Kassák Lajos önéletrajzi regényében (Egy ember élete) bevallja, hogy Brüsszelben bizony literszám falta a stanicliba csomagolt cincérbogarakat, hogy csillapítsa éhségét. Kassáknak szüksége is volt alternatív fehérjeforrásra, hiszen egy árva peták nélkül gyalogolt el – némi kitérővel – Budapestről Párizsba.

Ezt tanácsolja az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Világszervezete. A bogarak rengeteg fehérjét, B vitamint, cinket, vasat tartalmaznak és kevesebb bennük a zsír, meg a kalória, mint a marhahúsban. 

Imádja a termeszeket és a lárvákat Arnold van Huis a wageningeni egyetem rovarkutatója is. Egy ropogósra grillezett tücsöknél, kemencében sült sáskánál, a selyemhernyó édeskés, dió ízű bábjánál, a mogyoróolajon pirított szöcskéknél nincs fejedelmibb falat, nem is szólva az olyan ínyencségekről, mint az óriáshangya püspökfalatja, a szaftos csótány, a vadonélő selyemhernyó bábja, vagy az indiai tutajpoloska, amelynek fokhagymás változatáért Vietnámban borsos árat fizetnek. Az ausztráliai haspókok órákat képesek vezetni, csakhogy ráakadjanak a mézesbödönhangya fészkére. 

A Földön – mondja a holland tudós – az emberek nyolcvan százaléka nemcsak beszél, hanem rendszeresen eszik is tücsköt-bogarat. Csak az európaiak finnyáskodnak. Az „öreg” kontinensen egyelőre csak a celebek hajlandóak svábbogarat és óriáscincért falni (a valóságshow-kban ezt bátorságpróbának nevezik), a többiek már a gondolattól is öklendeznek.

Így aztán az ENSZ kénytelen euró tízmilliókat költeni a rovarevés népszerűsítésére. A program egyik vezetője éppen Arnold van Huis professzor.  Célja az új táplálkozáskultúra terjesztése. Az előítéletek legyőzése. Elvégre nem járja, hogy csak a rovar harapja meg az embert, az ember joga, hogy visszaharaphasson. A Thaiföldön rendezett rovarkonferenciának szó szerint ez volt a jelmondata. A rovarok tápanyagtartalma magas, lényegesen kevesebbet esznek, mint a marhák, birkák, vagy sertések, elenyésző mennyiségben járulnak hozzá az üvegháztartás fokozódásához (ellentétben a folyvást kérődző marhákkal), ökológiai lábnyomuk pedig elhanyagolható. Thaiföldön már most is tizenötezer paraszt foglalkozik ehető rovarok tenyésztésével.

 Az ENSZ nemrég újabb hárommillió eurót fektetett kutatásokba, melyek célja, hogy étvágygerjesztőbbé tegye a rovarkészítményeket. (Rizottóban például a svábbogár sem feltűnő.) A szervezet már össze is állította az ehető férgek toplistáját: az élen az óriás vízipoloska, a ganajtúróbogár, az óriáshangya áll. Az új-zélandi óriási weta szöcske (mérete lábai nélkül is több mint tíz centiméter, súlya vetekszik egy kövér verébével), az afrikai góliátbogár (a hímek 11 centiméterre is megnőnek), a dél-amerikai herkulesbogár (melyből 16 centiméteres fejedelmi példányt is találtak) uzsonnának sajnos nem jöhet szóba, mert veszélyeztetett fajok, ezért védettek.

Viszont szabadon (a la carte) válogathatunk legalább 1500 ehető rovarfaj példányai közül. Az entomofágia (rovarevés) szakértői szerint napjainkban 120 országban esznek rendszeresen bogarat, s ha ezt nem tennék, a Földön még nagyobb lenne az élelmiszerválság. Az ENSZ szervezet számításai szerint a rovarkészítmények széleskörű elterjesztésével egy milliárd emberrel csökkenhetne az éhezők száma. A viszolygás már csak azért is meglepő – van Huis professzor szerint – mert az európaiak akkor is megesznek évente fél kilogramm férget, ha nem is tudnak róla. Hiába kapálóznak kézzel-lábbal. Holland tudósok bebizonyították, hogy pont ennyit nyelünk le a salátákban és a gyümölcsökben. Az pedig tény, hogy (ha így növekszik a fehérjefogyasztás, mint napjainkban), akkor húsz év múlva úgysem lesz elég hús. Óvatosan tehát a papuccsal. Ha farkasszemet néznek a nappaliban egy méretes csótánnyal, ne csapjanak oda. Elvégre lehet, hogy ő lesz az ebédünk.