Az életükért futnak a botcsinálta torreádorok

Ez nem a bikák hete. Az ütlegektől, a több napos éheztetéstől, szállítástól megviselt „toro bravok” ingerültek, kiszámíthatatlanok. Amikor július hetedikén reggel nyolc órakor eldördül az első petárda (chupinazo), felcsapódik a karám ajtaja, s feltárul az öklelésre idomított hatszáz kilós „harci” bikák előtt a Santo Domingo utca emelkedő kövezete, az állatok egy pillanatra visszahőkölnek.

Szemben velük több száz fehér nadrágos, piros öves és piros nyakkendős fiatal férfi áll, kezükben összetekert újság, s egy pillanatra farkasszemet néznek. Aztán a tömeg szétspriccel, a bikák mögött álló pásztorok hatalmas rudakkal ösztökélni kezdik az állatokat, s a világ egyik legvadabb (sokak szerint legértelmetlenebb) vágtája megkezdődik.

A bikák fél tucat jámborabb ökörtől kisérve

kicsit bizonytalanul, ám annál vadabbul dübörögnek végig a Santo Domingón

– a második petárda akkor dördül el, amikor az utolsó bika is elhagyta a karámot –, befordulnak a Városház térre, ahol deszkapalánkok között robognak tovább, majd a Calle Mercaderes, a kereskedők utcája következik.

Ez veszélyes, síkos, kanyargós útszakasz, itt az évek alatt nem egy bika elcsúszott már. Aki ezt túléli, a Calle de la Estafetába, a postások sikátorába ér, innen már egyenes út vezetne az arénába, ám a calle veszélyesen leszűkül, ember és állat összeszorul, ráadásul a bikák fáradtak, itt történik a legtöbb baleset. Nem véletlen, hogy váratlanul dobladoresek (hajtók) kerülnek elő és ügyes mozdulatokkal az arénába terelik az állatokat. Harmadik petárda. A negyedik akkor dördül el, amikor sikerül az állatokat a karámba zárni.

Ennyi.

Három-négy perc őrült futás, 825 méter.

Aztán este hétkor a hivatásos matadorok a hat bikát egyenként kivégzik. Így néz ki a pamplonai bikafuttatás a bikák szemszögéből. De nézzük most fordítva is. Milyen a másik olvasat? Vakmerő férfipróba? Adrenalinvágta? A fejveszett menekülés kéjes félelme?

Emlékeznek még: Devecseri Gábor írta Bikasirató című versében, hogy ő bizony „bikapárti”, hiszen tizenegyezer viadalból egyszer győz a bika. A spanyolok nem azok. Hiába tiltakoznak az állatvédők (néhány éve meztelen felvonulást is rendeztek a főtéren „toros si, toreros no” felkiáltással), az ibériaiak elszántan őrzik hagyományaikat. Miközben a barbár, kora középkori népszokás már egész Európában kihalt, az ibériai félszigeten évente negyvenezer bika végzi az arénákban.

Mert San Fermin ünnepe hétszáz éves. Eleinte a szent születésnapján, október tizedikén rendezték, de miután az eső többször eláztatta a matadorokat éppúgy, mint a vándorkomédiásokat, 1591-ben a polgármester gondolt egyet, s áthelyezte az ünnepet július hetedikére.

Sanfermin ekkor még szabályos középkori vásár volt (Pamplona első püspöke, Szent Fermin tiszteletére rendezett körmenettel), esti corridával (bikaviadallal), óriásbábok, tűznyelők felvonulásával, amolyan népünnepély. Történt azonban, hogy amikor az egyik alkalommal a város nyugati végéből az arénába terelték az állatokat, néhány merész vásározó a bikák elé ugrott és lengetni kezdte a mellényét. Ekkor született az encierro (a bikafuttatás) gondolata.

A világhírt azonban Ernest Hemingway-nek köszönheti a baszk városka.

A későbbi Nobel-díjas író 1923-ban vett részt először az ünnepen, hogy aztán harminchat éven át minden nyáron ott üljön a Hotel La Perla teraszán, a Castillo téren.

Amikor pedig 1926-ban megjelent Fiesta című kisregénye (amelyben egész fejezetet szentel a sanfermin leírásának) már nem volt megállás. Pamplona divatos lett. A bikahecc igazi férfipróba, életre szóló élmény. Halálos játék. A szűk sikátorokban az izzadtság, a bor, a vizelet „illata” keveredik az állatok és a félelem szagával, a rémület és az öröm kiáltásaival. Az a legény, aki legalább ötven métert együtt szalad a bikával; többet nem tud, hiszen az állat sokkal gyorsabb. A heccelők kezében nem lehet semmilyen eszköz, csak egy összecsavart újság (tessék elképzelni, mennyire megijedhet egy hét mázsás bika, ha fejbe vágják az El Pais szombati számával).

A pamplonai profik persze tudják, hogy a Miura-tenyészetből való bikák szarva a leghegyesebb, a Cebada Gago bikái kitartóak, s egy Jandilla tenyészbika pedig nem retten meg semmitől.

Ha baj van, földre vetik magukat, vagy átugranak a palánkon. A külföldi, botcsinálta torreádoroknak azonban „lövésük sincs róla”, mibe vágták a fejszéjüket.

Többnyire még azt sem tudják, hogy a bika színvak, csak mozgásra támad. Nem véletlen tehát, hogy minden szezonban legalább ötven „mazsola” megsebesül. A halottak száma (szerintük) elhanyagolható: az elmúlt száz évben a bikák „mindössze” tizennégy embert sebeztek halálra.  Az ugyanebben az időszakban lemészárolt négyezerkétszáz bikához képest ez tényleg elenyésző.

De Pamplona utcáján legalább a bikáknak is van némi esélyük.