Érdemes elgondolkodni azon, hogy mely reggelikre, ebédekre, uzsonnákra, vacsorákra gondolunk vissza jó szívvel? Amikor nagyon finomat ettünk? Nyilván ilyen is van közte, bár ha jó ízlésünk és megfelelő mennyiségű szerencsénk is akad, sok ilyen étkezést végigéltünk a terített asztal mellett. Igazából az emlékezetes étkezéseink emberi kapcsolatokhoz köthetőek.

Amikor jó barátainkkal ülünk a terített asztalnál és nagy röhögések közepette falatozunk. Vagy amikor egy szerettünkkel folytatunk régen várt emberi beszélgetést egy-két nemes étel és ital társaságában. De ugyanolyan emlékezetes lehet, ha az étteremtulajdonos megáll az asztalunknál, és megkérdezi „hogy ízlik az étel?” Ha egy felkészült pincér ajánl nekünk a tábláról. Ha jó bort kínál a sommelier, és a fogásunk íze tovább gazdagodik. Ezek mind fontos gasztronómiai pillanatok.

A vendéglátás forradalmát sokan abban látják, ha sikerül kiiktatni a konyhából az emberi tényezőt. A szakács ugyanis elfárad, csökken a hatékonysága, lelki problémái lehetnek, vagy csak simán rossz napja van, amikor semmi sem sikerül.

A gépeknek nincs rossz napjuk, maximum hibás alkatrészük.

Az automatizálás felé vezető úton először a gyorséttermek jelentek meg. Ehhez először a hamburgernek kellett megjelennie. A húspogácsának számtalan eredetlegendája ismert. Az egyik szerint a hús egy Buffalo melletti kisvárosról Hamburgról kapta a nevét, ahol a Menches fivérek húspogácsát árusítottak lacikonyhájukon, 1885-ben. Mások szerint a wisconsin állambeli Charles Negrin, vagyis Hamburger Charlie a keresztapa. Tartja magát az a változat is, hogy a burger 1894-ben született a New York-i Delmonico étteremben. Be is mutatták az eredeti étlapot. A probléma csak annyi, hogy a nyomda amely az étlapot nyomtatta, ebben az évben még nem létezett.

A hamburger megszületéséhez két dolog kellett: a spatula és a zsömle. A spatulát – vagyis húslapátot – Walter Anderson wichitai szakács találta ki. 1916-ban. A bucit 1921-ben, Walter Anderson. Ilyentájt születhetett meg a hamburger.

Az alapok tehát kialakultak, de még hiányzott az automatizmus. Ehhez a történethez három főszereplő kellett. Két vállalkozótestvér és egy üzletember. A McDonald fivérek, akik létrehozták az első üzletet, és Ray Kroc, aki megalkotta az első franchise üzletláncot.

Itt azonban még emberek és gépek együtt dolgoznak. Minden néhány perc alatt készül el, de a pincért helyettesítő kolléga akár még ránk is mosolyoghat. A robotszakácsok először a pizzériákban jelentek meg. Jó példa erre Pazzi, a párizsi robotséf, aki egy óra alatt hatvan pizzát készít el, méghozzá különbözőeket. Ennél azonban bonyolultabb ételeket is elkészíthetnek a robotok.

A következő lépés az volt, hogy egy cambridge-i robotot megtanítottak kóstolni. Az első robotok ezt a műveletet még úgy végezték, hogy a főzés egy pontján a gép mintát vett, elemezte az összetevőket, és ha rendben voltak, jónak minősítette a fogást. A konstruktőrök azonban nem voltak elégedettek, hiszen az emberi ízlelés sokkal bonyolultabb és nem csak összetevőkről szól. Így hát a gép készítői továbbléptek. Az új cambridge-i robot az étel elkészülésének különböző szakaszaiban vizsgálja a mintákat, lemodellezve az ízlelés folyamatát.

Eljött az áttörés ideje. Zágrábban megszületett a GammaChef, amely 70-féle egytálételt tud elkészíteni mindenféle emberi közbeavatkozás nélkül. Az étterem főszakácsa digitálisan betanítja a Gammát arra, hogyan kell elkészíteni egy ételt, az megjegyzi és a végtelenségig ismétli a bárányos rizottót vagy a cukkinis tésztát. Öt robotfőző egyenként négy ételt képes 15 perc alatt vagy közel 100 ételt egy óra alatt elkészíteni. Az ételek finomak és a tulajdonos arra készül, hogy ezekben az éttermekben egyáltalán nem kell majd embereket alkalmazni.

Milyen szép kép. Az ember bedobja az automatába a pénzt, a kijelzőn megjelenik az elkészítési idő. Leülök, a kijelzőn megjelenik a számom, egy robotkar kiadja az ebédem. Megeszem és megyek. Tulajdonképpen rendben van. Főleg, ha sietek. Ha csak „burkolni” akarok és futok. De azért eszembe jutott valami.

Kutatók azon is elgondolkodtak, miért van az, hogy az édesanyánk főztje, amely uralja az agyunkat, elkészíthetetlen. Nem tudjuk megcsinálni. Mindent belerakunk, stimmel a technológia, még csak ügyetlenek sem vagyunk. Mégsem olyan ízű. A kutatók arra jutottak, hogy ez azért van, mert az édesanyánk keze hiányzik belőle. Az ő íze és illata, amely egyedivé teszi az ételünket és az életünket. Jók ezek a robotok. De valami hiányozni fog az általuk kiadott tányérokból. A lélek, amely az étkezést ünneppé teszi.

Borítókép: Image by Freepik