Julie Andrieu, a franciák egyik kedvenc tévés személyisége és szakácskönyv szerzője augusztusban Budapesten járt, ahol jó turista módjára mindent megnézett és megkóstolt, amit az útikönyvek ajánlanak. A város lenyűgözte, de egetrengető gasztronómiai élménnyel nem lett gazdagabb - ebben bizonyára szerepe volt annak is, hogy a külföldi vendégek távolmaradása miatt sok étterem nem is volt nyitva.

De ki is ez a törékeny nő, akit semmi nem predesztinált a gasztronómiai pályára? Édesanyja, Nicole Courcel ismert filmszínésznő volt az ötvenes-hatvanas években, így a kamera iránti vonzalom nem szorul magyarázatra. A híres mama egyetlen szerepben biztosan nem tündökölt: csapnivaló háziasszony volt, vagy inkább semmilyen, soha nem főzött és mindig is sokkal jobban érdekelte a társaság, mint hogy mi kerül a tányérra. A kis Julie így zömében fagyasztott ételeken és paradicsomos tésztán nőtt fel, amely formális családi étkezésekhez szokott barátnői szemében maga volt a szabadság és a menőség.

Húsz éves kora körül kezdte csak el érdekelni a főzés. Ekkortájt fotósként dolgozott az Elle magazinnak és ebben a miliőben találkozott Claude Lebeyvel, akinek felkeltette az érdeklődését az atipikus profil és kritikusként alkalmazta az általa kiadott étteremkalauznál. Ezt aztán rádiós és televíziós szereplések, állandó rovatok követték különböző magazinokban és a szakácskönyvek sem várattak sokat magukra. Több tévécsatornán volt és van saját műsora, amelyekben

Franciaországot és a világot járja, mindenhol az autentikus ételeket, élményeket keresve.

Máskor hétköznapi emberek konyhájában improvizál a kamrában fellelhető készletekből vagy magazinműsorok stúdióiban főz. Mindezt természetes egyszerűséggel, a legkisebb mesterkéltség nélkül. Valószínűleg pont ez sikerének egyik kulcsa: a megközelíthetőség, a “szomszéd lány” effektus. Mintegy húsz műve jelent meg eddig, melyekben kiadóként, illetve szerzőként Alain Ducasse és Pierre Hermé is közreműködött. Kell ennél nagyobb elismerés annak, aki soha nem tanulta a szakácsmesterséget?

Blogját, közösségi oldalait százezrek követik, több, mint két évtizedes televíziós pályafutása során milliók ismerhették meg az általa bemutatott ételeket, embereket, helyeket.

Érdekes megfigyelni, hogy egy külföldi szem (és száj) milyennek találja étkezési kultúránkat, vendéglátásunkat, azt látja-e egyáltalán, amit mi mutatni vélünk? Bár az átlagosnál tájékozottabb látogatóról beszélünk, akinek jócskán van összehasonlítási alapja, a beszámolója alapján felmerül a gyanú, hogy

nem kapott bennfentes tuti tippeket, profi magyarázatokat, szakértő kíséretet.

Magánemberként érkezett és nagy valószínűséggel útikönyvek és a szállodai recepciós útmutatásaira hagyatkozhatott - nem is volt telitalálat minden választása. De így legalább azt tapasztalta, amit bárki más, aki hazánkba látogat turistaként.

Az ő szavaival élve “tegyük egy shakerbe a különböző építészeti stílusokat, adjunk hozzá varázslatos parkokat, finom borokat és egy csipetnyi paprikát, rázzuk össze jól és megkapjuk Budapestet, a világ egyik legszebb városát, Kelet Párizsát, ahol a rengeteg trendi vendéglátóhelynek köszönhetően vibrál az élet.”

A magyar gasztronómia azonban mégsem lopta be magát a szívébe, ehhez a Covid első hulláma által megtépázott vendéglátóipar és a padlóra küldött turizmus nem is tudott ideális feltételeket biztosítani.

Lett azért kedvenc helye Budapesten, mégpedig a Dohány utcai Zsinagóga szomszédságában lévő Dobrumba, amelyet a közel-keleti konyha sűrítményeként jellemez. “A bárányragus shakshuka isteni volt csakúgy, mint a csirke shawarma és a za’atarral fűszerezett sült krumpli. Külön említést érdemel még a hummusz. Vigyázat, az étterem nagyon népszerű, vacsorára mindenképp foglalni kell!”

A magyar borokkal ugyancsak szerencsés volt a találkozás: a Doblo esetében örömteli felfedezésekről számol be és dicséri a bőséges sajt- és sonkatálakat. Szintén jó tapasztalatokat szerzett a kis termelők organikus boraira szakosodott MyWine-ban. Nem mulasztja el a jól ismert közhelyet, a XIV. Lajosnak tulajdonított mondást, miszerint a tokaji “a királyok bora, a borok királya” - ez van, a franciák többsége még mindig meglepődik a magyar borkínálat sokszínűségén.

Maradva az Arany János utcánál a következő helyekről tesz említést:

A Pomo D’Oro - az intézménnyé vált olasz étterem - annak ellenére bekerült Julie Andrieu beszámolójába, hogy igazából nem is járt ott, legalábbis nem fogyasztott, de valaki bizonyára ajánlotta neki, mint az egyik legjobbat. A berendezést és a teraszt mindenesetre nagyon hangulatosnak találta.

Első kézből származik viszont a Cloud 9 fagylaltozó értékelése: a választék a klasszikusokra korlátozódik, a poharas fagylaltdesszertek viszont pont olyan finomak, mint amit a szépséges megjelenésük ígér.

Szó esik a vele szemben lévő Husikámról is: amelynek séfjét Budapest egyik legjobbjaként aposztrofálja - nem jelzi, hogy ezt az állítását mire alapozza. A járványhelyzet miatt ottjártakor csak elvitelre lehetett rendelni, így ki is hagyta, de leírásából úgy tűnik, valaki a figyelmébe ajánlotta, mint Budapest egyik kikerülhetetlen és felkapott gasztrohelyét.

Nem csalódott az Andrássy úton lévő 360 rooftop bárban sem, ahol “fiatal és trendi közönség élvezi a kilátást, a zenét, a koktélokat és a harapnivalókat.”

Követői figyelmébe ajánlja a budapesti kávéházakat - név szerint a New Yorkot, a Centrált és a Callast - de sokkal inkább irodalmi múltjuk és történelmi hangulatuk, mint kínálatuk okán.

A Szimpla Kertet csak mint kihagyhatatlan helyszínt említi, elsősorban a jól ismert romkocsma hangulata miatt, a szomszédos Karavánt pedig mint budapesti street food experience-t definiálja, ahol tejfölös - sült paprikás lángost fogyasztott: A verdikt: “Kicsit zsíros, de nem rossz!”

Julie első találkozására a lángossal egyébként a Városligetben került sor, úgy írja le, mint valamiféle "pizzatésztát, amelyet tört burgonyával (?!) gazdagítanak, vékonyra húznak és olajban kisütnek, ezután hagyományosan tejföllel, fokhagymával és reszelt sajttal fogyasztanak. Laktató és nagyon olcsó, kézzel kell enni, amit a magyarok nagyon kedvelnek. Nem is olyan rossz, ha frissen készítik.”

Nem kerülte el a figyelmét, hogy népszerűek nálunk is a leveles tésztából készült péksütemények, de sokszor okoznak csalódást a vajas croissant-on nevelkedett kényes franciának. Némi keresés azért meghozta az eredményt: a Kecskeméti utcában található Nor/ma helyben készülő süteményeiről szuperlatívuszokban beszél.

Nem igazán nyerte meg a tetszését a kürtőskalács sem, amelyet inkább szórakoztatónak, mint ízletesnek talált.

A kritikák ellenére beszámolója pozitív és jóindulatú, a kommentek többsége szintén Budapest és a magyar konyha iránti szimpátiáról árulkodik. Mégis hiányérzetünk van:

egyáltalán nem esik szó “magyaros” ételekről.

Nehezen hihető, hogy szakmabeliként egyáltalán nem törekedett a magyar konyha megismerésére. Talán kellemetlen tapasztalatot szerzett, amiről inkább elegánsan hallgat? Esetleg “csupán” nem találta említésre érdemesnek? Egyik feltételezés sem túl hízelgő.

Jó helyekből nincs hiány Budapesten, Ön mit gondol, mely éttermek lehetnének a kortárs vagy a hagyományos magyar gasztronómia kirakatai, amelyek biztosan nem maradnának ki egy hasonló ajánlóból?