Nem a legjobb időket éljük. A visszahúzódás, bezárkózás senkinek nem kedvez, bár lehetnek pozitív hozadékai is az időszakos visszavonulásnak. Az éttermek bezárásával a bortermelők is nehéz helyzetbe kerültek, mindenki próbál kilábalni kedvezőtlen helyzetéből – ahogy tud. A szőlő viszont nem vár. A tavaszi munkáknak menni kell, a növényt nem lehet önkéntes karanténba zárni.

Vajon egy koronavírushoz hasonló, nem várt esemény képes-e befolyásolni a borfogyasztási szokásokat? Hat-e olyan módon a piacra egy ilyen kényszerleállás, aminek valamikor pozitív hozadéka lehet? Az elmúlt évtizedekben a kereskedelem, a turizmus, a nagy nemzetközi jövés-menés megváltoztatta az életünket, és hatással volt étkezési, borfogyasztási szokásainkra is.

Ma már nem divat, vagy csak nagyon kevés termőhely, termelő engedheti meg magának, hogy a jövőnek dolgozzon, olyan borokat készítsen, amelyeket majd a következő nemzedékek fognak elfogyasztani. Ma igyekszik termelő és fogyasztó egyaránt a gyors tempónak megfelelni. Sokkal jobban fogynak a világban a „kész” borok, amelyekre nem kell várni, amelyeket nem kell dédelgetni. A mának élés a 20. század végén elérte a borkészítést is. Ez részben nyilván annak is köszönhető, hogy szőlőtermesztésben, borkészítésben új technológiákkal ma már szinte bármi elérhető. Születik is világszerte elég sok uniformizált, technológiai értelemben tökéletes bor.

Egy baj van ezzel. (Szerintem több is, de most maradjunk ennél az egynél.) A szőlő nem vár. Sem a tőkén, sem a pincében – ha gyors fogyasztásra készíti a gazdája. Márpedig erre a rettentő pörgős piacra sok borvidék állt rá. Ebben a stílusban gyorsabb a megtérülés, kevesebb a kockázat, nagyobb a biztonság. Egy darabig. Vagy addig, amíg a mostanihoz hasonló kényszerleállás nem következik be. Amikor sajnos világviszonylatban tele vannak a pincék eladatlan készletekkel, pedig lassan készülni kell az idei szüretre.

De vajon nem lehet-e ennek a folyamatnak olyan következménye, ami újra a komolyabb érlelési képességű borok felé tereli majd a fogyasztókat? Felmerült-e már valakiben, hogy ha valóban be kell zárkóznunk szűkebb határaink közé, el tudnak-e látni majd bennünket, borfogyasztókat jó minőségű és érlelhető szomjoltókkal a magyar borászok? Tudom, hogy ez sokaknál gazdasági kérdés.

Egy igényes termelő, ha biztonsággal el tudná adni drágább és igényesebb borait, vélhetően hajlana arra, hogy koncentráltabb, gazdagabb, egyedibb borokat készítsen. Amíg a mindennapi gondokon jár az eszünk, ez nem fog működni. Mégis érdemes lenne végiggondolni, hogy a fajtaválasztéknál például mennyire kell vagy lehet figyelembe venni a telepítési preferenciákat. Mire is alkalmas a Kárpát-medence? Mit lenne szabad itt termelni? Tudunk-e különleges és egyedi borokat letenni az asztalra?

Lehet, hogy ez a kényszerpihenő arra lesz jó, hogy a mindenhol eluralkodó mennyiségi szemléletet egy reálisabb minőségi gondolkodás váltsa fel? Ha végignézzük a jelenlegi magyar fajtakínálatot, sajnos nem a legértékesebb szőlőfajtáink vannak vezető pozícióban. Hanem olyan fajták, amelyek gyorsan, olcsón élelmiszerszintű borokat tudnak adni.

A borvásárlás pedig hirtelen, szinte egyik napról a másikra tolódott el a virtuális tér felé. Nyilván a monitor előtti borválogatásnak vannak előnyei, de hátrányai is. Képesek vagyunk megfeledkezni kapacitásunk határairól – palackok és pénztárca dolgában egyaránt. Nehéz kérdés, mint ahogy az is, vajon milyen mértékben buzdíthatjuk honfitársainkat borvásárlásra? A magyarok számára a bor nem egyike az alkoholos italoknak. Bízom benne, hogy ezt más is így gondolja. A mértékletesség azonban itt is, ilyenkor is döntő. Csábító ajánlatokkal bombáznak bennünket itthonról és külföldről egyaránt, hiszen a bort el kell adni. De ilyenkor se feledkezzünk meg arról, hogy érdemes a jól bejáratott termelőinkhez, kereskedőinkhez ragaszkodni.

A befelé fordulás többnyire arra késztet, hogy változtassunk azon, ami nem jó, vagy adott helyzetben nem használható. Kitűnő termőterületeink vannak, komoly szürkeállományunk és értékes szőlőfajtáink. Fehér és kék szőlő egyaránt tud hosszan eltartható, biztonsággal érlelhető borokat adni. Talán az arányokat kellene máshogy alakítani. Nagyobb hangsúlyt és figyelmet szentelni a termőhelyi jegyeket egyértelműen kínáló komplex, érlelhető tételeknek, fajtáknak.

Olyan borokkal, amelyeknek jó esetben öt-hat éves korukig a pincében a helyük. Így újra értéke lesz annak, ha egy termelő az unokái számára tud bort készíteni. Nemcsak Burgundia vagy Bordeaux pincéiben, hanem itthon is. Ebben is segít az, hogy az íróasztal mellől rendelhetünk ma már szinte bármit, amit szívesen fogyasztanánk.

A gasztronómiában ez a befelé fordulás már korábban megtörtént, és szerencsére nem kellett hozzá világméretű katasztrófa. Annyi történt mindössze, hogy a ’80-as évek vége felé egy elkötelezett gourmet, bizonyos Carlo Petrini meglátta Rómában a Piazza Navonán megnyílni az első nemzetközi lánchoz tartozó gyorséttermet. Így született meg a Slow Food mozgalom. Mert bármennyire is jó utazni,

Néha jólesik „kiruccanni”, magam is imádom a jó japán konyhát vagy éppen az olaszt – de amit csak mi tudunk úgy elkészíteni, ahogy kell, az a paprikás csirke vagy a túrós csusza. Esetleg a zöldborsóleves, a tojásos nokedli, a vargabéles, amihez legtöbb honfitársam örömmel tér vissza, bárhonnan érkezik is haza. Egy jó kis fröccsel, csopaki vagy somlói borral.

Akár bor, akár étel kerül terítékre, felelősek vagyunk a Föld számunkra kijelölt darabkájáért. Ha rosszul vizsgáztunk, még javíthatunk: tudatosan végiggondolt folyamatokkal, visszafogottsággal és saját értékeink megőrzésével.