Nem csupán Rúzsa Sándor miatt emlékezünk a csárdára, hiszen manapság is kedveltek az "útszéli fogadók". Az egykori bakonyi és alföldi csárdák világa a múlté, nem áll már a Nyakvágó, a Búszerző, a Koponya, az Ebgondolta, helyettük viszont járhatunk a ma is legendás halászcsárdákba vagy éppen a nemrég megnyílt balatonfüredi Baricska csárdába.

Mi lenne a csárdamítoszból betyárromantika nélkül? Ül a Meggyes csárdában Rúzsa Sándor, a rettegett haramia, és egykedvűen tömködi a pipáját. Vele szemben hat marcona zsandár, de a rablókirályt meg nem foghatják, mert a ravasz birtokos úgy építette fel kocsmáját, hogy a mestergerenda alatt lévő asztal épp két vármegye határán áll. Ha a hajdúsági oldalon borozgat a betyár, a kunsági pandúr hozzá sem érhet, ha meg átül a kunsági lócára, akkor a hajdúsági perzekutoroknak coki. Ilyen volt Karcagon a csalagút is, ami a Morgót az Ágotai csárdával összekötötte. Ezen szöktek egyik kocsmából a másikba a zsiványok. Hogy a két csárda között tíz kilométer a távolság, ráadásul a vidék mocsaras, a legendateremtőket a legkevésbé sem zavarta. Miként a ponyvafüzeteket sem írták át csak azért, mert kiderült, hogy a betyárkirály a kufsteini börtönben szabómesterséget tanult és fuszeklit kötött.

Kanász, juhász, legény

A csárda a vasút előtti Magyarország korcsmája. Ami a városban a fogadó, az a pusztán a csárda. Kerítése nincs, kapuja se, épülete többnyire csak ivóból, szabadkéményes konyhából és kamrából áll.

"Ki jár csárdába? - kérdezi Eötvös Károly az Utazás a Balaton körül című munkájában.

- Kanász, juhász, szegény legény, de nem azért megy oda, hogy aludjék ott. Ad-vesz, csereberél, ott csinál magának jó napot, ott kérdezősködik, rokon, koma, atyafi után. Ha vásárra, ha búcsúra, ha temetésre vagy gyónásra megy, ott issza meg üveg borát. S ha leszámolni valója van valakivel, ott békél, vagy ott zúzza a fejét, vagy ott töri kezét-lábát ellenségének. Ha pedig pár rossz cigány is akad, ott dalolgatja el szomorú vagy vidám dalát. Asszonyát, szeretőjét sohasem viszi éjszakára a csárdába. Mit szólna hozzá a világ? Kanásznak, juhásznak, legénynek nem szabad a csárdában aludni. Alvásra az erdő való és a gunyhó. Életre való ember csak mulatni jár a csárdába."

Az első csárdaféléket Károlyi Sándor gróf építtette az 1720-as években különböző birtokain. Egyszerű, nádfedeles építmények voltak, egymástól "lóitatásnyi távolságra". Jellegzetes berendezésükhöz tartoztak a kecskelábú pallóasztalok és lócák, az ivó sarkában elkerített, ketrecszerű menedékhely, a kármentő, ahová verekedéskor a kocsmáros menekült az értékeivel. A vendégfogadási szándékot az ablakba kitett "gyertyapislantó" jelezte, de a gyakorlott utazó már a kocsmacégérből megtudott mindent. Ha a padláslyukon kidugott rúdon borospalack himbálózott, akkor bort mértek, ha fenyőág volt mellette, akkor meleg ételre is számíthatott. A csárdák többségében figyelték a zsandárokat is, ha pandúr közeledett, tilosra állították a kútgémet, vagy fehérneműt teregettek a kerítésre. "Csikósok oltárja, juhász kápolnája, / Betyárok barlangja, ringyóknak tanyája, / Bolhák, egereknek, békák palotája, / Dongólégy, darázsok, szúnyogok bárkája!"

A XVIII. század közepén így jellemezte a bugaci csárdát Orczy Lőrinc báró. "Pusztában lévő vendégházról" beszélt Kisded szótárában 1792-ben Baróti Szabó Dávid tudós jezsuita. Petőfi Sándor pedig olyan szemléletesen írja le 1845-ben az egyik alföldi csárda romjait, hogy szinte magunk előtt látjuk a fokosok nyomait a mestergerendán: "Itt görcsös botjával egy vándorló legény, / Ott zsíros subában egy pár szegénylegény, / Itt hosszú szakállal egy üveges zsidó, / Amott egy drótostót és több ilyen borozó." De hát Petőfi maga is szegény legény volt, nem véletlenül írja 1847. szeptember 15-én koltói levelében: "Házasságom első éjét Nagybányán egy vendéglőben töltém, nemhiába vagyok a csárdák költője."

Betyárromantika

Könyvtárat töltenének meg a könyvek, melyek a zsiványok viselt dolgairól mesélnek. A betyár ott szerepel a népdalokban, szilajul vágtat a szabadságharcos olajnyomatokon, hol Kossuth apánk mellett tűnik fel, hol Ferenc József császárt menti meg a nekivadult ménestől. Ő a hőse a titokzatos ponyvaregényeknek, alakját idealizálja Mikszáth és Krúdy, az utolsó betyárról még Móricz Zsigmond is szentimentális regényt írt. 

A betyár "az örök bujdosást", a szabadságkeresést szimbolizálta, a nép inkább elhitte, hogy a zsivány értük rabol és a zsákmányt eljuttatja Garibaldihoz, semhogy szembenézett volna a keserű igazsággal, a szabadságharc bukásának következményeivel. Bogár Imre, Sobri és Vidróczki úgy élt a nép emlékezetében, mint Dózsa György. Angyal Bandi úgy itta a bort, hogy a gönci hordót a szájához emelte, Rózsa Sándor újszülöttként kirúgta magát a pólyából, Zöld Marci egy vágással két pandúrt küldött a pokolra.

Vajda János Duhajok és betyárok című írásában két fő betyártípust különböztet meg: a bakonyi betyárt meg az alföldit. A Bakony a sötét, rejtelmes őserdő, "leselkedő veszélyekkel, váratlan vadságokkal". Alaptípusa Sobri Jóska. Az Alföld (Petőfi nyomán) a nemzeti romantika. A magyar a "puszták népe". Jelképe Rózsa Sándor. Az a különbség köztük, ami a gyalogos és a lovas katona között. Tükrözi ezt az öltözékük is. A bakonyi gyalogbetyár fején kanászkalap, öltözete: nyakravaló, selyemmellény, rojtos gatya, cifra szűr, rámás csizma tarajos sarkantyúval, szájában cseréppipa. Fegyverzete: fokos, duplacsövű puska. Haja hosszú volt, elöl kétvarkocsba fonva hordta. Az alföldi lovas betyár fején darutollas csikóskalap, öltözete: nyakravaló, csipkés lajbi, bornyúszájú ing, gyolcsgatya, csizma taréjos sarkantyúval, szájában cseréppipa. Fegyverzete: fokos, pisztoly, csappantyús karabély. Az alföldi szegénylegény azonban rengeteg más holmit is cipelt magával: bőrtarisznya, karikás ostor, ivócsanak, bicskatok, lőporszaru, kulacs. Bár

Hamvas Béla azt írta, hogy "a magyar nem a puszták népe", a magyar karaktert a többség mégis az alföldi szegénylegénnyel azonosította, Tóth Árpád még 1919- ben is hangsúlyozta a romantikus képet: "Mi vagyunk az Európa betyárja" - írta.

Becsali csárdák

A betyárromantikának azonban hamar befellegzett. Jött a Bach-korszak, az 1863-as aszály, majd a kiegyezés után Ráday kormánybiztos. A kegyetlen gróf egymásnak ugrasztotta az orgazdákat és a zsiványokat, leromboltatta a csárdák többségét, ezrével kínoztatta meg - válogatás nélkül - a haramiákat és a 48-as szegénylegényeket. Bár többször kegyelmet kapott, újra elfogták Rózsa Sándort is, bitóra küldték Bogár Imrét, Jáger Jóskát, hiába járt női ruhában. A közönség hamar elfeledte a legendás régi csárdákat, pedig az ember már nevük hallatán is összerezzent: Nyakvágó, Lebuki-csárda, Búszerző, Koponya, Ebgondolta. Zöld Marci sem járt már a Putriba, Sobri se a Rongyosba.

A csárdavilág elenyészett. Aztán a hatvanas években - központi utasításra - megszülettek az álcsárdák. Az alföldi Puszta-Gémeskút-Délibáb, a balatoni Piroschka-Paprika-Fogasch típusú, betyárromantikát kínáló műcsárdák, ahol az eltikkadt buszos turista elé már nem "hirtelen-hamarjó" pecsenye, gölödin krumplileves, pácolt balin vagy fogaspaprikás kerül, hanem "Gefangener Braten" (ami egy német anyanyelvűnek nem fogolypecsenyét jelent, mert az Rebhuhn, hanem "bebörtönzött rabot"), "Gordon bleu" (ami nyilván Gordon Ramsay nevének és a híres francia Cordon bleu nevű ételnek a zimmerferisítése), "Seekrebs", ami enyhén szólva is mellbevágó, hiszen a Krebs vagy folyami rákot jelent (akkor nem "See"), vagy daganatos megbetegedést. Így lett a csárdából "becsali csárda". Zöld Marci meghalt. A magyar csárdagazda meg él, mint Marci Hevesen.