Nem kellett hozzá nagy ész, hogy a rekkenő hőségben az italokat jégveremben lehűtsék. Hó kellett hozzá meg jég. Kínában volt.

Ott már ötezer éve jégvödörben tárolták a mézes gyümölcslevet. Hódításai során jégvermeket ásatott Nagy Sándor is. Néró császár meg háromszáz mérföldről hozatta a jeget. Salamon király aratáskor frissítőnek, Hippokratész fájdalomcsillapításra ajánlotta. A francia III. Henrik rendeletben szabályozta, hogy a királyi asztalról nem hiányozhat a jéggel teli vödör. Egy spanyol orvos, Blasius Villafranca rájött, hogy ha vízbe salétromsót keverünk, a víz lehűl. A XVII. században már Itália-szerte arról pletykáltak, hogy a mantuai herceg az ördöggel cimborál, mert hőségben is képes megdermeszteni a vizet.

A fagylaltot mégis Procopio dei Coltelli találta fel. A szicíliai cukrász-pék kövér ember volt, s a forróságban literszám vedelte a limonádét. Egyszer túl sok salétromos sót dobott a vízbe, s a limonádé megfagyott. Ez volt a sorbet őse.

Más források szerint a fagylalt receptjét Medici Katalin vitte Párizsba. A XVII. század végén számos olasz szakácskönyvben szerepel fagylaltrecept, és a nápolyi Filippo Baldini 1775-ben könyvet is írt a jeges csemegéről. Az első (kézzel hajtott) fagylaltgépet az amerikai Nancy Johnson találta fel 1843-ban, a hűtőgépet Carl von Linde 1876-ban. Az ostya ibériai találmány, ám a tölcsért Charles E. Miches szabadalmaztatta 1904-ben. 1923-ban az ohiói Harry Burt pedig feltalálta a jégkrémet.

Magyarországon a sárospataki kéziratos szakácskönyv említi először a fagyos édességet. Néhány év múlva Erdély kormányzójának felesége (Apor Péter lánya) 14 jeges desszert receptjét írja le. 1788-ban a peleskei nótárius budai utazásáról szóló kalandregényében Gvadányi József hétköznapi dologként említi:

„Elmentem, s megálltam / a híd túlsó végén, / Ahol egy szép sátor / állott a bal felén, / Ebben sok sétáló / mulatgatott kedvén, / Egyik limonádét, / másik fagyost kérvén.”

Noha Báróczi Sándor testőr írónk már 1775-ben megalkotta fagylalt szavunkat,

a jeges édességet a reformkorig csak „hideg nyalat”-nak, fagyosnak nevezték.

Hívták jégkosárkának is, hisz a tölcsér feltalálása előtt a fagylaltot kis kölcsöntálkákban árulták. Fagylalt szavunk akkor vált általánossá, amikor 1823-ban Fischer Péter „dulciárius magister” (cukrászmester) a pesti Szervita téren Hébéhez névvel megnyitotta fagylaldáját. Akkora sikere volt, hogy ide járt Jókai Mór és Deák Ferenc is. A tőszomszéd fiákerstand miatt nem voltak épp a legtökéletesebbek a közegészségügyi viszonyok, a vitriolos tolláról ismert újságíró, Nagy Ignác meg is jegyezte:
„Jobbnak tartanám a fagylalda helyett a »bélgörcsde« elnevezést.”