Kontor Enikő nehezen alkalmazkodik az elvárásokhoz, nem kenyere az ismétlés. Tárgyai időt, teret és figyelmet követelnek. Alkotó és alkotások között éles a kontraszt: rusztikus, érdes, sötét színben játszó kerámiák egy mosolygós, törékeny keramikustól.

„Sötét korszakomat élem – szögezi le az elején, élénkpiros ruhában –, már ami a munkát illeti. Nem kedvelem a hivalkodó színeket a tárgyakon, csak az öltözködésben.” Robusztus munkái nem könnyen emészthető alkotások, s talán emiatt sem hagyják nyugodni az embert. Nem is mindig egyértelmű, mit szemlélünk éppen, de ez célja is az iparművésznek. „Nem szeretem a behatárolást. A tárgyaim kapcsán nem a klasszikus funkciókban gondolkodom, a kerámiáimmal elsősorban nem kiszolgálni akarok.”

Enikő 26 éve foglalkozik kerámiával, négy éve költözött a fővárosból Kecskemétre, hogy a Nemzetközi Kerámia Stúdió meghívott művészeként itt éljen és alkosson. Eredetileg grafikusi pályára készült, kiemelkedő rajztehetségére még édesanyja figyelt fel, „háromévesen olyan pálcikaemberkéket rajzoltam, hogy szinte éltek” – meséli. A budapesti Kisképzőben mégis úgy találták, hogy nem grafikus alkat, és inkább az anyaghoz irányították. Négy évig küzdött vele, míg az Iparművészeti Főiskolán fordult a kocka: „Észrevettem, hogy beleszerettem abba a komplex élménybe, amit a kerámia létrehozása ad.”

– Milyen tárgyak készítésében leli örömét?

– Az alkotásban a forma, az anyagminőség, a színek érdekelnek. Markáns, földszerű tárgyakat készítek. Rusztikus, érdes felületek, sötét zöldes-barnás-feketés színek határozzák meg a munkáimat. Szeretem, ha egy tárgy akkor is él, ha csak úgy lerakjuk és nem kezdünk vele semmit. Az én kerámiáim ilyenek. Térkövetelőknek is hívom őket, mert egyáltalán nem alkalmazkodnak a környezethez, inkább azt kiabálják: itt vagyok. Pedig formájukat tekintve rendkívül egyszerűek. De minél puritánabb a formavilág, annál jobban oda kell figyelni az arányokra. A kerámiában szerintem az arány az egyik legfontosabb tényező. Ha eltolódik, megváltozik a jelentés is: elég a legkisebb aránybéli elcsúszás, a végeredmény máris böszme lesz, míg egy jó arányú tárgy valahogy sokkal szerethetőbb. Kifinomult arányérzéke viszont, úgy vettem észre, kevés embernek van. Iparművészként arra esküdtünk fel, hogy ízlést nevelünk, és én próbálkozom is a magam módján.

– Inkább megrendelésre dolgozik, vagy a saját szándéka szerint?

– Elképesztő nehezen tudok alkalmazkodni az elvárásokhoz, így rólam valahogy le is szoknak az emberek. Lehet, hogy önző hozzáállás, de csak olyasmit szeretek csinálni, ami örömet okoz. És nem vagyok túl lelkes, amikor valamelyik régebbi darabomból szeretnének utánrendelni. Azokat egyszer már megcsináltam, és nem akarok újra azon az úton járni. Nekem minden tárgyam különbözik, ebben pedig direkt szándékoltság, egyfajta erőltetett egyediség is van. Azt szeretném, hogy amit elkészítek, az az embereknek tetsszen és megvegyék. Nem pedig fordítva. Mert nekem a kerámia a szabadságról is szól. Addig csinálom, amíg nem telítődöm vele.

– Fatüzelésű kemencében égeti ki a kerámiáit. Ez mit ad hozzá a termékhez?

– A tűz olyasmit ad a kerámiához, amire az elektromos kemence nem képes. És nekem nagyon tetszik az a szellemi és fizikai út, amit egy égetés alatt bejár az ember. Mert a fatüzelésűben egy-egy égetés akár tizenkét-tizenöt órán át is eltarthat. Ez idő alatt végig jelen kell lenni, s koncentrálni, hogy a kemencében a tüzet két oldalról is megfelelő időzítéssel tápláljuk, hogy a hőmérséklet megfelelő ütemben érje el a kívánt fokot, és szinten is tartsuk. Az elektromos közel se igényel olyan mértékű odafigyelést. Elég bepötyögni néhány gombot és megy magától. De ettől még azt sem tartom alacsonyabb rendűnek.

– A végeredményen is meglátszik a különbség?

– A fatüzelésűekben valahogy benne marad a tűz, azoknak melegségük van, az elektromosban készültek nekem hideg szépségek. Egyébként egészen eltérő színt is kapunk, a vasréz például elektromosban sárga, míg a fatüzelésűben kék eredményt hoz. Akinek nem ez a szakmája, nem biztos, hogy látja a különbséget. De ha mégis, akkor se biztos, hogy tudja, érti és értékeli, milyen munka van egy-egy tárgyban. Ez pedig az ár miatt is fontos, ami nekem irtó nagy nehézséget okoz. Mert hogyan lehetne ezt a részben szellemi, részben fizikai munkát és az időt pénzre lefordítani?

– Milyen fizikai igénybevétel társul a keramikussághoz?

– Az anyagok gyúrása, az agyagtömb, majd a tárgyak emelgetése, forgatása, vagy például az égetéshez talicskával hordom a fát a kemencéhez, majd rakosgatom a hasábokat órákon át. A korong fölött pedig órákon át görnyedünk egy statikus pózban, miközben a nedves, hideg anyagban vájkálunk.

– Következetesen „tárgy”-ként hivatkozik a kerámiáira, direkt kerüli a tányér, tál, váza megnevezéseket?

– Ez azért is van, mert a tárgyaimnak nem a használhatóság a fő céljuk. Ebből kifolyólag nem pehelykönnyűek, s azt sem állíthatom, hogy a legkomfortosabbak, vagy hogy a legkönnyebben tárolhatók. Nem azt mondom, hogy direkt nem használhatókat készítek, hanem csak nem könnyítem meg senkinek a dolgát. Azt szeretném, ha a tárgyaim az önmagunkkal eltöltött idő élvezetét adnák. Például az evés nekem nem jelent különösebben sokat, viszont ha odajutok napközben, hogy egyszer-kétszer leülök az asztalhoz, akkor úgy esik jól az étkezés, ha a tárgyakat a kezembe fogva megnyugszom. Ezért is használom a sajátjaimat, még az elfajzott alakú tálcákat is, szeretek enni-inni a kerámiáimból. Egy tömeggyártott áru nem adja meg ezt az elégedettséget.

– Hogyan lát neki egy új munkának?

– Lényegében a legtöbb tárgyam a teljes véletlenből születik, de ahhoz nagyon résen kell lennem, hogy jól kapjam el a fonalat. Elképesztő mennyiséget lehet például gondolkodás nélkül lekorongozni. Az ember egyébként ösztönösen hajlamos arra, hogy a már bevált felé húzzon, mert abban van egyfajta magabiztossága. Aminek persze megvan az a veszélye, hogy visszamarad a fejlődésben. Formát tekintve egyébként sok hasonlóság van a tárgyaimban, és vannak visszatérő elemek is, mint mondjuk a dupla falúak. De engem az visz előre, ha nem vagyok rest mindig valami mást és újat alkotni. Amit úgy is érek el, hogy már meglévő masszák összekeverésével hozok létre valami újat. Nálam mindig az anyag a fő kiindulási pont, s ez a keverés egy rám nagyon is jellemző technika. Pedig rendkívül időigényes, és fizikai erőt igénylő folyamat, mert mire összeállítom a masszát, más lekorongoz vagy ötven csészét. De én szeretem, ha egy tárgy lassan készül. És tényleg nagyon egyedi dolgokat lehet létrehozni, például így születtek a kékesfekete kerámiáim, a szín nem a mázazás eredménye. Egyébként nagyon szeretem a tárgyaimnak ezt a kontrasztosságát, hogy kívül van a durva felület, belül pedig a máz.

Alkalmazott technikák

Rusztikus felület: A még bőrkemény anyagot Enikő drótkefével feldörzsöli, majd egy eszközzel visszapuhítja. Az érdes felület a drótkefe nyoma, a visszapuhított területeken pedig kifényesedik az anyag.

Darabos hatás: Többféle színű agyagot sajtreszelőn lereszel, a morzsalékot a lapnyújtóra szórja, majd ráborít egy egybefüggő agyaglapot és összenyújtja.

Magas hőfokú égetés: A kerámia 1300 fok körüli hőmérsékleten történő égetése.