Arra ébredtem, hogy a szomszéd gyerekek üvöltve robognak le a lépcsőházban. Szombat volt, valahány óra, biztosan jóval több, mint amikor felkelni illik. Mentségemre szóljon, hogy alig múltam húsz, átmulattuk az éjszakát a csajommal, aki mély boldogságban, nyitott szájjal szuszogott tovább a paplan alatt.

Arra sem kelt fel, hogy kikecmeregtem a kurtácska ágyból az albérletének apró, a nyolcvanas éveket tükröző konyhácskájába. Feltettem egy kávét, s a maradék szerdai kenyeret kezdtem kammogni a tepsi aljában összegyűlt kétnapos hurkazsírral.

Nekiálltam olvasnivalót keresni. Okostelefonok még nem voltak, s internet is csak benn a líceumban

– akkor még tudtuk értékelni az igazi nyomdafestékkel elénk került betűket.

Újság nem akadt, a csajom közgázjegyzetei nem érdekeltek, a polcon levő Rémkoppantókat meg már vagy ötször olvastam. A konyhaszekrény tetején akkor vettem észre valamit: csak oldalról látszott, s annyit mutatott magából, hogy nem túl vastag és keménytáblás. Felálltam az ecsettel pirosra festett stokedlire és zsíros porréteg alatt egy szakácskönyvet találtam – Simeoni Szekeres Magdától az Itáliai ízeket.

Gondolom, akárcsak a bútorok, ez is a nyolcvanas évekből maradt ott, talán lusta volt érte fellépni a főbérlő, mielőtt diákoknak adta volna ki a szép lassan leépülő másfélszobást. Leültem, kávét kortyolgatva nekiálltam olvasni.

Új volt minden – mit tudtam én akkor az olasz konyháról? Ismertem hallásból (de sosem kóstoltam) pár autentikus ételt, ettem anyám spagettijét, olasznak hazudott rossz magyar pizzákat, és láttam pár drága kávézó ablakából a tiramisut. A regionalitás, a sosem hallott ételek és az egészen autentikusnak ható szöveg beszippantott, és csak faltam az újabb és újabb fogások leírását.

A szomszéd gyerekek üvöltése zökkentett ki újból, most fölfele rohantak, de valami balhé lehetett, mert az egyik keservesen sírt. Rossz fát tehettek a tűzre, mert az apjuk üvöltözése két lakáson át is kivehető volt. Visszaballagtam az ágyba, odafeküdtem kedvesem combjához és olvastam tovább.

Kicsivel később felébredt és meglepve nézte kezemben a fedlapot. „Ez honnan van?” Mikor mondtam, hogy a szekrény tetején volt, elgondolkodott.

„Tényleg... volt ott valami könyv, de sosem volt erőm megnézni, mi az.”

A délutánunk az olasz konyha jegyében telt. Hónap vége volt, a szociális támogatást, az ösztöndíjat már rég feléltük, az otthoni apanázsból is csak annyi maradt, hogy este még kiülhessünk a kedvenc Hársfánkba egy sörre. Fejben utaztunk, képzeletben laktunk jól.

Mai aggyal azt mondom, hogy (a tudtommal Olaszországban zenepedagógusként dolgozó) Simeoni Szekeres Magda könyve érthetetlenül magas színvonalat képviselt, amikor 1987-ben kiadták, sőt még most is remekül használható. Nem tudom milyen forrásokat használt, mert azt nem írja a könyv, de számomra a Mezőgazdasági Kiadó által kiadott gyűjtemény jelentette a kapudrogot nem csak az itáliai konyha, hanem a szakácskönyvolvasás, mint szórakozás felé is.

Majd két évtized telt el az akkori félmeztelen olvasgatás és szombati semmittevés után, mikor újra beszereztem a könyvet, többek között az olyan zseniális alapművek mellé, mint a Lénárd Sándor által irodalmi szinten megírt Római konyha. Azóta is szívesen kezembe veszek minden témába vágó művet – Gianni Annoni Olaszul l'enni jó című könyve is kifejezetten igényesnek számít a magyar nyelvű források között.

A HVG kiadó már korábban is megmutatta, hogy van affinitása a minőségi mediterrán szakirodalomra, hisz a Gennaro Contaldo által írt Pasta perfetto! is tésztás alapműnek számít. Az igaz rácsodálkozós, olvasva a fotelbe bekuckózós élményt azonban egy friss kiadványuk hozta el: Mimi Thorissontól az Itália ízei engem azonnal rabul ejtett. Lehet, hogy a címbéli hasonlóság is

előhozta a csikóéveim elhalványodó pillanatait, a szerelmes békességben telt délutánt, de ugyanolyan örömmel, ugyanolyan izgalommal faltam az egyik lapot a másik után.

Elképesztően szép könyv. Keménykötésű, textilgerincű, ha kézbe vesszük, nem csak a valós tömegét, hanem a tartalmának képzeletbeli súlyát is megérezzük. A fotók, amit szerző férje, Oddur Thorisson készített, ugyan kimerevítenek egy-egy pillanatot, de nem mesterkéltek, nem műteremben, hanem otthon vagy az utcán, a család valóságos életterében készültek.

A színhely Torinó és környéke. Engem már ezzel megvettek – imádom azt a várost és sosem értettem, miért nem rajonganak érte a magyarok. Izzadnak a tengerparton, áradoznak a toszkán dombokról, barangolnak Szicíliában vagy élvezik a havat Dél-Tirolban, pedig Piemont régió hangulata és a város eleganciája engem már évekkel ezelőtt elcsábított. Mimi Thorisson ugyanígy van ezzel – a remekül megírt összekötőszövegekből süt a szeretet és a tisztelet a hely és az azt élettel megtöltő emberek iránt.

Jó olvasni, igazi, értékes betűk vannak benne, így nem csak ételekről, hanem az annak megágyazó kultúráról is tanulhatunk. A szerző ki-kitekint Piemontból, de rafináltan teszi. Az olasz szakácskönyvek egyik gyakori hibája a közhelyesség, amit ilyen-olyan trükkökkel, hozzáadott alapanyagokkal próbálnak elfedni, de most nem találkoztam ilyennel.

Az Itália ízei nem fél egyszerű lenni, és úgy tud elnyúlni a bonyolultabb fogásokig, hogy az olvasónak esze ágában sincs megfutamodni,

mert Mimi Thorisson már vagy ötven oldallal azelőtt végleg rabul ejtette.

Az utóbbi időben nem jutottam el Olaszországba, de ezzel a könyvvel tudtam utazni. Azt hittem, hogy ennyi, a szakmában eltöltött év után már van bennem annyi fásultság, hogy ne csodálkozzak rá az ilyen egyszerű, vidéki jellegű ételekre, mint két évtizede, amikor zsíroskenyéren éltünk napokig. Pedig mégis megtörtént. Az öt részből – italok és előételek, tészták, húsok és tenger gyümölcsei, zöldségek és desszertek – álló Itália ízei újra megmutatta, milyen jó érzés igazából örülni egy jó könyvnek, és az abba bezárt, s előttem megnyíló világnak.