Olyat már hallottunk, hogy valaki föladta a szakácsmesterséget, és felcsapott fegyverkereskedőnek. Színikritikusból is lett kecskesajtkészítő. De hogy valaki a karmesteri pálcát cserélje fakanálra, ez ritkaság. Pedig Gioachino Rossini ezt tette.

A maestro 38 évesen abbahagyta a zeneszerzést, és hátralévő életét a makarónikészítő gép tökéletesítésére szentelte. Elvégre – mint ezt kortársától Brillat-Savarintől, a bíróból lett gasztropápától tudhatjuk – egy új étek feltalálása nagyobb haszonnal jár az emberiség számára, mint egy új csillag felfedezése.

„Az étvágy ugyanaz a testnek, mint a szerelem a léleknek – mondta Rossini

–, a gyomor a karmester, amely érzelmeink nagyzenekarát vezényli. Enni, szeretni, énekelni és emészteni, ez annak a komikus operának a négy felvonása, amit életnek nevezünk.”
                                          

Ennyi bölcsesség pedig már elég is ahhoz, hogy az ember komponálás közben tokajit kortyolgasson, vagy annyi idő alatt írjon meg egy áriát (a Mennyi szívdobbanást a Tankréd első felvonásában), ameddig a rizs épp megfő.
                                            

A gasztromániának persze megvoltak az előjelei (éppúgy, mint Alexandre Dumas esetében):
A sevillai borbély premierje napján (ebben az operában halhatatlanná tette a pasticcini nevű tésztaféleséget) lekéste a zenekari próbát, mert saláta után rohangászott, egy barátjának arról panaszkodott, hogy mégis inkább hentesnek kellett volna mennie, nem zeneszerzőnek, hiszen azok a boldog emberek (kamaszkorában tényleg dolgozott egy mészárszékben), bensőséges viszonyt ápolt a kor neves szakácsaival (Marie-Antoine Carême például többször nyilatkozta, hogy Rossini az egyetlen barátja, aki tökéletesen megérti őt).

A karikaturisták többnyire evés közben ábrázolták, kezében a tortakrémnyomóval, vagy karmesteri pálcával, ahogy a makarónikészítő gépet dirigálja.
                                           

Saját bevallása szerint sírni is csak háromszor sírt életében: amikor kifütyülték első operáját, amikor hegedülni hallotta Paganinit, és amikor

egy hajókiránduláson a szarvasgombával töltött pulykája beleesett a folyóba.

Különös története van leghíresebb fogásának is. A tournedos à la Rossini (vajban hirtelen sült bélszínszelet libamájjal és hajszálvékony szarvasgombával a tetején, pirított kenyéren tálalva, madeiramártással leöntve) állítólag a Café Anglais nevű párizsi étteremben született.

Az egyik változat szerint a maestro megrendelte a fogást, de annyiszor beleszólt a készítésébe, hogy a főszakács haragjában végül azt mondta, készítse el maga. „Örömmel – válaszolta Rossini –, te viszont fordíts hátat!” (Tourne le dos!) Egy másik (hasonló) változat szerint a La Maison dorée étterem séfje, Casimir Moisson készítette először a fogást, de annyira furcsának találta, hogy csak a vendégek háta mögött volt hajlandó elkészíteni.

Ami biztos: a fogást először Eugène Labiche (az Olasz szalmakalap szerzője) említi 1864-ben.
Nyilván az új párizsi gasztronómiai módit gúnyolja, mert Persely című bohózatában az ámuló vidékiek egy tournedos  à la plénipotentiaire (Teljhatalmú hátfordítás?) nevű ételt rendelnek, ami „szardíniahabarccsal és szarvasgombával töltött őzikekönnyekből” készült, „fürjmártással” tálalva.
Nem nehéz felismerni Rossini kedvenc összetevőit. Szakácskönyvben a tournedos à la Rossini csak 1892-ben szerepel először, Joseph Favre művében.

Rossiniről persze már jóval korábban neveztek el ételt, Carême például már 1833-ban krémlevest nevezett el a zeneszerzőről. De számos más fogás is ismert: a marhavelős rizottó, a szarvasgombával, libamájjal töltött cannelloni, a csirke, nyelvhal Rossini módra, vagy a rakott makaróni, ami pezsgős, tejszínes, szarvasgombás mártással készül. Nem is szólva a híres Rossini-tojásról vagy salátáról.

„Fantasztikus szakács lett volna – mondta róla egy kritikusa –, ha nem köti le idejét a zene.”