A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Termelők

Győrffy Zoltán

2015. március 22.

Ha másért nem, a rozé kvázi hungarikummá fejlesztéséért is járna kitüntetés Dúzsi Tamásnak. De persze van más is. Férfias vörösökkel is érdemes barátkozni, főleg, ha mellé némi költészet is jut a pincében. Aztán a borász példáját követve biciklire ülni, feltekerni mondjuk a Görögszóra és elnézni a távolba, túl a Dunán. Mert a borászathoz bizony kell a távlat.

Megfázásra boros teát kell inni, mégpedig rozéval, tudtam meg Dúzsi Tamás szekszárdi borboltjában, ahova megfázós hangulatban érkezem. A boros tea hagyományos népi gyógymód, bár rozéval számomra újdonság.

- A forró teába, úgy négy decibe, egyetlen deci rozé kell csupán, és úgy megdobja az illatait, hogy gyakran akkor is így tesztelem a rozék illatosságát, ha éppen nem vagyok megfázva - magyarázza Szekszárd legújabb, immáron negyedik Év Bortermelője, aki marasztal a melegben: a pincét ráérünk megnézni később. - Két bögre boros tea, aztán indulás a takaró alá - ez a legjobb gyógyír a nátha ellen.

- A Kadarka utcai présházban valóban hűvös van, ez legfőképpen palackos érlelő. No meg érik itt pár hordó Görögszó: a csúcsbor is hozzásegít a hangulathoz, amikor itt tartják a kóstolókat, melyeken Dúzsi Tamás költészetet kever a borhoz, így lesz varázslatos az itt eltöltött néhány óra.

- Szerettem mindig a jó verset, és a szekszárdi költők bizony szerették a jó bort. Ez a kettő bennem egybeért, és arra gondoltam, hogy akár a palackokra helyezett címkéimen, akár a kóstolókon megosztom ezeket az értékes gondolatokat, rímelő sorokat a közönséggel. Aztán jött egy barátság, egy szekszárdi költő, Kis Pál István, közösen mutattuk be gyakran a borokat és a verseket. És ahogy ez ment, szembejött egyszer csak a Budapesti Szerb Színház csapata, Rusz Milán direktorral az élén, meg Mikó István is, akik arra beszéltek rá, hogy ha már addig is gyakran idéztem meg a Jónás könyvét a kóstolókon, tanuljam meg az egészet, és ebből lett is egy egész estés előadás.

 

 

- Babits Mihály emblematikus költeménye majd harminc éve áll közel Dúzsi Tamáshoz, hiszen akkor gyógyíthatatlannak hitt betegséggel került kórházba, és a Jónás könyve olvasásával nyugtatta magát, a lelkét. Végül meggyógyult, de a vers maradt.

- Tíz előadáson vagyunk már túl a Jónás könyvével, ami elég összetett produkció, hiszen Edith Piaf dalai ugyanúgy megférnek benne, mint az én boraim. Nehéz összehozni az időpontokat, hiszen mindenki szerteszét dolgozik az országban, de amikor összejövünk, akkor mindig valami új csoda születik meg. Nemrég még Brüsszelbe is meghívást kaptunk. Hosszú az előadás is, kóstolunk közben borokat is, de amikor belekezdek a versbe, mindig csend támad. Ez egy félórás költemény, és még csak köhögés sem zavarja meg. És akkor mondják nekem azt, hogy nincs igény a versre, a szép szóra! Aki kiáll a nép elé és figyelnek rá, annak kutya kötelessége lenne emelni a kultúra szintjén. Gondolom én...

- A borászt nem tanították soha verset mondani, de borkóstolót tartani sem, pedig azokon sem lehet nem figyelni rá. Talán azért, mert mondanivalója van.

- Annyi helyen voltam már, bár manapság a zajosabbnak, mozgalmasabbnak ígérkezőket átpasszolom a gyerekeknek. De még ezeken a helyeken is el lehet jutni az emberekig. Volt olyan borbemutató a budapesti villamoskaron, amitől előre óvtak, hogy itt aztán lesz majd fegyelmezetlenkedés, aztán a kezdeti zsibongás menet közben elcsendesült, és száz leendő villamosmérnök úgy hallgatott végig, úgy kóstolt végig, hogy semmi panaszom nem lehetett rájuk. De volt egyetemistákkal kevesebb sikerem is: a pécsi jogászokkal nem igazán találtam meg a hangot, ott a zsivaj kerekedett felül. Nem nyerhetek mindig.

- A történetek persze kifogyhatatlanok. Húsz év alatt számtalan találkozása volt a bor iránt érdeklődőkkel, és ahogy meséli, minden alkalom más, ezt nem lehet rutinból lenyomni.

- Egyszer egy kóstolón látom, hogy az első sorban ül egy fiatalember: töltöttek neki, bele se szagolt, lehúzta a bort. Aztán azt is észrevettem, hogy végig figyelte, miről beszélek, és a végén odajött hozzám. Egy lakatos srác volt, mesélte, hogy ő borivó embernek tartja magát, de eddig nem tudott sok mindent a borról. Ma este viszont ez megváltozott, és rendkívül hálás azért, hogy tanulhatott tőlem. Mert a borban több van annál, hogy csak leküldjük a gallér mögé. Ő nem tehet róla, hogy eddig nem tudta, a mi feladatunk átadni, bepótolni azt, ami nemzedékeken át kimaradt a családok életéből. A magyar borkultúrát, ha nem is gyökerestől, de nagyrészt eltüntették, ezt csak türelemmel tudjuk visszaépíteni.

 

 

- Közben lejöttünk a picébe: termetes kulcscsomó nyitja az ajtót.

- Megelégeltem, hogy mindenki ide-oda hurcibálta, hagyta el a pincekulcsokat. Fogtam és egy karikára fűztem mindet, pedig nem kis példány egyik sem. Így most nálam vannak, nem is hagyom el könnyen, mert nehéz nem észrevenni. Kellenek is sokszor, mert legalább hat pincében dolgozunk, mondogatom is, hogy valójában mi vagyunk az ország legnagyobb garázsborászata. Csak sok kis garázsból összeáll egy nagyobb volumen.

- Pedig kellene egy hely, egy igazi borászat. Kis keserűség is kiérződik a szavaiból, hiszen évek óta pereskedik azért, amit egyszer már önnek ítéltek s ahol már jó rég megtervezte, milyen is lesz,
ha már nem kis pincékben kell nagyot alkotnia.

- Most már elszántam magam, utánajárok, miért is nem kapom meg azt, ami minden szakértő szerint nekem jár. Minden év óriási károkat okoz nekünk, hiszen mennyivel jobb és hatékonyabb lenne egy helyen készíteni a bort. De valahogy az utolsó lépcsőben mindig megbotlik az ügyünk. Bízom azért benne, hogy a családi birtokot előbb-utóbb tényleg Fácánkertre tudjuk telepíteni.

- Kanyarodjunk inkább vissza a kezdetekhez, amikor húsz éve Sióagárdon 3,3 hektár kékfrankos szőlő tulajdonosává lett.

- Öregapám nagykozári volt, a téesz ott az ő földjeire alakult meg. A kárpótlással aztán úgy adódott, hogy Sióagárdon kaphattunk vissza területet, amin kékfrankos volt. Azt tudni kell, hogy ez a szőlőfajta úgy 2000-ig nemigen adott nagy bort. Ki is nevettek néhányan, amikor erre alapozva kezdtem borászkodásba. Könnyű vöröset tudott a kékfrankos, házasítani jól lehetett, szinte mindig hozzá tudott tenni egy cuvée-hez, és amikor kipróbáltam rozénak, rájöttem, hogy ennél több nem is kell, hiszen kiváló rozébor készíthető belőle. Ahogy jött a felmelegedés, a kékfrankosból is többet lehet kihozni, kiemelkedő évjáratokban nagy vörösborokat is. Nem csoda, hogy most már a szekszárdi borászok is belátják: erre a fajtára bizony borvidéket lehet építeni.

 

- Szekszárdon mostanában ugyanis a kékfrankosra, no meg a bikavérre és a kadarkára alapozzák a jövőt, a borvidéket pedig egyre többen fedezik fel maguknak.

- Szekszárd különleges hely - nem is mondhatnék mást, mert ide születtem. De ezen felülemelkedve is látom, hogy az itteni borok kedves borok, jó a tanninszerkezetük. Olyanok, mint amikor finoman muzsikál egy zenekar. Erőből hangosabban lehet, tovább is elhallatszik, csak hamar belefárad muzsikus és hallgató egyaránt. Szekszárdon viszont a finomságot, az eleganciát kell keresni, ami nehezebb út, de több benne a lehetőség. A kékfrankos alapvetően jó irány, de nem hiszem, hogy a kadarka ugyanakkora potenciál volna. Nem lehet fő termék, de kötelességünk vele foglalkozni, mert a hagyományunk. Nekem talán könnyebb a dolgom vele, mert rozéban is jó bor: ha vörösben nem mutat szépet, akkor rozéban még
mindig be lehet házasítani. De öt évben kétszer volt jó a termés, szóval vörösboros pincét nem rá építenék. Bikavért nem készítek, de azzal egyetértek, hogy be kell emelni a szekszárdi prioritások közé. Csak pontosabban kellene meghatározni, mi is a bikavér, hogy ne tévesszük meg vele a fogyasztót. Legyen gyümölcsösebb, pont a szekszárdiságot hozhatja el szebben a pohárba. Én inkább az óvörös mellett tettem le a voksom. Egyéni ízlés ez, no meg egy érettebb stíl: úgy mondanám, hogy a negyven fölötti, érettebb urak bora, jóféle vadak mellé.

- Sokan azt is vélelmezik, hogy Dúzsi Tamás kicsit különutas, ritkán látni őt céhes gyűléseken vagy közösségi megmozdulásokon.

- Nem vagyok én különutas, csak elég öreg ahhoz, hogy ne szeressem a vargabetűket. Meg a mi pincészetünkben mi dolgozunk, nem is keveset, nekem itt ténykedni fontosabb, mint sokszor felesleges
köröket futni. Néha azt gondolom, jobb lenne, ha egy-egy ötletnél a fiatalabbak kikérnék a véleményünket, akik már évtizedeket húztunk le ebben a szakmában és csak láttunk valamit. És akkor se örülök, ha tíz év után derül ki, hogy valamiben igazam volt. Csak bosszankodom, hogy miért ment el megint feleslegesen az a sok energia. Szerencsére ma azt látom, hogy már jó irányban halad Szekszárd, ha néha kicsit lassabban is, mint lehetne.

 

 

- Lassú volt a döntés a termékleírásoknál is, amikor úgy döntöttek, nem veszik be a dűlőszelektált borok közé a rozékat. Ma Franciaországban, Provence-ban éppen efelé haladnak, és a rozéban is fellelhető dűlős jegyeket kutatják.

- Szekszárd rozénagyhatalom lehetne, de Magyarország nagy része is, ha komolyabban vennénk a trendeket. A rozé mindenütt tért hódított, de csak kevés olyan adottságú terület van, mint nálunk. A francia kutatók, akik egyébként minden évben rendszeresen vizsgálják a rozéimat, egyszer körbeírták nekem, milyen is az ideális, szerethető és modern rozé, ami felé a provence-i rozékat is terelgetni szeretnék - és leírtak egy jó magyar rozét. Tamás fiam vitt ki szőlőt az ottani kutatóintézetbe, abból készítettek bort, összehasonlították a helyi fajtákkal, és megállapították, hogy a rozékészítésre bizony a kékfrankos szőlő a legalkalmasabb. Ha nálunk a kutatás és a képzés naprakész lenne, már rég azt vizsgálnák, melyik borvidék, melyik dűlő alkalmas rozéra, melyik vörösborra, gyakorlati tanácsokat adva a termelőnek. De ez a meccs még nem dőlt el, én továbbra is vallom, hogy a rozéban nagy magyar bormarketing-lehetőség van, csak ki kellene használnunk.

- Persze nem csak rozénak vannak kékszőlők a Dúzsi-ültetvényeken. Ott van például a korábban már emlegetett Görögszó, az egyik legismertebb szekszárdi dűlő.

- Amíg Sióagárdon, Leányváron, Fácánkertben a fehérek, rozék, könnyed vörösök számára ideális a talaj, a hegyen, a Görögszóban a legkomolyabb vörösborokat adják a tőkék. Kétszáz éve még a grábóci ortodox kolostor szőlőbirtoka volt ez. Készítettem egy Grábóc nevű bort is innen, ószerb nyelven is rajta van a címkéjén egy legenda töredéke. Itt a merlot vagy a cabernet érzi jó magát és ad szép eredményeket. A szőlő itt már szépen beállt, korlátozni se kell nagyon, mert az öreg szőlők tudják, mi nekik a legjobb. A fiatal szőlőt meg hagyni kell hajtani, úgyse lehet lefogni, abból nem lesz nagy bor, csak könnyedebb, ivósabb, de olyan is kell. Erőltetni nem szeretem a szőlőt, se fölfele, se lefele.

 

 

- Az erő viszont kell, mert egyrészt az Év Bortermelőjének folyton-folyvást csöng a telefonja, de a kerékpározáshoz is kell, mert hét ritkán múlik el biciklizés nélkül.

- Természetes, hogy büszke vagyok erre a címre, hiszen önerőből jutottam el oda, ahol most tartok. Hatvanöt évesen már lehet olyant mondani, hogy ez nem kevés. Ezért is esik jól a borakadémikusok elismerése, ami persze sok új feladattal is jár. Eddig is sokat voltunk úton, borbemutatókon, vacsorákon, ez most meghatványozódott. Nem is tudok mindent elvállalni, mert azért itthon is kell dolgozni, hogy folytatás is legyen. Meg lassan érik bennem a gondolat, hogy nem háromévente egyszer, hanem évente háromszor kellene eljutnom az Adriára. A Kvarner-öbölben nagyon szeretek biciklizni. A parton feltekerek ezer méterre, a tüdőmben érzem a tenger sós levegőjét. Amikor onnan nézek le a Krk-szigetre, az ottani hegyek csúcsait felülről nézem, és tudom, hogy saját erőmből tekertem fel. Hihetetlen érzés, egyszerre vagy fáradt és büszke, és azóta tudom, hogy így kell, így kellene élni.