Nincs veszve minden e hazában! (Gasztronómiai szempontból.) Ha nem is áldozunk naponta rizstésztát Földisten fiának, mint a derék őslakók Bali szigetén, ha nem is terítünk meg (elhunyt) rokonainknak a síron malacsültet felszolgálva, mint Halottak napján a mexikóiak, Luca nap még sokan emlékeznek arra, hogy a Gergely-naptár bevezetése előtt, december 13-án volt a leghosszabb az éjszaka és ilyenkor illett fokhagymát dugni a kulcslyukba. Vagy keresztet rajzolni vele az ajtóra, hogy elűzzük az ártó szellemeket.

Azóta persze (hála a csillagászok számításainak) a téli napforduló december 21-ére költözött. Vidéken azonban még ma is él néhány babona. Ha Luca nap lapos tálakban 12 búzaszemet csiráztatunk, karácsony napjára zöldülnek ki. Ezzel nemcsak a karácsonyi asztalt díszíthetjük, de következtetethetünk a jövő évi termésre is. (Ez a lucabúza: minden magocska egy-egy hónapot jelképez.) De ki kíváncsi itt a jövő évi termésre?

Pedig hasonló időjóslás a hagymakalendárium is.

Bár többnyire megfeledkezünk róla, karácsonyesti vacsoránkat is ősrégi rituálék határozzák meg. A paraszti kultúrában szinte minden ételnek mágikus jelentése volt. A bab, borsó, mák a bőséget jelképezte, a fokhagyma az életerőt, a méz az élet édességét. A rétes a hosszú életet szimbolizálta (nyúlik, mint a rétestészta), a diót rontás ellen kínálták, de jósoltak is belőle. Külön rituálénak számított a frissen sült kenyér megszegése.

A kalácsból (ha volt) az első falatot szétosztották egymás között, hogy a család összetartson, az almát pedig annyi gerezdre vágták, ahányan az asztalt körülülték Varázsereje volt a karácsonyi terítőnek is, a bőséget és az egészséget jelképezte, ezért később sütő-, vagy magvető abrosznak használták. Sok helyütt két abrosszal terítettek. A piros csíkos terítőn böjti ételeket szolgáltak fel, majd a fehér damaszton (az éjféli mise után) bőséges lakomát. A maradékot (a karácsonyi „morzsát”) az asztalon hagyták, hogy éjszaka az esetleg betérő szellemek is falatozhassanak. Vacsora közben a háziasszony nem állhatott fel (különben az újesztendőben rossz kotlósai lesznek), az étkek felszolgálását a többiek végezték.

Aki könyökölt, annak kelései nőttek, aki káromkodott kólikás lett. A töltött káposzta, húsleves, mákos guba, bejgli paraszti hagyománynak számított, a borleves, a rántott ponty városi jövevénynek. A hal részben a bőséget fejezte ki (lásd halpénz), másrészt böjti étel is volt. Töretlen népszerűségében szerepet játszhat az is, hogy a hal görögül ikhthüsz, s ez mozaikszóként a Megváltót jelenti. A ma divatos pulyka angolszász hatásra került a karácsonyi asztalra.

Babonák és hiedelmek határozzák meg újévi szokásainkat is. Mivel „a sertés előretúr, a szárnyas meg hátrafelé kapar”, aki nem akarja eljátszani szerencséjét, szilveszter estéjén nem ehet malacot, csak nyulat, halat, szárnyast, hiszen a nyúl elinal, a hal elúszik, a baromfi elrepül, mint az óesztendő, s magával visz minden rosszat.

Újév napján aztán igyekszünk belekapaszkodni a malacba,

lassan már tényleg a derék röfi farka az utolsó reményünk.

Mert hát az ember bizakodó teremtmény, ezért süt szerencsepogácsát (benne elrejtve pénzérme), ezért főz lencsét, mint III. Ramszesz szakácsa. S bár Ézsau képes volt eladni Jákobnak elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért, a jóízű hüvelyes karrierjét ez nem árnyékolta be: a lencse ma is a szaporaságot, a gazdagságot jelképezi.

Úgyhogy Ádvent a remény időszaka. Várjuk a csillagot. Van, aki a betlehemit, mások a Michelint. A Kisded biztosan megérkezik. Az abroncsemberre még várni kell. De hát Magyarországon csodából egy is elég.