Hány múzeum is van Bécsben? A Wikipédia szerint 106, köztük olyan csudák is, mint a Cipő- vagy a Kéményseprő-múzeum, de például az Erste Bank – létező – múzeuma nincs a listán, ami a számadat pontosságát máris gyanússá teszi. Úgyhogy mondjuk azt, hogy legalább 100-110, és akkor a művészeti galériákról, templomokról, kastélyokról és egyéb építészeti látnivalókról még nem szóltunk. Ezek közül az egyik a Schokomuseum.

Igazi megváltás volt, amikor az idei tél legcudarabb havazásából kikecmeregve megérkeztünk a 12. kerületbe, Meidlingbe. A környék ipari létesítményei közül messziről kiragyog a sárga-rózsaszínben pompázó gyárépület. Parkolni egy kis beugró udvarban tudunk, de buszparkolójuk is van. A bejáratot lehet, hogy más se találja meg elsőre: elvonja az ember figyelmét az éppen vele szemben lévő boltajtó meg az összes kirakati finomság.

De ne, ne legyünk ilyen gyenge jellemek, irány a múzeum! 9-től 4-ig vannak nyitva, csoportok esetén lehet egyezkedni. A belépés 5 év alatt ingyenes, 5 és 10 év közöttieknek 5 euró, 11 évesnél idősebb látogatóknak 6 euró. Ezért a pénzért nemcsak megnézhetjük, de végig is kóstolhatjuk a háromféle folyékony csokoládéalaptól a kész bonbonok, pralinék és nápolyik bőséges választékáig. Felnőttek további két, 5 és 18 év közötti ifjoncok egy euróért vehetnek részt német vagy angol nyelvű tárlatvezetésen, de erre nem biztos, hogy érdemes áldozni, mert a magyar látogatók itt igazán el vannak kényeztetve: a kiállítás igen nagy részén háromnyelvűek a feliratok – és a harmadik a magyar!

A mozitól a masszáig

Maga az épület olyan csúnya, amilyen csúnya egy 1950-es évekből származó gyár csak lehet. De a fogadótérben a növények és az alkalmazottak is mosolyognak, a kasszánál ajándék banáncsokival kedveskednek, miközben a hátunk mögött kitódul egy tucat, láthatóan elégedett óvodás. A házimoziban kezdünk: egy tízperces, jól összerakott filmecske (magyar hangbemondással!) ismertet meg a Heindl családdal, az üzem és a múzeum történetével. Mert igen: ez nem állami intézmény, hanem egy családi vállalkozás egyik „melléküzemága”. Nem is kicsi.

A kiállítás egyik fele a földszinti terekben helyezkedik el: jól kiválasztott illusztrációkkal kísért tablósorozat és néhány tárlónyi tárgy mutatja be a kakaó történetét, kezdve a Kr. előtt 1500 körüli olmékokkal – akik már használták – és a majákkal, akik Kr. után 600 körül már termesztették. Aztán jöttek az aztékok, akik a XV–XVII. században egyszerűen keserű víznek, „xoco-atl”-nak titulálták a vízzel kevert kakaóport, és már meg is lett a csokoládé neve. Már ők is tettek bele egy kis vaníliát vagy Cayenne-borsot. Az aztékokról az is kiderül, hogy adó fejében vagy kereskedőktől szerezték be a kakaót, és nem súlyra, hanem darabra számolták.

A kakaóbab fontos fizetőeszköz volt, Cortez 1519-ben több mint ezer tonnát talált belőle a frissiben meghódított Mexikó uralkodójának, Moctezumának a palotájában. (Ez még csak hagyján, de milyen rafináltan hamisították!) Érdemes rápillantani arra a tárlóra, amely a kakaóbab feldolgozásának eredeti eszközeit kínálja. Engem különösen a szép, faragott kavarók hoznak lázba, ezeket az amerikai kontinensen ma is forgatják.

A kakaót Európában eleinte csak csokoládéital készítéséhez használták, ára miatt csupán a leggazdagabbak. Ők aztán nagyjából mindent beleraktak, ami ritka és drága gyarmatáru volt: a nádcukor mellett szegfűszeget, ánizst, szerecsendiót, borsot, paprikát, fahéjat, csilit, rózsavizet, narancslevet – és melléjük egy kis hazai sót… Idő kellett hozzá, míg ezek a vadhajtások lekoptak. Viszont rájöttek egy előnyös újításra: víz helyett tejjel főzték, így simább és finomabb lett.

Itt meg kell torpannunk egy pillanatra: egy tabló ugyanis arról tudósít, amit a filmen is láttunk, s ami Heindlék egyik büszkesége. Hogy ugyanis „fair-trade” kakaóval dolgoznak. A család fiatalabb nemzedékéből ketten, Walter és Barbara 2014-ben el is mentek Elefántcsontpartra megnézni, hol és hogyan terem az alapanyag, amelyet használnak. Ekkor a világ kakaókereskedelmének mindössze 1,2 százaléka származott „tisztességes” forrásból – ami egyszerűen azt jelenti, hogy a harmadik világ gazdálkodói is jussanak méltányos haszonhoz, és dolgozzanak emberi körülmények között.

A Heindl cég azóta is részt vesz a programban, sőt abban a fejlesztésben is, amely a helyi termelést igyekszik modernizálni, gazdaságosabbá és jövedelmezőbbé tenni. És ez még nem minden: a gyár tetőzetének nagy részén napelemek sorakoznak, a termelésben emitt keletkező hőt amott visszaforgatják más berendezésekbe. A divatos kulcsfogalmak lábnyomokról és fenntarthatóságról itt koránt sem üres szólamok.

Ha továbblépünk a kiállításban, megbarátkozhatunk magával a kakaófával, annak termésével, a szüretelés módjával és eszközeivel, az erjesztés, szárítás, tisztítás, pörkölés és őrlés munkafolyamatával. A végeredményt, a feldolgozásra kész, nyers, aprított kakaót, amelyből majd a kakaópor és -vaj készül, meg is
kóstolhatjuk. És bár nagyon finom, rögtön meg fogjuk érteni, miért használunk hozzá annyi cukrot és fűszert.

A következő lépések már a csokoládéhoz vezetnek: az eljárás iránt mélyebben érdeklődők megismerkedhetnek a hengereléssel és a konsolással is (ez utóbbi az alapmassza finomítására szolgál). Újabb tárlóban a csokoládégyártás adalék anyagai láthatók. És hogy az ínyencörömökön túl még mi mindenre jó a csokoládé? Megtudjuk, mire használja a kozmetika és az orvostudomány. Mert bizonyított tény: valóságos orvosság!

Sissi, nyuszi, krampuszi

A legérdekesebb látnivaló persze maga a csokigyár, amely az épület legnagyobb részét elfoglalja. A földszinti kiállítóterekből felkaptatunk az emeletre, ahol az első teremben három csokiforrás nedűje is kóstolható: fekete, tej- és fehér csoki kanálnyi adagjait lehet előcsalogatni a szökőkútból.

Itt ismerkedhetünk a különféle finomságok előállításának technológiai fortélyaival is, amelyeket egy-egy saját termék példájával mutatnak be. A Sissi tallérhoz üreges tejcsokiköpeny készül (az egyik fázisban pont 100 másodpercig kell várakoznia, hogy éppen jó legyen), azt töltik meg sárgabarack-, marcipánés nugátkrémmel, amelyet végül szintén bevonnak csokival, lehűtik, fóliázzák, majd egyenként, kézzel rakják dobozba.

A gyerekek biztosan lelkesen fogják csodálni az üreges testű csokimikulások, -nyuszik és -krampuszok varázslatát is: ezekből szezonban heti 18 ezer darab készül, alig győzik csomagolni. És itt a csokibanán is, a gyár egyik leghíresebb és legnépszerűbb terméke, amelyet már a pénztárnál megkóstolhattunk. Ebből naponta (!) készül 192 ezer darab, nem voltak restek kiszámolni: egy vonalban 16 kilométer hosszan sorakoznának egymás mellett. Masszája egy napig kukoricaliszt alapon pihen, amely kiszívja belőle a felesleges nedvességet. A lisztet lefújják, a banánokat bevonják csokival, és amikor az is megszilárdult, kézzel dobozolják: törés, sérülés kizárva.

Az én mindent elsöprő kedvencem a csokis gesztenyeszív. Ebből napi 2 tonnát tudnának készíteni – ha lenne annyi gesztenye. De sajnos nincs. Így azon a gyártósoron a szezon elmúltával más is készül. Az eljárás hasonló: a praliné masszáját egy dombornyomó hengerrel formázzák, majd jöhet a csokibevonat – gesztenyés kedvencem esetében étcsoki. A fölösleget légárammal lefújják róla, majd a szíveket szép lassan lehűtik, így a felületük fényes és roppanós lesz. Mehetnek a dobozukba. Kézzel, egyenként…

No, és ha már elméletben tudjuk, mi hogyan készül, lépjünk tovább. Egy jókora terem üvegfallal elválasztott folyosóján találjuk magunkat. A falon túlra halandó ember ma már nem jut be, ami érthető is: a szigorú élelmiszer-biztonsági előírások miatt nem mászkálhatunk utcai ruhában a hófehérbe öltözött dolgozók között. Látni azonban mindent lehet. Ha olyan szerencsénk van, hogy hétköznap délelőtt érkezünk, teljes gőzzel dübörög a gyártás. A falon túlról persze sokkal irigylésre méltóbb a dolog, mint odabentről, ahol nemcsak a gépek, hanem az emberek is óramű pontossággal dolgoznak. De azért jut egy mosoly a látogatónak, aki idegesítően mászkál, orrát az üveghez nyomja, az apraja még visongat is örömében – hát még ha meg is kóstolhatja, ami az orra előtt készül vagy kerül dobozba.

Ha egy üzlet egyszer beindul…

Mielőtt elbúcsúznánk, a kiállítás utolsó egységében névvel-fényképpel bemutatkoznak azok is, akik mindezt létrehozták és ma is működtetik. Walter és Maria Heindl 1953-ban alapította meg saját cukrászatát. A mester állandóan új kreációkon törte a fejét, és ami a legmeghatóbb: minden gyereke születésének örömére kitalált valami neki szóló, személyre szabott finomságot. Ifjabb Waltert a Dióbomba, Erichet a Koktél, Ursulát a Dióspatkó, Andreast az Őzgerinc köszöntötte. Mindegyiket gyártják ma is, az eredeti recept szerint. Hogy mit csinálnak a fiúk? Erich egy kicsit – de csak kicsit – eltért a családi hagyománytól: városszerte híres palacsintázó és smarnizó éttermet működtet. Walter és Andreas apjuk nyomdokaiba lépett, 1987-ben vették át a gyár vezetését. Ők hozták létre a cég üzlethálózatát, most 30 telephelynél tartanak. Két-két lányuk, Barbara és Caroline, illetve Nicole és Jeannine is itt dolgozik. Mindenki megtalálja a helyét: az egyik díszcsomagolásokat tervez, a másik a bolthálózat logisztikájával, a harmadik a marketinggel foglalkozik – kit mi érdekel, a lényeg, hogy tudását a cég, a család fejlődésének és boldogulásának szolgálatába állítsa.

Ami a fejlesztéseket illeti, Heindlék 2006-ban megvettek egy nagyon nagy múltú márkát. Oskar Pischinger 1849-ben alapított üzemében 1881-től gyártotta a legendás Pischinger-tortát: a mogyorókrémes ostyalapok világsikerré váltak. Miközben a cég 1965-ig működött Wiener Neustadtban – amíg a Bensdorp fel nem vásárolta –, az egyik leszármazott saját céget alapított, és Bécsben folytatta a termelést. 1994-ben a márka a Nestlé birtokába került, tőlük szerezte meg a Heindl család. Első dolguk volt visszatérni az eredeti recepthez. Tízféle Pischinger terméket gyártanak és forgalmaznak, ami a gyár teljes árukínálatának – 160-féle finomságnak – csak töredéke, de biztosak lehetünk benne: senki nem vigyázna náluk jobban e hagyományos osztrák specialitás hírnevére és minőségére.

A múzeumot is a hagyományok őrzésére és bemutatására hozták létre. Az ebből származó jövedelmet a működtetésébe és a fejlesztésébe fektetik. Jó programjaik vannak gyerekcsoportok számára: a srácok műhelyfoglalkozásokon próbálgathatják a csokoládékészítés mesterségét, hogy műveiket a végén saját tervezésű és kivitelezésű dobozokba csomagolva vihessék haza. (A műhelyben külön erre a célra gyártatott, masszív, összetolható asztalok állnak, a háromféle magasság óvodástól felnőttig szolgál ergonomikus munkafelülettel.) A művészi hajlamúaknak pedig ott a csokifestés: háromféle színű csokoládéból lehet ehető alkotásokat kenegetni, ajándékba vagy a végén azonnali felfalásra. A foglalkozások időpontjairól a honlapon lehet tájékozódni.

Végül, bécsi gyereknek mi lehetne eszményibb helyszín egy születésnapi bulira, mint a Schokomuseum? A budapesti gyerek se bánkódjon, jöjjön bátran a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba, a kínálatban nálunk is szerepel csokikészítés és születésnap is.