Bodrogi Gyuláról mindenki tudja – aki egy kicsit is ismeri –, hogy remekül főz. Ízesen, de egyben kreatívan varázsolja barátai tányérjaira az ízes vadpörkölteket, sülteket és saját találmányát a dupla lecsót. 30 évvel ezelőtt adta az itt olvasható interjút a Magyar Konyhának.

Számomra a történet az apai nagymamám főztjével kezdődött. Ő egyszerűen varázsló volt. A családunkat Érdligeten érte a háború, s amikor befejeződött, a szüleim a nővéremmel együtt Pestre költöztek. Én, az akkor tizenkét éves kisfiú, a nagymamával Érdligeten maradtam. 

Az én nagymamám zseni volt, mindenhez értett. A szó szoros értelmében. Nincs olyan, amit ő ne tudott volna. Jól zongorázott (ha az oroszok jöttek, akkor orosz nótákat, ha a németek, akkor német nótákat), tudott mindenből mindent főzni, tudott mosni, inggallért keményíteni, kemencét építeni, kemencében kenyeret sütni, tudott szaloncukrot készíteni, gyertyát önteni, szappant csinálni, csirkét, kacsát, libát, nyulat tenyészteni. A sokoldalúság örökletes adottság lehet, mert apám is mindenhez értett. Igaz, rá is kényszerítette az élet. Az első világháború félárvákká tette őket, édesapám mint a négy közül a legidősebb gyerek, nyolcéves korában „családfenntartó” lett, de legalábbis a mamuska legfőbb támasza. E furcsa családi helyzet eredményeként a legkisebb öccse papának szólította. 

Érdi, csúzlis barangolásaim közepette egyszer egy talált tökkel tértem haza. „Hát, Puntikám" - így becézett a nagymamám -, most csodálatos dolgot fogunk enni. Húslevest rántott hússal" - mondta. El nem tudtam képzelni, hogy gondolja, merthogy húst már jó ideje csak elevent láttam, akkor, ha arra járt egy ló. A nagymamám a tökmagból húslevest csinált. Fenséges volt. A hozzávaló zöldség megtermett a kertben, a tökmag a húst helyettesítette. Zsírtartalmának köszönhetően aranylóan gyöngyözött a leves, akár a valódi húsleves. A rántott hús illúzióját pedig a panírozott tökszeletek keltették fel. Feledhetetlen emlék a nagymamám varjúlevese is. Olyat senki nem tud készíteni. Apropó, emlék. Egészen kicsi koromban a szüleimmel és a család barátaival vasárnaponként a Rába vagy a Séd partjára kirándultunk. Megpihentünk egy-egy kiskocsmánál, ahol a felnőttek ittak egy fröccsöt vagy sört, mi, gyerekek pedig sós kiflit és málnaszörpöt kaptunk. Ilyenkor nem figyeltek úgy ránk, mint otthon, és nem szóltak ránk, hogy evés közben nem szabad inni. Mi tehát boldogan majszoltuk a kiflit, és két harapás között ittuk a málnaszörpöt, ízüket ma is a számban érzem.

Milyen az édesanyám főztje? Noha nagymamával ellentétben ő kimondottan nem szeret főzni, mégis fantasztikusan tud. „Inkább kitakarítok hat lakást, mosok, vasalok, csak főzni ne kellene!” - szokta mondani. Nem is költ különleges recepteket, olyasmit főz, amit mindenki tud, ám e legegyszerűbb ételeket rendkívül ízletesen készíti el. Az ő titka szerintem abban rejlik, hogy soha nem éhes. Nem türelmetlen, nem kapkod, tőle nyugodtan sülhet, párolódhat hosszú órákig az a liba. A végeredmény pedig porhanyós és mégis ropogós, utánozhatatlan libasült. Akárcsak a legegyszerűbb főzelékei, a húslevese, a kocsonyája vagy a szilvás gombóca. A „legnagyobb” receptje így hangzik: „Én nem tudok főzni és nem tudom, hogy ma mit főzzek.” Ehhez képest mindig meglep valami rendkívüli fogással. De tényleg nem tudna semmi kunsztot mesélni. Az egyik kedvencemet, a libacombot például egyszerűen csak besózza, füstölt szalonnát, hagymát, fokhagymát tesz mellé, egy kevés vizet önt alá, és fóliával letakarva a sütőbe teszi. Körülbelül egy órán át párolja, aztán a fóliát leveszi, és a pecsenyét közepes tűzön (ez a legfontosabb) kapkodás, odaégetés nélkül ropogós pirosra süti. 

Bármily hihetetlen, én nem vagyok nagyevő, pedig szeretek főzni. Édesanyámtól örököltem azt a tulajdonságot, hogy sosem vagyok éhes. Ezért aztán van türelmem a főzéshez, amit elsősorban az Érden töltött egy év alatt tanultam a nagymamámtól. Bár szerintem ez nem tanulás kérdése. Az ember úgy születik, hogy tud főzni. A fiam sem tanulta soha, mégis remek ötletei vannak. A múltkor például együtt főztünk. Én csináltam a flekként, rábíztam a krumplipürét, de ezt csak alapanyagnak használta. Belekevert egy tojást, és a masszát a nyomózsákba töltötte. Csillagformát tett a végére, és mintha habcsókot csinálna, úgy nyomkodta a kizsírozott tepsibe. Grill alatt pirosra sütötte, s ez a remek krumplicsók volt a körítés. Ádám fiam néha kínai vacsorát készít, és nem recept alapján! Mindketten úgy vagyunk vele, hogy ha valahol eszünk valamit, az ízekből tudunk következtetni az elkészítés módjára. 

Fotók: Fortepan/Szalay Zoltán, Csizmadia László, Hangosfilm