A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Hírek

Holt lelkek pogácsája

Magyar Konyha

2018. november 1.

Mit szólnának hozzá, ha valaki Halottak napján szépen megterítene a szomszéd sírhanton, a fejfára májas hurkát akasztana, a bográcsban rotyogna a pörkölt, esetleg a halászlé és a krizantémra – szép illedelmesen – rizlinget locsolna? Nyilván megbotránkoznának és tekintetükkel a temetőőrt keresnék.

Közép-Európában szerencsétlenséget hoz a hazajáró lélek. A holt lelkeket legfeljebb szeánszokon szoktuk megidézni, asztaltáncoltatás közben, esetleg kísértethistóriákban olvasunk róluk, de ki az a bolond, aki megterít nekik? Ha sütöttek is errefelé fehér mézes kalácsot a szegediek („Mindenszentek kalácsa”), illetve kemencében cipót a székelyek („halottak lepénye”), esetleg pogácsát a svábok, csak azért tették, hogy

a sírból „véletlenül kiszabadult lelkecskéket” visszacsalogassák. Nehogy az élőket kísértsék.

A vizet és a kalácsot is ezért helyezték a virágok és a gyertyák közé, hogy a lélek ne csámborogjon másfelé. Aztán szétosztották a templomkapuban a szegények között. Ez volt a „kolduskalács”.

Mexikóban mindez fordítva van. Ott a Halottak napja nem bánat-, hanem örömünnep. Az ő hitük szerint a holtaknak – évente egyszer – joguk van visszatérni az élők közé. A családban ilyenkor megterítenek számukra az asztalnál, elmesélik, mi történt az esztendő alatt, ki született, ki halt meg, mennyit ellett a koca. Mivel az azték hagyomány szerint a halottak elvesztik érzékszerveiket, csak a szaglásuk marad meg, létfontosságú, hogy kedvenc ételeikkel várják őket.

A régi, megszokott illat hazavezetik őket.

A sírra is ezeket az étkeket kell tenni, hogy másnap alkonyatkor visszataláljanak nyughelyükre. Így aztán november első napján a mexikói temetők többsége úgy illatozik, mint valami lacikonyha: pacalleves (menudo), kukoricalevélbe göngyölt zöldséges disznóhús (tamale), chili és koriander illata száll az ég felé, de a sírokra bőségesen kerül banán és papaya, édesség is.

A parcellákat táncoló, lakomázó, petárdát robbantó családok lepik el, akik nemcsak a halott kedvenc fogásait tálalják fel a sírboltokon, de dohányzacskóját, kispárnáját, vánkosát is odakészítik, sőt tequilát, mezcalt és pulque-t is kínálnak, nehogy az elhunyt bármiben is hiányt szenvedjen. Keresztény ünnep ez, de hagyományos pogány rituálé is, még a régi prekolumbiánus időkből, amikor az Alvilág úrnőjének mutattak be áldozatot. A négy őselem iránti tisztelet könnyen tetten érhető: az édes kukoricalisztből sütött halálfej formájú kenyér (pan de Muerto) a Föld, az innivaló a Víz, a sírra helyezett, lengedező papírmasék a Szél, a gyertya a Tűz jelképe.

A mexikóiak persze – legalábbis látszatra –

nem különösebben tisztelik a halált, cukorkoponyákat készítenek, amire ráírják a halott nevét,

vaskos rigmusokban csúfolják a Kaszást, az ember nagyságú csontvázakat néhány tréfás vendéglős még az éttermek asztalaihoz is kiülteti.

Míg a mi számunkra a halál komor figyelmeztetés, szembenézés a sorsunkkal, a mexikóiak számára az élet szerves része. Mi halálra esszük magunkat, ők a Halált etetik – tréfásan – halálra. Mert a Halál igazi ínyenc. A dél-franciaországi Szent Márta legendájából tudjuk, hogy a Halál kolerajárvánnyal akarta sújtani Tarascon városát. Márta azonban azt ajánlotta, ha lemond tervéről, készít számára olyan ételt, mit még soha nem evett.

A Halál rábólintott, Márta pedig sütött reggelire egy véres hurkát.

A Halál megkóstolta a hurkát, majd szó nélkül csomagolni kezdett. Csak egy feltételt szabott: soha senki nem ismerheti meg a receptet. Úgyhogy csak sejtjük, mi lehetett benne. Édes fűszer biztosan. Alma, meg gesztenye is. Talán sült tök és fenyőmag. Tarascon városában máig ezen vitatkoznak. De a Haláltól nem félnek. Akit hurkával meg lehet vesztegetni, az nem komoly ember.