Nem lenne igaz, ha azt állítaná, hogy éjjel-nappal ki sem mozdul a konyhából, fakanállal a kezében kel és fekszik Dunai Tamás, a Madách Színház színművésze. Mindenesetre, ha van ideje, szívesen főz. Mondjuk csirkét úgy, ahogy Éva nővére szokta, vagy matrózhúst a saját elképzelése szerint. 1998-ban, a Magyar Konyha hasábjain megjelent írással emlékezünk Dunai Tamásra.

Már tegnap nekikészültünk az ebédnek, fokhagymás tejbe áztattuk a csirkét – fogad Dunai Tamás piros kötényben, s már meséli is, hogyan készült a menü. Az asz­talon nyoma sincs az előkészületeknek. A tűz­helyen rotyog a leves, a csirke sütőre vár, a desszert pedig meglepetésként hűtőbe zárva.

– Négy csirkemellet vettem – mondja – , amit Judit kicsontozott, majd vékony szeletekre vá­gott. Aztán következett a páclé. Abban ázott éj­szaka. Reggel kikentem margarinnal a jénai tá­lat. A húsokat lisztbe, tojásba és sajtba forgat­tam, majd az edénybe csúsztattam, a maradék sajtot a tetejére szórtam – és ez a csirke, amit a nő­vérem, Éva receptje szerint készítek, most sül pi­rosra. Három nővérem volt, ma már sajnos csak kettő él. Éva csirkéje, Csöpi halászléve a legfi­nomabb ételek a családban. Maradjunk a csirké­nél, amihez körítésnek főtt répa, illetve kukori­cából, uborkából, paradicsomból, retekből és hagymából saláta készül, a tetejére pedig rokfor­tos öntetet borítunk.

A nappaliba kis pohárkákkal és egy üveg kör­tepálinkával érkezünk, amit Tamás a Hegedűs a háztetőn előadása után kapott egy barátjától. Mi­közben tölt, egy másik specialitásáról, a matróz­ húsról kezd mesélni.

– Hetven deka sovány sertéscombot kell dobókockányira aprítani. A kuktában a hagymát az olajon üvegesre párol­juk, majd rászórjuk a húst. Lefedjük, fehérre főzzük. Ebbe jön három csapott evőkanál mus­tár, majoránna, kicsi bors és ételízesítő. Víz­zel felöntjük, épphogy ellepje. Beleönthetünk esetleg egy kis zánkai bort, mondjuk egy decit. Kuktában pároljuk, de nyáron bogrács­ban is lehet főzni. Spagettit szoktunk köretként hozzáadni, amit egy kis zöldpetrezselyemmel megszórhatunk, hogy szép legyen. Amíg készül, azalatt csendes vörös- vagy fehérborozás dukál a vendégseregnek.

– Van egy másik kedvencem is, amit a zánkai vendégeknek mindig elkészítek. Neve az nincs, én csak pácolt húsnak hívom, és téglára tett vasrácson sütöm. Előző nap a vékonyra sze­letelt tarját – ha kényelmesek vagyunk, grillfűszerrel, ha nem, akkor saját fűszerkeverékkel – bekenjük. Ez nálunk körülbelül így néz ki: só, mustár, olaj, fokhagyma, piros arany, a végén Erős Pista. Parázson sül.

Nagyon fontos: a tűz ne hunyjon ki ének nélkül!

A gyerekek is főznek néhanapján. A tízéves Eszter szívesen segít, de már egymaga is süt re­mek tükör- és lágy tojást. A huszonkét éves Marci spagettispecialista. Annyi fokhagymát tesz bele, hogy az ember azt hihetné, az egész ehetetlen lesz, de tálaláskor derül ki, milyen fi­nom. Misi – aki beszélgetésünkkor éppen dol­gozott, így a fotókról is lemaradt – elképesztő­en jó salátákra képes, amelyekhez fantasztikus önteteket talál ki.

– Judit, a feleségem mindent nagyon jól főz – dicsekszik Tamás – Nem azért mondom, mert itt van. Én amúgy levespárti vagyok, nagyon sze­retem például az Újházi-tyúklevesét. No meg a csülkös bablevest, a spárgalevest, a gulyáslevest, és amit ma eszünk, a francia hagymalevest; ta­lán az a legjobb.

Gyakran szóba kerül a zánkai nyaraló is, ahol rásüt a nap a tölgyfákra, s a szabadban reggeliz­nek. Tej, zöldségek, esetleg kolozsvári szalonna van az asztalon.

- Szójából? - kérdezem.

 Nem, az nem szójából. Majd „szójá”, ha ele­ged lesz belőlem. Ez Hofi poénja – vallja be és mentegetőzik.

– A szalonna az bocsánatos bűn, ha nyolcszáz métert lesétálsz a Balaton-partra, és úszol egy jót.

Lassan elkészül az ebéd. Mi pedig közben a gye­rekkori, mohácsi ízekről beszélgetünk, amelyek közül a színész a túrós palacsintára emlékszik legszívesebben.

– Rendszerint a bableves után ettük, amiben sok répa és kevés hús volt. De nagyon szerettem a lekváros derelyét és a nudlit is. Előtte volt a szocialista leves, így hívta anyám. Úgy indult mint normális zöldségleves, csak került bele minden, amit el lehet képzelni. Akkor az volt a jelszó: mindent bele! Nem mondom, hogy könnyű volt az életünk, anyámat beosztóművész­nek hívtuk, hiszen öten voltunk testvérek, és Mo­hácson az ötvenes években nem volt túl nagy a jólét. 

Ekkor már az asztalnál ülünk, ahol Judit a hagymalevest tálalja fel. Úgy tartja, ennek a le­vesnek a lelke a bors. – Vegyetek a reszelt sajt­ból és a pirított kenyérkockákból – kínálja a gő­zölgő levest, majd hozzáteszi ugyanez nagyon finom fokhagymából is.

Pillanatok alatt bekanalazzuk. Asztalra kerül a sajtos csirke, a főtt zöldség és a friss saláta. A desszert gyümölcsös fagylalt. Mi eperrel kapjuk, de bármilyen gyümölccsel nagyon finom. Mikor Judittal leszedjük az asztalt, arról kérdezem, mennyire válogatós a család.

– Tamás mindent megeszik – mondja – , ő a legjobb közönség. Hálás mindenért, és olyan jó­ízűen falatozik, hogy öröm neki főzni. Nagy eré­nye még, hogy soha nem kritizál. Abból tudom, hogy valami nem sikerült igazán jól, hogy elma­rad a dicséret. A gyerekek válogatósabbak.

A kávé megfőtt, s miközben a társaság jólesően ejtőzik, fotós kollégám óvatosan afelől érdeklődik, hogy be lehet-e fizetni a Dunai Judit-féle menzára.