A gyerekkor mindenkinek boldog volt, akinek nem volt boldog, az még nem élt eleget. Eltelik pár év, és azt veszi észre, hogy tavaly még boldogtalannak látszott, de idén már boldog.

Lefuttat egy tesztet, hogy például megsimogatott-e anyám, hát nem. Jó, persze lehet, hogy rossz lett volna, ha simogat, mert olyan kérges volt a tenyere a napi kapálástól, hogy inkább lett volna az az érintés smirglizés, mint simogatás, de a válasz mégiscsak az, hogy nem.

Kellett-e dolgozni, hát igen, és van ennek egy pozitív hozadéka a munkamorál terén, de hát mégiscsak azt kell mondani, hogy senki nem szeret a haverokkal való játék helyett mondjuk rohadt krumplit pucolni. Vert-e anyánk száraz rózsavesszővel, ami amúgy egyáltalán nem hasonlít a népdalokban megidézett rózsaághoz, hát vert.

Messze volt-e az iskola, hát a legmesszebb, mert épp ott laktunk, ahol a cigányok is, szóval marha messze, meg hogy melyik tanító nénit kaptuk elsőben, az aranyosat vagy a nemaranyosat, persze hogy a nemaranyosat, és az nem javított a dolgon, hogy a bátyámat is ő tanította.

Meg hogy volt-e otthon meleg étel, volt. Nem vereshagymát ettünk a tarisznyánkból, mert az keserű magában, ezt megtanultuk énekórán, meg rohadtul csíp, ezt meg saját tapasztalatból tudtuk.

Ha egyszerűen akarnám megfogalmazni a gyerekkorom, akkor azt mondhatnám, hogy úgy éltünk, mintha egy skanzenben laknánk.

Csak a konyhában volt meleg, ahol egy vödörben állt az ivóvíz, mellette egy zománcos pléhbögre, mindenki abból ivott, télen sparheltben átforrósított téglát tettünk a paplan alá, hogy legyen egy meleg pont az éjszakában, mert különben jégvirágosak voltak belülről az ablakok, nem mindenki láthat ilyen szépet, és a téglamelegből kellett kimenni pisilni a mínuszokban az udvarra, vagy az udvar távoli szegletében álló budira.

Amikor az ember lefuttatja a gyerekkor-tesztet, félve néz vissza arra a múltra, és kutatja a fejében a megszépítő messzeséget és a felejtést, hogy ne olyannak lássa ezt a meghatározó időszakot, hogy egy anya rózsavesszőt lengetve egy kisgyereket kerget a góré körül, ami vicces volna, ha az Indul a bakterház egy jelenete volna, de valójában csak a kutya tartja viccesnek, aki a körbefutók mellé szegülve boldog, hogy végre játékos kedvében van a család.

Csiszoljuk kicsit át ezt a múltat és kapaszkodjunk bele mondjuk az étkezésbe, mert meleg étel mégiscsak volt. Főzött a dédnagyanyám, persze csak egy darabig, mert egy reggel halva találtuk az ágyban, otthon ravatalozták fel, nyitott koporsóban, maradandó élmény egy négyévesnek, főzött a nagymamám, ő jó sokáig, és főzött az anyám, aki még mindig főz.

Gyerekkorom idején mi olyanok voltunk, mint egy Móra Ferenc-novella szereplői, szóval marha szegények és kiszolgáltatottak. Olyan ételeket ettünk, amilyeneket csak a reformétkezés elvakult hívei tartanak egészségesnek.

Az, hogy a régi emberek tudták, mi az, hogy egészséges táplálkozás, óriási tévedés, mert nem volt egészséges a krumplikása, amit úgy kell elképzelni, mintha krumplipürét feljavítanánk fél kiló liszttel, hogy sok legyen és a tetejére, hogy energia is legyen benne, rányomtak egy kanál disznózsírban sült hagymát. Én különben szerettem, mint ahogy szerettem a kukoricakását, ami kukoricadarából készült, liszttel színesítve, hideg tejet öntöttünk rá, úgy ettük, jó volt a hideg és meleg találkozása.

Egyébként a saját tehenünk tejét ettük, hat százalék zsírtartalom, originális tehéníz. Persze a top tízben vezető helyen a babfőzelék volt. Mintha babfőzelék az mindig lett volna. Ha más nem jutott eszébe az aktuális konyhafelelősnek, akkor előkapott egy adag babfőzeléket. Utáltam és nem ettem meg, inkább ebéd után cukros kenyeret faltam, hatalmas karéjt, mert nálunk hatalmasak voltak a kenyerek, otthon sütöttük az udvari kemencében. Kopogott a szemem az éhségtől, levágtam egy körszeletet, megvizeztem az egyik oldalát és rászórtam egy marék cukrot.

Mindig éhes voltam, mert nemcsak a mennyiségtől telik a gyomor, hanem a milyenségtől is, és megmaradt bennem a rettegés az éhezéstől, amiről a szüleim és nagyszüleim olyan sokat beszéltek, hogy az milyen volt, amikor éhgyomorral kellett menni kaszálni, s hogy az, amibe én születtem, az a jólét, mert soha nem vagyunk éhesek. De én éhes voltam. Ez az éhesnek levés hozta, hogy a mai napig tárolok legalább egy hónapnyi ennivalót a kamrában és a mélyhűtőben. Halálom után a ruháimmal kevesebb gond lesz, mint a felhalmozott élelemmel, mert semmit nem szeretek vásárolni, csak élelmiszert és szerszámokat.

Szüleim és nagyszüleim a szokások terén mondhatni konzervatívok voltak, mindent meg kellett tartani, amit régen is megtartottak, többek között a böjtöket is, azokat is, amelyek már nem voltak kötelezők, például a pénteket vagy a szerdát, na ezen a két napon biztos nem volt hús, más napokon meg majdnem biztos, hogy nem volt. Ezek voltak a kisböjtök, de jött aztán a nagyböjt, ami attól nagy, hogy sokáig nincs hús, mondjuk húsvét előtt.

A parasztok zúgolódtak magukban, hogy nem lehet annyi bort inni, hogy az ember el tudja felejteni a mákos gubát, ráadásul, mivel a fogmosás nem tartozott a népszokások körébe, a falusi lakosság fogazata olyan volt, mintha mindenkit szájonlőttek volna sörétes puskával, vagy beleharapott volna egy hangyabolyba. Mákos gubára inni, az egyszerűen munka volt, nem szórakozás.

Hála istennek, volt olyan nap, amikor sorra került a káposztás tészta. A káposztás tészta átmenetet képezett az értelmezhető és az értelmezhetetlen ételek között, különösen, ha rajta maradt a sparhelton és jó barnára leégett az alja. Mondjuk, amikor az ember villával felkaparta, akkor volt esélye egy kis zománcdarabnak is, de a sült tésztaíz mindenért kárpótolt. Az asztal közepére került a tál és mindenki onnét villázta az ételt. Volt ott egy közös baktériumflóra, amit valójában a mindenki által használt pléhbögre már előre megteremtett. Baktériumszövetség, ami járványok idején vírusszövetséggé változott.

Mikor jön már a feltámadás, mondogatták ezek a derék katolikusok a kocsmában, hangyás fogazattal. Nem azért, mert annyira akarták volna a Megváltót ünnepelni, hogy mégiscsak nagy dolog, hogy valaki egyszer halott, aztán meg élő, ráadásul még fel is szállt az égbe, mint egy repülő, amire, gondolták, ha egyszer sok pénzük lesz, felülnek, hanem mert tudták, hogy nagyszombaton hajnalban fel lett rakva a kocsonya, jó kis füstölt bőrökkel meg füstölt hússal, meg persze fokhagymával, legalább húsz tányérral lesz és már délután a körmenet előtt ki lett mérve, ott vannak most a nyárikonyhában, ott kezdenek most megaludni, s ha végre a mi Krisztusunk feltámad, neki lehet esni és két tányérral is el lehet pusztítani, meg hozzá inni még a szabadon termő novaszőlőből készített bort, amiben annyi a metilalkohol, hogy sikeresen röghöz köti a falusi lakosságot, mert annyi agysejtet pusztít el naponta, hogy teljességgel lehetetlenné válik, hogy városi lakosok legyenek. Ámde így legalább boldog falusiak maradhatnak, akik egyáltalán nem vágyakoznak a zsúfolt városokba.

Végre kimondatott a templomban, hogy feltámadt a Megváltó, nem kellett tovább hallgatni a passiót, ahol azért olyan hangon énekelt például Júdás szerepében Kovács Lajos mezőgazdasági gépszerelő, hogy tényleg minden gonoszságot el lehetett róla képzelni, nem csak azt, hogy feldobja a rómaiaknál a haverját. Mindenki örült, hogy legalább a Megváltónak sikerült. Azért az marha nagy szám, hogy valaki fel tud támadni, gondolták, aztán spuriztak haza a kocsonyához. Este megbeszélték, hogy majd hétfőn mennek locsolkodni, hogy az jó lesz, mert már reggeltől lehet inni. A gyerekeknek azt mondták, hogy nem szabad, hiába kínálnak édespálinkával, amit direkt azért csináltak, hogy a gyerekeket is le lehessen itatni, meg hogy olyan állapotban legyenek, hogy tudjanak enni a kölniízű sonkából és tojásból, ami fel van mindenütt tálalva. Tormát is egyetek, mondja az egyik ember, akkor nem rúgtok be.

Életre szóló tanácsokat tudott az ember ilyenkor összeszedni, azán többedmagával, furcsa hétmérföldes lépteket tevő férfiakkal elhagyta az aktuális helyszínt, hogy menjen a következő rokonhoz vagy osztálytárshoz. Olyan volt a falu ilyenkor, mintha Frenák Pál rendezett volna egy nagy mozgásszínházi előadást, amit mondjuk egy hőlégballon kosarából lehetne nézni. Furcsán ugráló és egyensúlyt kereső testek mozogtak az utcákon.

Nem szerettem a húsvétot, nem szerettem a gyerekkorom, mondja valaki bennem, talán a rosszabbik részem. Ha ilyen elégedetlen vagy, mondja a jobbik részem, akkor ennél jobb gyerekkort nem is érdemelsz, mert csak a rosszra emlékezel. Ülünk a húsvéti reggeli előtt, nem régen, hanem most, szépen meg van terítve, a lámpáról és barkaágakról festett tojások lógnak, az egyik tányéron sonka, a másikon sajtok, a harmadikon zöldség, mindegyiken díszítés, zöldségekből kivágott emberkék, olyanok, mint a gyerekkorom lakosai, állatok, bárányok és nyulak, tulipán. Rossz volt, vagy jó volt az a régi kor?

Nem tudom, de egy biztos, akkor minden a helyén volt. Az apukám az anyukám férje volt és nem egy másik nénié, a testvérem a testvérem volt, és nem voltak olyan rokonaim, akiket szinte lehetetlen megnevezni, hogy kik, hogy a féltestvérem testvérének a féltestvére. Kicsoda? Mindegy. A füvet minden paraszt lekaszálta a háza előtt és nem kellettek hozzá közmunkások. Ülünk az asztalnál, hárman vagyunk. Valaki hiányzik. Nem a megváltó. Róla beszélünk. Kinézek az ablakon. Feltámadt a szél. Telik az idő.

Háy János

József Attila-díjas író, költő, festő, illusztrátor. 1960-ban született Vámosmikolán, Horváth  János néven. A gimnáziumban erősen vonzotta az irodalom, de a rossz jegyek (irodalom kettes) eltántorították attól, hogy ebben az irányban folytassa tanulmányait. A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai karára ott tanuló szerelme, későbbi felesége miatt jelentkezett. Felnőtt fejjel, két gyermekének megszületése után végezte el az ELTE esztétika szakát. Több könyvkiadónál (Holnap, Pesti Szalon, Palatinus) dolgozott szerkesztőként. 1989-ben jelent meg első verseskötete Gyalog megyek hozzád sétálóúton címmel. A kötet híres nyitómondata: „Háy János nevű személy nem létezik.”
Ezután még 17 könyve jelent meg, köztük A bogyósgyümölcskertész fia, illetve a Házasságon innen és túl című novelláskötetek, a Dzsigerdilen és A mélygarázs című regény, valamint A Gézagyerek című drámakötet. Nem hagyott fel a képzőművészettel sem, könyveit maga illusztrálja.