A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Termelők

F. Tóth Benedek

2013. november 11.

Úgy tartják, két út vezet Kácsárdra. Az egyik befut a faluba, a másik kifut onnan. Csakhogy ez a két út ugyanaz. Visz és hoz is. Ahogyan Balla Enikővel tette. Ez az ő története. És mindenkié, aki megismeri.

Az a jó a kácsárdi útban, hogy nem lehet rajta eltévedni. Odaviszi az embert, ahová indult. Igaza van Balla Enikőnek, aki az út mentén álló egyik apró házban él harminc kecske, hat macska, négy kutya, egy ló, valamint egy őzike társaságában, hogy itt még soha senki el nem tévedt. Ő is csak egyszer, talán, nagyon régen, kis időre, harminc-negyven esztendőre. Merengeni való idők.

Mert Kácsárd neki az otthona. Itt nőtt fel. A szülei korán elváltak, a bíróság az apjának ítélte őt és az öccsét. Ötéves volt akkor, a világ dolgaihoz mit sem értő, apró leány, aki tanyára került, ide, a Zemplén rejtett zugába, a vulkáni kúpok közé szorult, észak-dél irányú völgybe, ahová nem is nagyon értek el a világ ügyes-bajos dolgai. Az lehetett az ember, aminek született, és azzá vált, amivé a magány nevelte. Errefelé ugyanis része az ember a természetnek, nem pedig csodálója vagy kihasználója. Itt azt eszi az ember, ami a fákon megterem. Cseresznye, korai körte, barack, nyári alma, megint körte és újra alma, majd szőlő, dió és a szilva. Növények a földből, ágakról a magvak. Ahogyan a nap sütötte, ahogyan a szél fújta.

Aki ilyen világban nő fel, másként érzi a valóságot. Megtanulja, hogy apróságokból áll össze az egész. Balla Enikő tizenegy éves korában tapasztalta meg, mit jelent elhagyni egy ilyen világot. A nagyszülői gondoskodást felváltotta a zajos város ridegsége. Pedig nem mondható metropolisznak Sátoraljaújhely, ahová az apja magával vitte, az unalmas és szomorú házak között hamar verdiktet szólnak a gyermeki szájak.

"Ott nem volt jó" - mondja Enikő mosolyogva, miközben térdével óvatosan fogja az udvaron még bárány módra bégető gidát. Az állat nagyokat bök az előtte álló anya duzzadt tőgyén. Kétség nem fér hozzá, kiszippantana belőle mindent, ha Enikő hagyná. Újabb anyaállatok érkeznek, szinte sorban állnak a karám ajtaja előtt, bebocsáttatásra várva. Enikő pedig lefeji mindet szépen, palackba gyűjti a hófehér tejet, ami összegyűlve sajttá lesz, idővel, jó lesz gomolyának, krémes kecskesajtnak, merthogy erről híres manapság ez a porta.

De ne szaladjunk ennyire előre, mert Enikő még ott tart, hogy a "város sötét. Ott mintha hamarabb menne le a nap is. Talán ezért szomorúak a városi házak. Meg a meggyfa is az udvar végében. Minek fát ültetni a házak árnyékába?" Merthogy ez a meggyfa maradt neki a világi tájból, ez a fa emlékeztette őt a Kácsárd dűlőjének lombjaira. Tudta, túlságosan későn érkezett a városba ahhoz, hogy megszokja az ottani világot. Pedig az apja mindent megtett azért, hogy városi lányt faragjon belőle: beíratta balettórákra, zongorázni taníttatta, próbált úrilányt nevelni a tanyáról jött gyermekből. Enikő pedig eleinte igyekezett megfelelni az atyai elvárásnak, de amikor belátta, hogy nincsen nő a háznál, aki ruhát varrna neki az iskolai bálra, megtanult inkább férfiinget vasalni. Az érettségi után pedig maga mögött hagyta a magányos meggyfát, a fővárosba utazott, a Közgázon tanult agrár szakirányon, és bár az emlékeibe ma is beúszik egy-két tánclépéssel egy később kormányfővé választott egyetemi társ arca, azon a bálon mégis egy másik férfi forgatta fel az életét gyökerestül. "Költő volt. Később üldözött avantgárd művész. A legszebb férfi, akit valaha láttam. Megláttam tánc közben, és éreztem, hogy egy egészén más világ vár rám. Három és fél évig tartott."

Az a más világ pedig egyik napról a másikra kitárta a kapuját. Odaát várta a művészet, a sok felhőbe írt álom; szelíden vadak voltak még a delek is, nemhogy az átfilozofált éjszakák. "Akkor ettem először borjúpörköltet, s mindjárt az Astoriában. Ott volt Weöres Sándor is. Máskor meg Pilinszky Jánossal utaztam a villamoson, aki miután megkérdezte, hol tanulok, csak ennyit felelt: Közgazdaságtan? Az is művészet."

Almát önt egy vödörbe Enikő, kis gabonával hinti a tetejét. A következő fejni való kecske elé teszi, hadd egyen. Hozzászoktak az állatok a kecskebarát fejéshez. Enikő visszaül az állat mögé, gyakorlott mozdulattal lefeji a napi adagot. "Csodálatos világot éltem - a szeme csillog, fejés közben is a messzibe réved. - Ez a világ tele van csodálatos emberekkel. Meg olyanokkal, akik félreértenek valamit. Ez a mindenség mozgatórugója."Ő persze inkább próbálta érteni a körülötte lévő világot. Az egyetem után egy termelőszövetkezetbe került, ahol szintén találkozott csodálatos emberekkel, még a félreértőkkel, de olyan szomorúság lakott bennük, hogy úgy érezte, arrébb kell állnia. A Vörös Csillag Traktorgyárban sem talált vidámabb társaságra, pedig ott programozónak is kiképezték. 1967-et írtak akkor. A legtöbb ismerőse és barátja már túljutott minden belső és külső határon, és a hangulat, ami valójában hiányként maradt utánuk, Enikőt is száműzte a szomorú emberek országából.

Az öccsével menekült. Koperből tervezték a disszidálást. Az öccse az egyik fényes nappalon egyszerűen átúszott Olaszországba. Enikő az éjszakai szárazföldi ösvényt választotta. Hajnalban már a koperi börtön ablakán át bámulta a napkeltét. Megijedt, de mégsem csüggedt. Nem kevés pénzért elérte - mert a rendszer már akkoriban is a kölcsönös együttműködés visszaosztó elvén alapult -, hogy hat nap múlva szabadult. "Felszálltam egy buszra, vitt, ameddig ment. Hajóra szálltam, úszott, amíg meg ki nem kötött. Aztán kivettem a szigeten egy szobát, és két napig aludtam. Majd kimentem a tengerpartra.

Megismerkedtem osztrák és német turistákkal. Tőlük tudtam meg, hogy Prágába bevonultak a tankok. Talán ezért is voltak különösen segítőkészek. Az egyik család, amikor vonattal indultak haza a nyaralásból, elbújtatott a csomagtartók mögé, pokrócok alá. Mondták, aludjak, úgy gyorsabb. Utólag tudtam meg, fizettek a határőrnek, hogy ne vegyen észre. Két nap múlva Münchenben ébredtem fel."

Mély nyomot hagytak a németországi évek. Az utolsó kecskék is sorra kerülnek, amikor vendég érkezik, hátulról a kertből. Barátnő. Még Németországból. Most itt van ő is. A szomszéd tanyán lakik, átjött egy kis diskurzusra. Németül beszélgetnek. A kecskének mindegy, milyen nyelven fejik őket. Aztán amikor távozik a barátnő, Enikő folytatja a múltidézést - németül. Észre sem veszi, hogy németül jár egyetemre, tanul szociológiát, szerkeszt újságot, él alkalmi munkákból, dolgozik önkéntesként, adminisztrátor és terapeuta, végez pedagógusképzőt, de mire eljutunk 1991-ig, amikor is végleg hazatért, ismét magyarra vált. Elvégre hazatért. "Jaj, miért nem mondja, hogy ne beszéljek németül!" Aztán vált pár szót Robival, a segítőjével a déli teendőkről. Robi persze nem pusztán a segítő, Enikő a gyámja. Kilenc éve viszik együtt a tanyát. "Ennyi időt még a férjemmel sem éltem Németországban." Mert volt pár év, amikor a társas együttlétet is kipróbálta.

De végül hazatért. Azon az úton érkezett, amin tizenegy évesen elhagyta ezt a világot. Az öccse már itthon élt akkor, ám egy időre visszatért az USA-ba. Enikő akkor, 2002-ben vette át a tanya gondozását. "Az első pillanatban éreztem, hogy mindig is erre vágytam. Hosszú utat tettem meg, de végre itt vagyok." Szapora léptekkel megy a kecskék előtt, mintha ő akarná diktálni a tempót. Kihajtja a nyájat a legelőre. Botjára támaszkodik, elnéz Tokaj irányába. Kékesszürke rétegfelhők ülnek a horizonton. Esőszagot hoz a szél. Néhány hideg vízcsepp érkezik vele. A kecskék mit sem törődve az égi borulással, legelik a fák és bokrok levelét. "Szeretem őket. Hozzám nőttek az évek alatt. Jó a tejük, finom a sajtjuk. Egyszer valaki hozott két kecskét. Tudta, hogy imádom a kecskesajtot. Aztán azt vettem észre, hogy lett egy kecskefarmom."

A sajtkészítést könyvből böngészte ki. Utánaolvasott. Franciából fordították angolra, ő meg vissza, magának magyarra. "Csak oda kell rá figyelni. Ennyi kecske teje napi két kiló sajtot ad. Többet nem is vállalnék. Több sajthoz több kecske kell. Aki többre vágyik, csinálja. Megtanítom bárkinek, hogyan, ha muszáj. Csak csinálja!" Férfialak bontakozik ki a tájból. Robi tér meg az ebédből, átveszi a nyájat. Enikő a házhoz ballag. Büszkén mutatja új szerzeményét, a lóvontatású kocsit, amivel a takarmányt szállítja. Fával fizetett azért, hogy megtanítsák hajtani.

Aztán leül a pitvar elé egy rönkre. Diót tör, pálinkát tölt. Maradt egy kis bor is a tegnap esti beszélgetésből. "Nehogy azt higgye ám, hogy unalmasok a téli esték errefelé. Van egy vetítőm is. Esténként filmeket nézünk. A kedvencem: Tavaly Marienbadban. És vannak könyveim a múltból." Töri a diót. Papírhéjú, édes magvú. Süteményt tesz az asztalra. "Azt mondja meg, mi történik a világban!" Komolyan kérdi, mert nyolc éve szinte ki sem mozdult a tanyáról. Volt, hogy sajtot vitt a Fény utcai piacra, a főváros azonban már csak emlék a múltból. "Azért kérdem, mert a sajtok íze más, mint tavaly." A komoly kérdésre nem vár kimerítő választ. Pedig bizonyára fontos lehet, mitől lesz édesebb vagy teltebb a sajtok íze. Mereng. Tűnődik a múlt és jelen dolgain. Az arca hol árnyékban, hol félhomályban. A tekintete tisztán, fényesen ragyog. Végigtekint birodalmán, az apró, háromosztatú parasztházon. Gyerekkora világa. Mosolyog. Diófalevél árnyéka billen a falon.

Legújabb magazin számunk!

Megnézem Szeretnék előfizetni a magazinra