A mai, plasztikba vákuumozott adagok előtt, egykor még a konyak és a szivar volt az alap.

A repülés kétségtelenül az emberiség egyik nagy vívmánya, de a levegőben való közlekedés még manapság is számos kihívást rejteget. Most kivételesen nem is a tudósokra, mérnökökre gondolunk elsősorban, hanem a légi utazást választó átlagemberekre, akik számára egy több órás utazás – a vitathatatlan előnyök mellett – azért még mindig jár kellemetlenségekkel. Az összegubancolódott végtagok és idegek kisimításának egyik kézenfekvő eszköze lehetne a fedélzeten felszolgált étel és ital, ami viszont hűen tükrözi a kort, amiben élünk: a mai, fóliázott alumíniumtálcákra halmozott repülős ételektől elég naiv dolog bármiféle komfortot remélni.

A nemzetközi járatokon talán valamivel jobb is a helyzet, de ahogyan arra a CNN írása rámutat, az Egyesült Államok belföldi járatain sokszor igazán siralmas a felhozatal: az utazók rendszerint rezignált közönnyel bontogatják csirkés-halas egyentálcáikat, tűzik villahegyre a petyhüdt salátát, s még az arcuk is hálásan felderül, ha felfedezik a meglepetés fél koktélparadicsomot a zöld kupac legalján. A főétel mellé szervírozott kemény zsömle egy szigorúbb biztonsági vizsgálat alkalmával akár fegyverként is elkobozható lehetne, az pedig már csak hab a tortán, hogy a légitársaságok szerint a vacsora utáni desszert fogalmát egy dobozos joghurt megfelelően kimeríti.

De nem volt ám ez mindig így.

Friss rántottát mindenkinek!

Hunyjuk be a szemünket, és képzeljük el, milyen lenne, ha a légi utaskísérő a következő repülésünk alkalmával arról érdeklődne, hogy hűtött beluga kaviárt vagy füstölt Nova Scotia lazacot szeretnénk-e inkább előételként? Főfogásként esetleg megfelelne egy Tournedos Rossini (filet mignon, libamáj és fekete szarvasgomba)? Az étkezés végén pedig rágyújtanánk-e egy amerikai cigarettára? Vagy inkább egy európait füstölnénk el szívesebben?

Nem is annyira régen ugyanis valahogy így nézett ki a repülős vendéglátás – akár a belföldi, amerikai járatokon is, írja a cikk, amelyben Anne Sweeney, egy hajdani utaskísérő idézi fel az emlékeit. Sweeney 1964 és 1975 között a Pan Am járatain tevékenykedett.

„Akkoriban az összes Pan Am járat nemzetközi volt. Minden egyes földrészre repültünk, az Antarktiszt kivéve. Imádtam Marokkót, Londont – ahol hat éven át volt a bázisom -, Párizst, Bejrútot, Bangkokot, Tahitit és Hongkongot, ahol a hatvanas évek végén dolgoztam, két éven át” – mesélte az egykori stewardess.

„Az öthetes képzési idő 70 százalékában csak az ételekkel és a kiszolgálással foglalkoztunk, hiszen nem csak annyi volt a dolgunk, hogy kivettünk egy előre elkészített étellel teli dobozt a fiókból. Az első osztályon dolgozó konyhás végezte a tálalást, illetve készítette el – helyben – az előételeket, sőt, sütötte a steaket. Reggelire tojást főztünk. A rántotta volt mindenki rémálma.”

A business és első osztályon persze ennél a kiszolgálásnál is több járt: igazi kulináris remekek, amelyekről esetenként legendás éttermek gondoskodtak. De egy mai utas valószínűleg már az akkori „sima” vendéglátást látva is sárgul az irigységtől.

„A Pan Am első osztályán az elsőrangú szolgáltatásért a párizsi Maxim felelt, de hangsúlyozom, hogy a turistaosztályon kínált menü is remek volt”

– idézi fel Sweeney.

„A fagyasztott előételeket – zöldségeket és húsokat – a fedélzeti konyhán főztük-sütöttük készre. Csak pár fogás, ami eszembe jut: csirke vol-au-vent, bourguignon marha, cornwalli tyúk, Stroganoff…”

Anne Sweeney a hongkongi évei alatt gyakran repült eltávot kapott katonákkal, a kormány speciális járatain. Ezeken az utazásokon kissé más volt a menü, de az ételek népszerűségéhez így sem fért kétség.

„Ezeken a járatokon mindig steak, burgonya, zöldség, fagylalt és tej volt a kínálat. A ketchupos flakon kézről kézre járt a katonák között – nem túl elegáns megoldás, belátom, de ők szerették.”

Ausztrál úttörők

A repülős vendéglátás aranykorának néhány légitársasága olyan menüvel büszkélkedhetett, ami akár egy mai Michelin-csillagos étteremben is megállná a helyét. Ausztrália nemzeti légitársasága,

mégpedig a Sydney-Szingapúr járaton.

„A Qantas 1938-ban indította el a fedélzeti étkeztetést. Az első ételek a The Rose Bay hotel konyhájáról jöttek, forrón – a repülőgépen nem volt újramelegítő eszköz” – magyarázza David Crotty, a Quantas Heritage Collection kurátora.

A Qantas igazi úttörőnek számított a szakmában: ők vezették be az országban a fagyasztott ételeket, és 1948-ban náluk állt munkába az első női légi utaskísérő. Külön karácsonyi menükkel készültek, sőt, 1954-ben, a brit királyi család ausztrál turnéja alkalmából is speciális kínálattal álltak elő: az utasoknak többek között posírozott sügért hollandi mártással és grillezett francia báránybordát Saratoga burgonyával szolgáltak fel.

„Az ötvenes-hatvanas években a nemzetközi járatokon való utazás ára még meglehetősen borsos volt, és ezt az ételek is tükrözték. Egy sor francia nevű, kifinomult ételt kínáltak a légitársaságok. A hetvenes évekre ez megváltozott, ahogyan a repülőn való utazás – a Boeing 747-esek megjelenésével – is egyre demokratikusabbá vált.”

„Strassbourgi libamáj tésztabundában, kacsakocsonyával – elég csábítóan hangzik, igaz? És ez csak egy volt a felkínált négyféle előétel közül. Az utas választhatott akár tejfölös fácánmellet vagy mandulás borjúszeletet marhanyelvvel is.”

A gourmet repülős menü azonban nem csak Ausztráliában volt alap.

Az alaszkai Arany Szamovár

A hatvanas évek végén az Alaska Airlines elindította úgynevezett Arany Szamovár szolgáltatását, amellyel az állam színes orosz örökségét ünnepelték.

„Bájos stewardess-eink elegáns hosszúkabátban üdvözlik az utasokat. Ha mindenki elhelyezkedett, az utaskísérők felszolgálják a Golden Trojkát (kávé, vodka és likőrök keveréke), közben pedig autentikus balalajka muzsika alapozza meg a hangulatot. Az étlapon kaviár, borjú Orloff, és Odessa tortácska is szerepel” – olvasható a korabeli leírásban. Nem meglepő, hogy a szolgáltatás évekig működött, legfőképpen az utasok körében tapasztalható népszerűségnek köszönhetően.

Az éra fényképeiből is sok minden megtudható: az American Airlines retró fotóin például jól látható, hogy

A hatvanas évek Royal Coachman menüjében marha consommé, borban sült csirkemell és gyümölcstorta szerepelt.

A Singapore Airlines járatain mindennaposak voltak a friss saláták és az ínycsiklandó előételek, sajttálak, csakúgy, mint a látványos desszertcsodák. Az első osztályon utazóknak külön „Égi bankettet” is tartottak, ahol Angostura keserűvel készült fürjet, languszta etouffée-t vagy madeirás-szarvasgombás mártásban tálalt wellingtont kínáltak. Aki Los Angelesből, Tokión át tartott Szingapúrba, homár, sárgabarackos borjúbélszín vagy pácolt szűzpecsenye közül választhatott.

„Volt vegetáriánus opció az indiai utasaink miatt, létezett sómentes, diabetikus és kóser lehetőség. A mormon egyház a Pan Am komoly partnere volt akkortájt – nem volt ritka, hogy egy-egy járaton akár 50, fehéringes, fekete nyakkendős, rövidre nyírt hajú (a kor divatjától meglehetősen elütő), fiatal misszionárius is utazott. Nekik csak vizet és gyümölcslevet kínálhattunk, alkoholt, kávét vagy teát nem” – emlékezik vissza Anne Sweeney, akinek végső soron

„Én magam sosem dohányoztam, de ahogyan akkoriban sok utaskísérő, én is megsínylettem ezt. A Dartmouth Medical School tanulmányában is kimutatták, hogy sok más nőhöz hasonlóan jómagam is szenvedtem a másodlagos dohányzás ártalmaitól.

A korszellemhez igazodva akkoriban az első osztályon minden utas kapott egy 4-es minidobozt a Marlborótól. Ha maradt belőle, azt a műszak elosztotta, s vagy elszívta, vagy a hotelekben használta borravaló gyanánt.”

A British Airways előfutára, a BOAC régi menüjén pedig az olvasható, hogy az ételsor lezárásaként az utas választhatott egy 20-as paklit a társaság angol-amerikai dohánykínálatából – a preferenciája szerint filterrel vagy akár anélkül.

Hát, ilyen volt néhány évtizeddel ezelőtt, az „aranykorban” a repülős vendéglátás – gondoljunk rá legközelebb, amikor forint ezreket fizetünk egy fedélzeti takaróért.