kemence vagy a mozsár is „visszatért”. Ezek szinte néprajzi pontosságú információk. Azt is tudjuk, mit ettek a királyok?

– A meséket az egyszerű emberek találták ki és mondták tovább, ők viszont csak a saját környezetüket ismerték. Hogy mit ehettek a királyok, arról csak azt tudjuk, amit a nép feltételezett: pecsenyét és bort. Mindig a pecsenye a legelőkelőbb fogás. Érdekes, hogy Az Ezeregy éjszaka meséiben nincs ilyen különbségtétel, ott az uralkodók asztalán ugyanazok a fűszerek és gyümölcsök jelennek meg, mint amiket a nép eszik.

Olyan szép ez a tanítás: ha nincs más, akkor kezdjük egy kővel."

– A hétköznapi ételekkel is lehettek problémák: ha nem jól kívántak, a kolbász az ember orrára nőtt, ha nem tudtak bánni a varázsigével, a puliszka kifolyt a fazékból, a kis gömböc (a sertés padlásra akasztott bendője) pedig mindenkit felfalt. Mi a helyzet a hamuban sült pogácsával?

– Ez már szimbolikus étel, és mindig az anya feladata, hogy elkészüljön: benne van minden, amit az útjára bocsájtott fiú elvisz otthonról. Bele kell tenni a tarisznyába az egész addigi életet, szülő-gyerek kapcsolatot, a családi „örökséget”. Van, akinek ez a pogácsa kemény és kopogós, véresre marja az ínyt, és van, akinek lágy és puha. Innen lehet tudni, hogy jelképes ételről van szó, hiszen nem egyforma ez a pogácsa, és nem is lényeges, hogyan készül. De az sem mindegy, hogy a legény aztán mihez kezd vele, jól sáfárkodik-e a szülői örökséggel. Megosztja-e például másokkal, amivel aztán későbbi segítőkre tesz szert.

– Akkor ez próbatétel is. A lányoknak milyen beavatásokon kell átesniük a felnőtté válás útján?

– Vagy fonniuk kell, vagy valamilyen ételt kell elkészíteniük. A Világszép Vaszilisza című orosz mesében például a Baba Jagát, a boszorkányt kell állandóan etetni. Mindig bőséges asztallal kell várni, hogy jóllakjon – ezt tudja egy nő. Holle anyónál is kell főzni, takarítani, dunnát rázni.

Egy szicíliai mesében a Sorsanyóka számára kell megsütni az ánizsos perecet ahhoz, hogy segítsen. Na, ez viszont pontosan le van írva! Egy tanítványom el is készítette ezt a perecet: addig nem értettük, miért van ennek akkora jelentősége. Hosszú órákon keresztül készült, és minden pillanatban sok múlt a készítő ügyességén, hogy egyáltalán sikerül-e. A mesék ezzel nem azt üzenik, hogy „a nőnek a konyhában a helye”, ez ennél sokkal összetettebb.

Az Ezeregyéjszaka meséiben például az ételeken keresztül dől el, hogy két ember mihez kezd egymással. A testi együttlét előtt mindig esznek: hosszan van leírva, hogyan terítik meg az asztalt, milyen sorrendben veszik magukhoz a gyümölcsöt, hogyan zajlik az étkezés és aztán hogyan kerülnek be az ágyba. Hogyan előzi meg ez az ízkavalkád, az érzéki örömökben való tobzódás az együttlétet, és nem arról van szó, hogy a nő kiszolgálja a férfit: a férfi is ugyanúgy megeteti a nőt.

Mire a magok válogatása véget ér, sok minden helyre kerül."

– Az egyik legszebb mesénk egy alapanyagról, a sóról szól, és persze sok minden másról.

– A só című mesében a király megkérdezi a lányától, hogy mennyire szereti, és azt a választ kapja, hogy mint az emberek a sót. Ettől annyira feldühödik, hogy elűzi a lányt a háztól. Arról most ne beszéljünk, hogy ilyen kérdést nem teszünk föl, tehát maga a kérdés is rossz egy apától, de ha már föltette, legalább értette volna a választ. Ami viszont gyönyörű volt, hiszen mit mondott a lány? Hogy nélkülözhetetlen vagy a számomra, nélküled nincs élet. Ez volt a válasz. És ételekhez kapcsolódik a mese végi tanítás is: a király megkapja a sótlan fogásokat, és fel van háborodva, mert miközben mindenki jóízűen eszik, ő ízetlen, ehetetlen ételekkel kénytelen beérni.

– És milyen szép, hogy a lány férje találja ki mindezt, az ő segítségével áll helyre az apa-lány kapcsolat, és ezzel a világ rendje.

– „Úgy hallottam, hogy kigyelmed nem szereti a sót!” – mondja, amikor a király számon kéri. „Ki mondta ezt?” – kérdez vissza a király. Tényleg nagyon szép történet.

– A szóló szőlő, a mosolygó alma, a csengő barack mire tanít?

– Ez egy szimbolikus gyümölcstriász: a nő tud valamiről, ami létezik a világban, és ő ezt kéri, ezt szeretné. Meg is kapja, csak éppen egy olyan kombinációban, hogy ezeket a gyümölcsöket egy disznó alakú férfi birtokolja, és egy disznóólban kell hozzá lakni. Tehát van egy vágy, és ezt a három különleges gyümölcsöt valóban meg is kapod, de a mese azt mondja, hogy nem választhatod meg hozzá a körülményeket. Így is kell? Vagy az a férfi gazdag is legyen, szép is legyen? Mit választasz?

– A kőleves is szimbolikus étel.

– Bár valóságosan is elkészül, nagyon sok mindent jelképez. Arról szól, hogyan lehet közösséget formálni, a semmiből kihozni valamit. Ha már nincsen semmid, csak egy darab köved, hogyan lehet azzal is boldogulni.

– Nem arról szól, hogy a katona hogyan tanítja móresre a falu irigy lakóit, akik nem adtak neki ételt, ő pedig furfanggal kicsalt belőlük egy kis kolbászt, egy kis krumplit?

– Ez a mesék egyik trükkje, hogy sok szinten működnek. Lehet ilyen olvasata is. De ha mélyebben belegondolunk, rájövünk, hogy van egy olyan üzenete, hogy valami elkészülhet úgy is, ha mindenki beleadja azt, amije van. Ez nagyon jó csapatépítő mese is lehet.

Ha pedig intrapszichésen nézzük, tehát minden szereplő én vagyok, akkor szuper mese arra, hogy amikor már minden eszközöd elfogyott, akkor mi van. Körülnézel egy kicsit a kertben, és mégiscsak ki lehet kaparni egy kis répát, a kamrában van még egy száraz kolbászvég, és kiderül: nincs olyan, hogy üres vagy. Mindig van valami, ha elkezdesz érte belül kaparászni. Ezt a mesét akkor szoktam például alkalmazni, amikor egy kiégés állapotot kell feloldani, amikor az ember úgy érzi, hogy már tényleg semmije nincs.

Olyan szép ez a tanítás, hogy csak el kell kezdeni: ha nincs más, akkor kezdjük egy kővel. Nyilván nem 24 óra alatt főnek meg az ilyen levesek, de a terápiás tapasztalatom az, hogy egy kis só vagy egy kis paprika mindig van. Csak meg kell találni.

– Mátyás király is megleckéztette a nagyurakat, amikor azt mondta, „Eb, aki a kanalát meg nem eszi!” A szegény ember, aki csak a kenyerével tudta kikanalazni a levest, meg bírta enni, az ezüst evőeszközt használó nagyurak nem. A Terülj, terülj, asztalkám! pedig állandósult minden olyan helyzetre, amikor a bőséget akarjuk kifejezni.

– Első szinten igen, de ez megint a belső nincstelenségről szól. Tudok-e magamnak terített asztalt varázsolni? Föl tudom-e magam tornázni olyan szintre, hogy az asztalkám megterüljön? Hiszen nem mindenkinek a kezében működött ez a varázseszköz. Volt egy kisfiú, akinek a testsúlya nem érte el azt a szintet, hogy meg lehessen műteni. Föl kellett volna hizlalni, de mivel hónapok óta kórházban volt, nem működött már sem a szaglása, sem az ízlelése, nem volt étvágya. Kitaláltuk a munkatársaimmal, hogy ezzel a mesével fogunk dolgozni. Megkérdeztük, milyen ételt kíván, és azt el tudja-e képzelni. Amikor végre kívánt valamit, akkor gyorsan szóltunk az anyukának, hogy azt főzze meg. És amit el tudott képzelni, azt már meg is tudta enni. A mesenyelvével és a meseorrával ugyanis már érzett ízeket és illatokat. S végül fel tudtuk hizlalni a műtéthez.

– A meséket ma a lélek gyógyítására használjuk: régen tartalmaztak a test gyógyítására vonatkozó információkat is?

– Egy tuvai népmesében a fiúnak egy kánnal kell megküzdenie, mégpedig sakkjátszma formájában. Amikor már harmadszor is nyerésre áll, a kán felesége a férje elé olyan ételt tesz, amely megújítja az erőt és az akaratot, a fiú elé pedig olyat, amely az észt megzavarja, az erőt és az akaratot gyengíti. A fiú azonban fölismeri ezt a két fogást, és kicseréli. A mese nem írja le, milyen ételekről van szó, de elképzelhető, hogy ismerték a különböző növények hatását. A mesékben a bor is megsokszorozhatja az erőt, ahogy az élet vize is. Mi is az élet vize, hol van, és hogyan lehet eljutni érte? Ott van, ahol az egyik oldalon ez élet vize folyik, a másik oldalon pedig a halál vize. Ez mindig együtt van. És mind a kettőből kell vinni egy kulaccsal, nem úgy van, hogy csak az élet vize jár.

– Ha ismerték is a növények, fűszerek hatását, ez a tudás mára a hétköznapi ember számára elveszett.

– Abszolút. És azért nem találjuk nyomát a mesékben sem, mert azok a motívumok, amiket nem ért a mesemondó vagy a mesehallgató közösség, idővel kihullanak a meséből.

– Akkor ezt a tudást korábban veszítettük el, mint gondolnánk?

– A meséket a Grimm testvérek 1813-ban kezdték lejegyezni – Magyarországon kicsit később indult ez a folyamat –, de például a gyógynövények valóságos hatásai már akkor sem szerepeltek a történetekben. Már csak csodaételekről tudunk, például aki megeszi a csodamadár szívét, abból király lesz, aki a máját, abból gazdag ember. És a mesékben ezt mindig véletlenül eszik meg. Ez a mágikus gondolkodás része, hogy ha megeszem egy állat bizonyos testrészét, akkor birtokolni fogom annak az állatnak az erejét, képességeit. A legősibb történetekben elég volt egy szőrszál vagy egy pikkely ahhoz, hogy az állat segítőként visszahívható legyen (ezért dobják vissza például az aranyhalat), később már enni is kellett belőle. De van olyan csodaétel is, amit ha valaki megeszik, akkor szarva nő.

– A Grimm-mesékben is fontos szerepet játszanak bizonyos ételek: Hamupipőke lencsét válogat, Hófehérke mérgezett almát eszik.

– Az alma a teljesség, az egészség szimbóluma: ha mérgezett, akkor az élet kerül veszélybe. A különféle magok válogatásánál jelképesebbet pedig nem is nagyon lehet elképzelni. Sokat dolgozom mesecsoportokban gabonákkal: összeöntök búzát, árpát, zabot, kukoricát, rizst, kölest és rozst – ez a hét nagy, fontos emberi alapgabona. Mindegyiknek megvan a maga jelentése, hogy mikor mire használták, és mindegyiknek más az élettani hatása. Mindig van itthon mindegyikből négyöt kiló. Miközben ezt a női csoportokban szétválogatjuk, mindenki hozzá tudja kapcsolni a különböző gabonákhoz a saját életfeladatait.

– Tehát nem arról van szó, hogy Hamupipőkének a mostohatestvérek felesleges munkát adnak, hogy távol tartsák a báltól: neki kell rendbe tennie a gondolatait, hogy aztán tovább tudjon lépni?

– Igen. Egy ilyen „terápiás feladat” után elég pontosan körvonalazódnak a dolgok: mire a válogatás végér ér, sok minden a helyre kerül. A gabonák minden nép meséjében megtalálhatók. Az árpabort a tibeti mesékben mindig akkor adják, ha valaki útnak indul, mert az árpa a kezdetek gabonája, akkor tud segíteni, amikor valakinek valami nagy dolgot kell végrehajtania.

– A mesék gyakran jellemeznek ételekkel (kacsalábon forgó palota, kolbászból a kerítés, tejjel-mézzel folyó Kánaán): a mézeskalács háznak nyilván az a funkciója, hogy csábító legyen, különösen egy gyereknek.

– A hazavezető út lezáródik, így kerülnek a gyerekek a mézeskalács házba, ahol minden cukorból van. Ahol aztán Jancsit bezárják a ketrecbe, és a vasorrú bába elkezdi hizlalni, hogy minél kövérebb legyen. A mesékben általában a sárkányok esznek embert, meg a boszorkányok. Vagy amikor a hős a griffmadár hátán száll, és a combjából kell levágnia egy darabot, hogy ezzel táplálja az állatot.

– Balaton-közeli otthonának kertjében van barackfa, levendula, szilva. Így is lehet ősi, mély dolgokhoz kapcsolódni?

– Amikor tíz évvel ezelőtt ideköltöztem, csak pusztaság volt. Az első, amit elültettem, harminc levendula volt, harminc tejfölöspohárban hoztam haza őket. De nem tudtam semmit a kertészkedésről, fogalmam sem volt, mit kell csinálni. A levendulák pedig elkezdtek nőni, és ez olyan elképesztő volt – megtapasztaltam, hogy ha elültetem, abból lesz valami. Annyira inspirált, hogy elkezdtem ültetni gyümölcsfákat is.

Nagyon szeretek lekvárt főzni, és vágyam támad kipróbálni, milyen az, amikor az ember nem vásárolja a gyümölcsöt, hanem a saját terméséből főz. De ez olyan távolinak tűnt, olyan reménytelennek, azt gondoltam, majd az unokáim főznek belőle. De nem, a fák megnőttek, és az idén először már abból a barackból lehetett lekvárt főzni, amit mi ültettünk. Ez egy csoda.

A levendulából is készült szörp, süti és lekvár, de azzal vigyázni kell, mert nagyon intenzív az íze és az illata. Vágyom egy konyhakertre is, de egyelőre úgy találtam ki a ház körüli növényzetet, hogy magától nő – ha nem vagyok itthon, akkor is életben marad minden.

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez.
Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk, és módosíthatóak a beállítások.