Itália még ma is sokak számára első számú úti cél, ha elhagyják szűkebb hazánkat. Ez különösképpen érvényes a borkedvelőkre. Könnyebben megközelíthető, befogadható, szerethető része ez az európai borpalettának.

Minden valószínűség szerint Itálián keresztül jutott el Európába Kelet szőlőkultúrája. Érthető tehát, hogy az ilyen nagy múlttal rendelkező országban ma is rendkívüli borokat találunk. Igaz, sokáig a ma már egyértelműen a világ legjobbjai közé sorolható toszkán területeken is vegyesen telepítettek szőlőt, a sorok közé kis zöldséget, néha gabonát (!) is vetettek.

Egy jelentős arisztokrata család feje, Clemente Santi volt az, aki a Toszkána-szerte kedvelt sangiovese szőlőfajta legjobb változatát kereste. Meg is találta, és nekilátott komolyabb szelekciójának is. Ez aztán Montalcino közelében lévő birtokának legjobb ültetvényeit adta, s tette néhány évtizeddel később ismertté és keresetté a Brunello néven forgalomba hozott bort.

A később Biondi-Santi névre váltott család pincészete termi – többek szerint – Olaszország egyetlen „grand cru”-jét (ezt a minősítést amúgy itt nem használják). Itt van a pincészetük is, ahol hallatlan precizitással készülnek a borok, a lehető legtöbbet megtartva a hagyományos feldolgozás módszereiből. Organikus termesztést folytatnak, a szőlőt klasszikus középorsós présen sajtolják, de a menetet méhviasszal kenik le minden szüret után…

Az eredmény: egy közepes színintenzitású rubin-, majd gránátvörös bor, amelynek illata gazdag, meggyes-földes, csokoládés, ásványos. A Montalcino környékén termő vörösborok java része mutatja ezt a karaktert, remek savakra és kitűnő szerkezetre építve. És ami a lényeg: ez a sangiovese ragyogó példa arra, hogy nem csak a világfajtákból lehet nagy borokat készíteni. A Brunello di Montalcino méltán foglalta el helyét a borok Parnasszusán.

Az eredete még ma sem tisztázott. Sokszínűségét jelzi az is, hogy a belőle készülő borok minőségben és árban is komoly eltérést mutatnak. Sangiovese szőlőből készülnek éppen csak iható, vékony, semmitmondó lőrék éppúgy, mint csillagászati áron elkelő szupertoszkán presztízsborok. Mindkettő alapja lehet a Közép-Itáliában őshonos kékszőlő, a sangiovese, amely Itália második legnagyobb mennyiségben termesztett fajtája a barbera után. Hasonneveinek – klónjaihoz hasonlóan – se szeri, se száma.

A szőlő amúgy hosszú érési időt kér, itáliai viszonyok között viszonylag későn, október második felében szüretelik. Nem különösebben igényes a talajokkal szemben, viszont kifejezetten meghálálja a mészkő, homokkő jelenlétét a gyökerei körül.

A mai viszonyok között a legtöbben a Montalcinóban honos Brunello, illetve a szomszédos városka, Montepulciano Prugnolo Gentile névre hallgató változatát ismerik:

Ha egymás mellett kóstoljuk az évtizedeken keresztül legdrágább olasz borként nyilvántartott Biondi-Santi pincészet Brunellóját és az Avignonesi család Vino Nobile de Montepulciano borát, hát bizony nehezen mondanánk meg, hogy ugyanannak a fajtának a két borát kóstoljuk. A Biondi-Santi koncentráltsága ellenére szinte karcsúnak tűnik, áttetsző, és megjelenésében leginkább érett pinot noirra emlékeztet. A Vino Nobile legtöbbször simább, cserzőanyaga lágyabb, gyümölcsössége kerül inkább előtérbe, viszont nem olyan szofisztikált, mint amaz. A maga nemében mindkettő igazi élvezet lehet, ínyencek kedvence.

A fajta borainak legismertebb lelőhelye a Chianti vidék. S ha boldogtalanul gondolunk vissza az emberi fogyasztásra épphogy alkalmas, nevéhez méltatlan badacsonyi szürkebarátok letűnt korszakára, hát a Chianti szalmafonatos flaskái jussanak eszünkbe. Ez vélhetően legalább annyit ártott az olasz borok megítélésének, mint annak idején a mi NDK-s exporttételeink. Nézzünk hát előre emelt fővel, más is kilábalt már efféle minőségen aluli gödörből. Éppúgy nem a szőlőfajta tehet róla, mint a mi szocialista leánykánk vagy éppen félédesre simogatott szürkebarát boraink.

A Chianti általában házasítás, de a sangiovese karakterének minden esetben meg kell maradnia: közepesen testes, savakban és tanninokban gazdag vörösbor, ízeiben a meggy keveredik nedves, avaros, földes, erősen sós-ásványos jegyekkel. Az ászkolás mindig is ízlés kérdése volt. Néhány borász a hagyományos nagy tölgyfa hordóban való érlelés híve, de ma az új kis hordós érlelés a divatosabb. Különösen azok a termelők élnek ezzel a lehetőséggel, akik amerikai piacokra szállítanak.

Ne feledkezzünk meg azért az utóbbi évtizedekben talán leginkább szem előtt lévő szupertoszkán borokról sem. Ezek néhány évtizede afféle „exlex állapot” gyermekeiként jöttek létre. Sokszor tiszta cabernet vagy merlot, esetleg syrah kerül palackba, de a sangiovese is gyakori játékos ezekben a borokban. Vélhetően a sangiovese finoman elegáns savvilága mellett támaszt adó bordeaux-i fajtákhoz köthető tanninok együtt képesek ilyen elegáns, mégis erőteljes élményt adni. Itt az új, kishordós érlelés és a tökéletes pincemunka éppúgy elengedhetetlen, mint az osztályon felüli alapanyag. A tradicionális sangiovese borok érlelésére legtöbbször szlavón (ma horvát területek) tölgyből készült, nagyméretű hordókat használnak.

Sajnos, ami jó, az itt sem olcsó. Viszont ha jó évjáratot választunk – mostanában kerülnek majd forgalomba a hosszabb érlelésű, 2015-ös szépségek –, nem fogunk csalódni. Kezdő itáliai utazók számára inkább egy-egy 2017-es, Rosso névre keresztelt, egyszerűbb vörösbort ajánlok, mint nagy neveket 2014-ből. Európa közepéből szemlélve nem tűnik életszerűnek, de bizony náluk sem érik be tökéletesen minden évben a szőlő…