A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Termelők

Magyar Konyha

2014. január 31.

2012-ben elnyerte az Év Bortermelője címet és 100 pontos aszúbora világhírű. Áts Károly családi vállalkozása mellett 2013 áprilisa óta a Tokaj Kereskedőház főborásza.

– Piros Marlbit szívva csinálja a borát, / Tokajon a 100 pontos Áts Karcsi a király.–.ismeri a Bëlga együttes slágerét?

 – Hogyne! Sokan azt gondolják, hogy azok, akik bekerültek a Boros című dalukba a magyar borászok közül, összebeszél­tek, és megcsináltatták az együttessel ezt a nótát. Pedig szó sincs reklámról! Egy pesti borfesztiválon ismertem meg őket, este 11 órakor már vidámabb az ember, úgyhogy a legjobb pillanatban mutatta be nekem ezeket a remek srácokat villányi barátom, Bock Valér. Különben azok a bo­rászok, akik szerepelnek a dalban, büsz­kék lehetnek rá, mert a szövegíró érez­hetően ért a borhoz, és amellett, hogy írt egy népszerű slágert, hiteles keresztmet­szetét adta a magyarországi borászatnak. Örültem, hogy megismertem az együttes tagjait, mert barátra leltem bennük.

 – Ráadásul még igaz is a dalszöveg, hi­szen a Wine & Spirits szaklap azóta sem adott maximális pontszámot senkinek.

 – Ezt sem én, hanem a Royal To­kaji Borászat kapta, egy jó termék ugyan­is csapatmunka. A 100 pontos bor a Royal sikere, de az igazi érdem az benne, hogy akik akkor ezt az összeállítást olvasták Amerikában, talán először hallottak Ma­gyarországról és Tokajról.

 
 – Az Áts Cuvée híre pedig még Bush el­nökig is eljutott, hiszen 2006-os magyar­országi látogatásakor ebből rendelt. Ki­vételes, hogy egy ekkora borászat a főborászról nevezze el saját termékét. Mégis otthagyta őket. Miért?

 – Az Áts Cuvée karrierje is mutatja, hogy megbecsültek a Royal Tokajinál, s büsz­ke vagyok rá, hogy részese lehettem en­nek a sikertörténetnek. Szinte a semmi­ből indultunk, két dán úriember és hatvan mádi termelő fogott össze. Később érkez­tek az angol befektetők, és lépésről lépés­re fejlődtünk, mígnem az elmúlt évtized­ben már igazi sikereket értünk el. Egyre inkább az aszúkra került a hangsúly, és fontos szerepet kapott a dűlőszelektá­lás: a Betsek, a Birsalmás, a Nyulászó, a Szent Tamás, később a Mézes-Mály dűlő adta a szőlőt, emellett volt birtokaszú és az aszúeszencia. Néhány éve sikerült meggyőzni a tulajdonosokat a furmint­ról, illetve a kései szüretelés eredménye­ként megszületett az Áts Cuvée 2002- ben. 2006-ban kaptuk meg a 100 pontot egy ’99-es natúreszenciánkra. Amikor el­jöttem, már 14-15-fajta bort készítettünk.

 – A családi vállalkozásá­nak beindítása mellett a Tokaj Kereskedőház főborásza.

 – Nem érkezem idegenként, hiszen hat évig már dolgoztam itt, és helyi borászként mindig is figyeltem a Tokaj Kereskedő­házra. Most azzal a feladattal bíztak meg, hogy olyan fogyasztókhoz segítsem eljut­tatni a kínálatot, akik az én eddigi mun­kám alapján figyeltek fel a tokaji borokra.

 – Egy negyvenes éveiben járó pesti bró­ker saját borospincéről álmodik, de mit szeretne egy 48 éves tokaji sztárborász?

 – Ugyanazt. Sokszor jutott eszembe az el­múlt években, hogy saját vállalkozásba kezdjek, de mindig arra gondoltam, feles­leges egy egygenerációs márkát felépíteni. Aztán amikor Dóra lányomon azt lát­tam, hogy komolyan érdeklődik a borok iránt, s nem csak felszínes tudásra vá­gyik, elhatározásra jutottam. Persze ő is Tarcalra született, és itt mindenki job­ban ért egy kicsit a borokhoz, de rajta lát­szott a tanulni akarás. Jött velem a szőlő­be megnézni, melyik szőlőfajtát hogyan kell metszeni, maga akarta kénezni a hor­dót, kifigyelte, hogyan kell a fajtákat háza­sítani, kóstoláskor pedig kezdte észreven­ni az ízeket: a terroirt, a tűzkövességet, a gyümölcsöket. Szép volt végignézni ezt a folyamatot nála. Aztán tavaly nyíltan ki­mondta: csináljunk saját pincészetet.

 – Ön pedig odahagyva az évi 300 ezer palack bort előállító csúcsborászatot el­kezd mindent elölről?

 – Nagy váltás ez, hiszen a Kertészeti Egyetem elvégzése után, 1988-tól a tarca­li borkombinátnak dolgoztam, innen ke­rültem 1994-ben a Royalhoz. Tavaly júni­usban alapítottuk meg a kis cégünket, van három és fél hektár szőlőnk, ame­lyen gazdálkodunk. Bárki láthatja, egy­szerű pincénk van a tarcali téglagyári so­ron. A Royallal egyébként tavaly ragyogó évünk volt: májusban Bordeaux-ban há­rom aranyérmet nyertünk, ráadásul kettőt az agyonszidott 2010-es évjáratból: egy furmint és az Áts Cuvée nyert, a harmadik pedig egy 2008-as ötputtonyos aszú volt. Decemberben kihirdettek az év borterme­lőjének. Számomra mégis az volt a tava­lyi év legnagyobb sikere, amikor rájöttem, hogy a gyerekeim szemében bizonyos ér­telemben példa lettem. Ez adott erőt ah­hoz, hogy belevágjak a kézműves, családi vállalkozásba.

 – Ráadásul így hazatért a mádi Royalból szülőfalujába, Tarcalra. Emlékszik, mi akart lenni gyerekként? Űrhajós?

 – Persze, amikor először megláttam a vil­lamost, én is villamosvezető akartam lenni, de ezek a fellángolások hamar el­múltak. Falusi gyerek vagyok, túl sok lehe­tőség nem állt előttem. A tarcali borkom­binát területén volt a házunk is, úgyhogy én beleszülettem a borászkodásba. Sző­lő, pince, gépműhely – ebben a tarcali há­romszögben telt a gyermekkorom. A mai Gróf Degenfeld Kastélyszállóval szemben nőttem fel, hiszen akkoriban a mai ele­gáns hotel még a borkombinát egyik köz­ponti irodaépülete volt. Gyerekként, ha ki­mentem kapálni – a mádi föld nem arról híres, hogy könnyen adja magát –, esté­re vérgubók lettek a kezemen. A tenyere­men érezhettem a tokaji terroir ásványos­ságát. Éppen ezért tizenévesként egy-egy kapálós nap végén nem az volt bennem, hogy igen, ezt szeretném, de később az ember hozzászokik a munkához.

– Mi fordította végleg a bor felé?

 – Mindenki céllal érkezik a világra, én Bu­dafokon találtam rá a magaméra. A sze­rencse is segített a pályaválasztásban: volt egy kis szőlőnk, egy-két hordó bo­runk, papával mindig kijártunk dolgoz­ni, de a fordulópont 14 éves koromban kö­vetkezett be. Ekkor írattak be a budafoki borászati szakközépiskolába. Ott dőlt el a sorsom: olyan tanáraim voltak, akikre máig tisztelettel gondolok. Eleinte ugyan nem értettem, miért kell borászati tanuló­ként a csepeli gépipari szakközépben ka­lapácsot reszelnem, de később összeállt a kép. A szakközépiskolában, s később a Kertészeti Egyetemen is arról szólt a kép­zés, hogy megszerettessék a hallgatókkal a borászatot. A tanárok szívvel-lélekkel oktattak, a gyakorlatvezetők is elhivatott­ságra neveltek minket. A borászkodáshoz ugyanis szent őrület kell, mert a szőlőt, a bort sosem lehet magára hagyni. Egy-egy hajnali kelésnél persze előfordul, hogy az ember félszívvel kóstol, de ez ritka, mert öröm nélkül nem lehet jó bort készíteni. A bornak boldogságot kell okozni, unott, fásult ember erre nem képes. Búvalbé­lelt borászt még nem láttam, mind derűs, szorgalmas emberek. Ha valaki kedvtele­nül főz vagy alkot, az rajta marad a vég­eredményen. Nemrég voltam egy szegedi bálon borász díszvendégként Maurer Osz­kárral és Balla Gézával – csodálatos embe­rek, valóságos példaképek számomra. Az a lelkesedés és jószívűség, ahogy a munká­hoz állnak, mindannyiunknak követendő.

– Három magyar történelmi borvidék találkozása volt ez: Tokaj-Hegyalja, Sze­rémség, Ménes-Hegyalja.

 – Végül is, ha alaposan megnézzük, a Sze­rémségben már korábban is készítettek bort. De ezt csak nagyon halkan mondom, nehogy Oszi fülébe jusson... Na és persze az aszút nem adjuk csak úgy a ménesi borvidéknek, azt Tokajban találták ki, az a miénk.

 – A kedélyes borvidéki rivalizálás alapja Kölcsey Ferenc Himnuszának harmadik versszaka, ami – legalábbis a fáma sze­rint – eredetileg így kezdődött: „Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél, / Ménes szőlővesszein / Nektárt csepeg­tettél”. Bár a filológia nem ismeri ezt a változatot, tény, hogy a római hagyomá­nyokra települt arad-hegyaljai szőlőkul­túrát már 1214-ben oklevél említi.

 – Nem vagyok filológus, de én is úgy tu­dom, hogy a Ménest említő Himnusz-va­riáció csak legenda.

 – Balla Géza az utóbbi években vörös aszújával keltette fel az érdeklődést: ön nem tervez vörösbort készíteni?

 – Balla Géza Kadarisszimája nagyon kü­lönleges bor, de Tokajon vörösbort készí­teni vétek volna. Itt három szőlőtípus szá­mára ideálisak az adottságok: furmint, hárslevelű, sárga muskotály. Mindenhol a helyi viszonyoknak megfelelő alapanyag­ból lehet értéket teremteni. Lokálpatrióta vagyok, s a hagyományaink e három faj­tára köteleznek.

 – Nem is iszik vörösbort?

 – Dehogynem, nagyon szeretem. Este, ha fáradtan hazamegyek, nagyon jólesik, nyáron pedig egy roséfröccs a szőlőben mindig felüdít. Mindenféle bort kedvelek, de készíteni csak a tokaji szőlőfajtákból próbáltam eddig.

 – Ha mindenivó, mindenevő is?

 – Csak rám kell nézni, és meg is van a vá­lasz. Szeretek és sokak szerint jól is tudok főzni. Mindkét hobbim az evéshez kap­csolódik: amint időm engedi, elmegyünk egy kis zempléni gombászásra, igazán feltöltődni viszont horgászás közben tu­dok. A mádi Bortóban például ponty, har­csa, süllő és kárász is úszik. Utóbbi a ked­vencem. De bármilyen gazdagon kínálja is a természet a különböző finomságo­kat, egy ízt semmi sem múl felül: édes­anyám – aki már nincs közöttünk – töltött karalábéjához hasonlót még nem ettem.

 – Ez tehát a 100 pontos étel az ön számá­ra, de milyen ambíciói vannak a családi pincével? A 101 pontos bor a cél?

 – Á, dehogy! Fontosak a megméretteté­sek, de nem igazán szeretem a pontozá­sokat, mert minden borász akkor csinál jó bort, ha szeretettel teszi, s ez bizonyos ér­telemben összehasonlíthatatlanná teszi a különböző borokat. Ugyanígy hiba fel­róni egy magyar merlot-nak, hogy más íze van, mint mondjuk egy francia tétel­nek. Hiszen ez természetes! Ez éppen nem hiba, hanem erény. De nem csak a föld, a borász személye is meghatározó: nem szeretnék például olyan bort készí­teni, amit én magam nem szívesen iszom.

 – Van azonban egy kifejezetten ízléste­len típus. Az egyeurós. „Koccintós – írja Spiró György az EU-lőre című tárcában. – Ilyen nevet adni egy lőrének! Szégyellni kezdem az anyanyelvemet.”

 – Egy író számára ez bizonyára nyelvi kér­dés, gyakorló borászként viszont vallom: ezeknek az ócska löttyöknek el kell tűn­niük a palettáról. Pancsolás ugyan min­dig is volt, és bár a borfogyasztás vissza­esett, a mennyiség helyébe egyre inkább a minőség lép. Jók például a borfesztivá­lok, s megfigyeltem, hogy már a fiatalok sem állnak meg érkezéskor a tokaji stan­doknál, mondván: nézz oda, Tokaj, igyunk. Minket a kóstolás végére hagynak, és ahogy hallom, a vörösboros kóla nevű szörnyszülött is kezd kimenni a divatból.

 – Ha már nyelvi kérdések: egy új csalá­di vállalkozásnak dukál egy jelmondat.

– A cél nélkülözhetetlen, édesapám 81 éves, és mindennap akar valami újat, rengeteg ötlete van, ez viszi előre. En­nek a szellemiségnek kell áthatnia a mi borászatunkat is. Én továbbra is val­lom Hamvas Bélával, hogy „ha megöreg­szem, borospincém lesz”. Szintén Hamvas­tól veszem: „A bor lényege az ember, aki termeszti a szőlőt, félti, gondozza, mint gyermekét. Majd elérkezvén a várva várt pillanathoz, kellő tisztelettel kóstolja az új termést.”