A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Hírek

Magyar Konyha

2018. március 4.

De gustibus non est disputandum. Felesleges az ízlésről vitatkozni. Vannak őrült ínyencek, akik horribilis árat fizetnek azért, hogy megkóstoljanak egy „halálos” ételt.

Ha Vietnámban a sült szöcskét szeretik (lába, mint a fűszeres ropi) és a ritka csemegének számító indiai tutajpoloskát, Afrikában a sós vízben főtt sáskát és a (pálpusztainál is illatozóbb) óriástermeszeket, Hong Kongban a százéves (valójában száznapos) mésszel bekent, földbe ásott tojást, Madagaszkáron a fél tenyérnyi nagyságú (reszelős hangot hallató) csótányt, legfeljebb megvonhatjuk a vállunkat. Ha embertársaink (például Kínában) ínyenc eledelnek tekintik a selyemhernyó lárváit, a porhanyós (élő!) újszülött egeret, Nigériában a ropogós sündisznót, akkor azon sem lepődhetünk meg, hogy az ausztrál őslakók desszertként fogyasztják a mézhangyát, s Dél-Amerikában hétköznapi étel az óriáscincér és a madárpók. Ehhez képest finnyáskodásnak tűnik a gőzölgő majomagyvelő, vagy a Koreában (is) divatos kutyaleves feletti felháborodás. Életem során már én is néztem farkasszemet bárányszemekkel (levesbe főzve pislogtak rám), beleztem óriásgilisztát Mauritániában, „szopogattam” tengeri uborkát (íze az abált szalonnáé), ittam jakvajból készült teát. Roston sült szarkához, csokis hangyához, pacsirtanyelvhez (eddig) nem volt szerencsém. Pedig ezek sem kitalált ételek, szerepelnek számos étterem kínálatában. Más a helyzet a gombafejek tatárjárással, a kamuban sült pogácsa, a műköröm pörkölt vagy az aranyérgaluska esetében. Ezek tényleg kaján kaják: a nyelvi lelemény szülöttei.

Amit meg tudsz fogni, azt meg is eheted – mondja a vietnámi. És néhány ínyenc étteremben tudatosan tálalnak fel „gyilkos” ételeket. Nem szalmonellafertőzésről, ólommal, vagy aflatoxinnal dúsított pirospaprikáról, mérgező kínai gyermektejről beszélek. (Ezek a magyar szupermarketek „gasztronómiai” csemegéi). Hanem „halálos” étkekről, melyekért őrült ínyencek horribilis árat fizetnek.

Ilyen közismerten gyilkos csemege a gömbhal (japánul: fugu). Belsőségei annyi tetrodotoxin nevű idegmérget tartalmaznak, hogy egyetlen hal, akár harminc embert is megölhet. 1975-ben meg is halt a méregtől egy híres kabuki színész. Japánban fugu-szakács azóta csak az lehet, aki külön öt éves képzésen vesz részt. De hiába az óvatosság, mivel a fugu séfnek a méreg egy részét vissza kell juttatnia a halszeletekbe (hogy ízletesebbek legyenek) a fugu „veszélyes étel”, s rendelésével a japán férfiak bátorságukat fitogtatják.(A múlt század közepéig egyébként, ha egy vendég rosszul lett az ételtől, a fugu szakácsnak harakirit kellett elkövetnie.)

Halálos falat lehet a kék cápa húsa is. A mainzi egyetem vizsgálata bizonyította, hogy egy háromszáz grammos cápa steakben a megengedett méreg mennyiségének hatvanszorosa is kimutatható. Ezért ássák el az izlandiak a lefejezett, kibelezett cápát a földbe majd egy évre, s „préselik ki” belőle a mérget. Ez a hákarl nevű nemzeti étel. Tengerparti népeknél végül is érthető: „Vagy a cápa esz meg engem, vagy én eszem meg a cápát.”

Erős idegzetűeknek való a sanghaji „részeg rák”. Igaz, ez nem feltétlen halálos, inkább gyomorforgató. A kantoniak ugyanis „elfelejtik” megölni a garnélát. Szépen megmossák, megfűszerezik, majd alkoholba áztatják. Amikor az állat már kellően elkábult, a részeg (de élő!) rákokat pálcikával kiveszik és elszopogatják.

Ennél már csak egy meghökkentőbb „ínyencség” létezik, a szardíniai Casu Marzu. A „derék” szárdok sajtkukaccal, a sajtlégy nyüvével rágatják meg a juhsajtot, hogy „mozogjon”. Amikor beleharapunk, nemcsak férgek ropognak a fogunk alatt, hanem legyek „pattognak” ki a sajtból. Ráadásul a lárvák (bejutva emésztőrendszerünkbe) átrágják magukat a bélfalon. A kormány betiltotta, de hiába, keresett csemege.