Ismét használhatja palackjain az egri nevet Vincze Béla, akinek borában 2009-ben találtak vitatható mennyiségű többlet-adalékanyagot, s emiatt nyolc hónapra lakatot tettek a pincéjének ajtajára. Vincze Béla borásszal az eset tanulságairól beszélgetett F. Tóth Benedek, arról, hogyan lehet talpra állni a nehéz évek után.
– A Vincze Borászat életében 2012-ben mindenképpen lezárult egy korszak. 2009-ben vitatható mennyiségű többletadalékanyagot találtak a borában, amiért három évre eltiltották a földrajzi név használatától, magyarán nem írhatta ki a boraira, hogy egri. Ám 2012 novemberében lejárt a büntetés.
– A hegyközséggel már tárgyaltunk erről, és az elnök azt mondta, hogy 2012. november 12-étől újra használhatom az egri nevet.
– Elnézve a palackokat nem úgy tűnik, mintha élne a lehetőséggel. Miért?
– Nem okoz problémát.
– Problémát?
– Az egri név nélkül is lehet bort értékesíteni.
– Egy borásznak, a 2005-ös Év Bortermelőjének nem fáj, ha elveszik tőle a borvidék nevét?
– Fájt, nem tagadom, de hozzá lehet szokni. Az eset óta eltelt három év. Volt időm szembesülni minden következményével és nehézségével. Az azonban még a nehéz évek alatt is kiderült, hogy az emberek keresik a boraimat. Nem azt nézik, hogy rá van-e írva a palackra: egri bor. Egy bor ugyanis nem attól lesz jó, hogy ráírják, honnan való. Tény, az elején sokan felhívtak emiatt, de aztán megszokták, hogy a boraim földrajzi jelölés nélküliek. Egyedül a bikavérnél használom majd az egri nevet, de ebben az esetben is csak azért, mert ez a bor neve.
– Visszatekintve 2009-re mi történt akkor a pincészetével?
– Térdre kényszerültünk. A hatóság 2009 szeptemberétől 2010 májusáig lakatot tett a pince ajtajára. Oda bor be nem mehetett, onnan bor ki nem jöhetett. Nyolc hónapig semmit nem forgalmazhattunk.
– Mit csinál ilyenkor egy borász?
– Azt nem tudom, hogy más borász mit csinál. Én nyolc hónapig zombiként éltem, bár ez sem igaz teljesen. Bőven akadt teendőnk. Feldolgoztuk a 2009-es évjáratot – idén már borversenyeket is nyertünk vele –, biztonságba helyeztük az óborainkat. Ami pedig a kereskedést illeti: mivel nem volt forgalmunk, így főként a kintlévőségeinket hajtottuk be – és ez nem is egyszerű feladat Magyarországon. Bankot váltottunk, átütemeztük a hiteleinket. Vagyis mindent elkövettünk azért, hogy talpon maradjunk. Fogcsikorgatva tettük a dolgunkat. Hiszen a boraink akkor is kiválóak voltak, és most is azok.
– A történet melyik része fáj a legjobban?
– Mindegyik. A lelki, a fizikai, az anyagi. Ünnepelt borászból kirekesztett borász lettem. Eladásban ezt annyit jelent, hogy
2009-ben 40 százalékra csökkent a forgalmam 2008-hoz képest. Egy évre rá ezt sikerült 50 százalékra feltornázni, 2011-ben 65 százalékra, 2012 decemberében már 80 százaléknál tartottunk. 2013-ban pedig, ha minden jól megy, újból elérjük a 2008-as szintet. Ebből is látszik, micsoda évek vannak mögöttem, és nem mondhatom azt, hogy csak a kisujjam fájt, de a fejem nem. Nagyon mélyről kellett visszatérnünk egy ilyen egész pályás letámadás után.
– Támadás érte a pincészetét?
– Pontosan.
– Tudja, honnan jött a támadás?
– Fogalmazzunk úgy, hogy körvonalazódott, kik azok, akik elindították. De még mindig nem kerek a történet.
– Elárulja, kik azok?
– Nem. Ezek most a talpra állás évei, nem pedig az ellencsapáséi. Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok bosszúálló típus. Már 2009-ben is azt mondtam, hogy a gonoszt csakis a jóval, emberséggel lehet legyőzni. Esetemben a jobbnál jobb borokkal. Ma is azt gondolom, hogy ez a legbölcsebb dolog, amit tehetek.
– Miközben azért, tegyük hozzá, azt 2009-ben is elismerte, hogy ön is hibázott ebben a történetben.
– Elismertem, valóban hibáztam, hiszen a mintavétel nem volt megfelelő. Nagy tanulság, hogy már a hibázás lehetőségének sem szabad teret engedni, mert mindig lesznek olyanok, akik ezzel visszaélnek. Nekem ezt a támadást nem sikerült kivédenem.
– Miért nem?
– A választ a mai napig sem tudom. A mozaikot már kiraktuk, de az indokra ma sincs értelmes magyarázat. Mi soha senkit nem bántottunk, be nem csaptunk. Az a naiv álom élt bennem, hogy mindenkivel jóban vagyok. Kiderült, tévedtem.
– Ez az elmúlt évek legnagyobb tanulsága?
– Ma is nagyon nehéz erről bármit mondani, de egyszer ki kell beszélni magunkból a démonokat. Nagy tanulság, hogy mindenhonnan le lehet esni. Látszatvilágban élünk, ahol tényleg csak az igaz barátok, a családtagok számíthatnak egymásra. Szerencsére a látszatbarátok eltűntek, elmaradtak az érdekemberek, viszont megmaradt egy kemény baráti mag. Mi már tűzön-vízen keresztül kitartunk egymás mellett. De az igazi tanulság tényleg az, hogy hibázni nem szabad. Mindenkit óvok attól, hogy olyasmit tegyen, amiben bizonytalan.
– Vagyis, megpróbálom lefordítani: ha egy borász minden szakmai, etikai követelményt betart, akkor is járhat úgy, mint Vincze Béla?
– Erre nem tudom a választ. Nem akarom azt mondani, hogy igen, mert szinte teljesíthetetlen már az a – termelési, adminisztratív, kereskedelmi – követelményrendszer is, amit elvárnak egy borászattól, és akkor még nem számoltunk az emberi tényezővel, az irigységgel, a rosszindulattal, a jóakarattal vagy a figyelmetlenséggel. De most tényleg nem ezzel kell foglalkozni, hanem azzal, hogy visszatérjünk a piacra a minőségi, és jó ár-érték arányú borokkal. Aki ugyanis egyszer kiesett a kereskedelmi forgalomból, annak nagyon sokat kell dolgoznia azért, hogy újra a boltok polcain legyenek a borai. Föl kell állni.
– 2009-ben kilépett a Pannon Bormíves Céhből. Miért?
– Mert azt gondoltam, hogy amíg be nem bizonyosodik, hogy nem tettem semmi olyat, ami a szakmánkkal összeegyeztethetetlen, addig senki ne mondhasson rájuk semmi rosszat. Más kérdés, hogy ezzel párhuzamosan erős ráhatást kaptam arra vonatkozólag, hogy fel kellene függesztenem a tagságomat.
– Hogyan kerülhet vissza?
– Ha újból felkérnének.
– Belépne?
– Persze. Ha meg nem kérnek fel, akkor így jártam.
– Mennyire volt közel ahhoz az elmúlt években, hogy végleg lakatot tegyen a pinceajtóra?
– Ilyen közel azért soha. Azt nem tagadom, hogy volt olyan pillanat, amikor átfutott a fejemen a gondolat, de hamar elillant. Borász vagyok, akit nem érdemtelenül választottak meg 2005-ben az Év Bortermelőjének. Van bennem büszkeség és dac is, hogy csak azért is kiállok az igazamért – amit leginkább azzal bizonyíthatok, hogy továbbra is kiváló, minőségi borokat készítek. Tele vagyunk szebbnél szebb borokkal, és ezeket meg kell mutatnom a világnak.
– Mi történt a szőlőivel, a dűlőkkel? Azok mennyire érezték meg az elmúlt éveket?
– A pincészetből senkit sem kellett elbocsátani. De ehhez bérbe kellett adnom a szőlőimet. 2009-ben még teljes felvásárlásban voltunk, 2010-ben, 2011-ben nem vettem át semmit, s csak 2012-ben jutottam el odáig, hogy részben már átvettem a szőlőt a saját, bérbe adott ültetvényeimről. Ez azt jelenti, hogy a 2010-es évjárat teljesen kimaradt, ám a mészhegyi bioművelést megtartottam, így onnan folyamatosan születnek a csodálatos borok.
– Elnézve a 2010-es év szőlőtermését nem is nagyon kell sajnálnia, hogy kimaradt.
– Korábban is volt már olyan év (2001, 2004), amit minőségi okok miatt kihagytunk, illetve a szőlőt folyóborként értékesítettük. Ha valaki mégis találna a nevünkre palackozottat ezekből az évekből, most jelzem, azok nem mi voltunk.
– Mikor veszi vissza a birtokait?
– Jelenleg a hét hektár mészhegyi bioszőlőnk van saját kézben a korábbi huszonhétből. Szerencsére jó kezekben van minden tőke, gondos emberek művelik a bérbe adott húsz hektárt, így még az is előfordulhat, hogy néhány hektárt a jövőben is bérbe adunk. Ez egy jól működő konstrukció. A szőlőre elővételi jogom van. Így biztosítom a lehető legolcsóbb alapanyag beszerzését.
– Ez azért most kényszer is, hiszen a földrajzi jelzés nélküli borokat eleve nem lehet olyan áron adni, mint a földrajzi jelzéssel ellátottakat.
– Valóban, kényszer is. De ez az igény már 2009 előtt is megfogalmazódott bennem. A jó ár-érték arány ugyanis nagyon sokat számít, és azt tapasztaltam, hogy a forgalomban kapható borok ára gyakran nem a termelők, hanem a kereskedők érdekeit tükrözi. Ha van valami pozitívum abban, ami velem történt, akkor az éppen az, hogy a boraim a helyükre kerültek. Az alapboraim megerősödtek. A közép- és felsőkategóriás boraimat most még ritkán szólítják meg a nagykereskedők, a csúcsborok eladását éppen ezért innen, a pincéből kell megoldanom – amit viszont egyáltalán nem bánok, mert a minőségi bort szerető és értékelő emberek nemcsak a boltban vásárolnak, de el is jönnek hozzám. Az emberek megválogatják, hogy mire költik a pénzüket. A pincéből olcsóbban jutnak borhoz, mint a boltokból.
– Vagyis ismét jól cseng a Vincze Béla név?
– A régi idők, attól tartok, sosem térnek vissza. Bizonyára vannak olyanok, akiknek elveszítettem a bizalmát, de rengeteg új vevőre találtam az elmúlt években. A boraim azóta is nyertek díjakat, nemzetközi szinten is, és ezek azt bizonyítják, hogy nekem ezt kell csinálnom. Az én világvégém már 2009-ben eljött, de ahogyan a példám is mutatja, mindenből talpra lehet állni. Abban hiszek ugyanis, hogy az elvégzett munka meghozza a gyümölcsét. Remélem, most olyan világ köszönt ránk, amelyben egy emelkedettebb korszakát éli majd az emberiség, ahol inkább számítanak majd az igaz és őszinte kapcsolatok, mint az anyagi világ bőségéért zajló csatározások. Abban hiszek, hogy sikerül bebizonyítanom: helyem van a borpiacon. Úgy gondolom, sokak számára igenis jól cseng a Vincze Béla név.
– Egri névjelöléssel?
– Erre tényleg nem tudom a választ. Ebben a városban mindig is egy jött-ment voltam és vagyok. Sokszor meg is kaptam, kapom ezt. Kollégistaként kerültem ide, első generációs, alapító borász vagyok. Eger nekem a városom, itt él a családom, itt nőttek fel a gyermekeim, a szőlőim is az Egri Borvidéken vannak. A példám azt mutatja, hogy a pincészet az egri név nélkül is működik.
– A neve viszont mindig rajta lesz a palackokon?
– Mindig. Nekem ugyanis a nevem a legfőbb értékem. Ebben rejlik mindaz, amitől borász vagyok, amitől a boraim híresek lettek. Amiért 2005-ben az Év Bortermelőjévé választottak. Borász vagyok, máshoz nem is nagyon értek, csak a borkészítéshez. Erre tettem fel az életemet, és kerüljek szembe bármi nehézséggel, akár az én hibámból, akár máséból, az én dolgom az, hogy jó borokat készítsek. Ahogyan eddig is tettem, 1994 óta, amikor palackba tettem az első boromat.
