A tél vége, tavasz eleje évezredek óta hordozza a változás, megújulás igényét. Annak idején a böjtök, időszakos megvonások racionális és sokszor egészségügyi megfontolásokon alapultak, még ha kötelező vallási előírásokként épültek is be a mindennapokba.

JÓZAN LEMONDÁS vagy áldozat? Az áldozat az ősvallások óta része annak, amit vallásosságnak nevezünk. Része kapcsolatunknak egy felső hatalommal, gyökere pedig függőségünk és gyarlóságunk fölismerése, ezekért való engesztelés. Az áldozat legismertebb változatai, motiváció szerint: engesztelő áldozat, hálaáldozat, illetve kérő áldozat.

Az áldozat tárgya lehet minden, ami értékes. Az italáldozat (libatio) formai lényege, a lemondás valamiről, leggyakrabban a megsemmisítés formájában történt. A tűzbe öntött bor elpárolgott, de a földre öntés is tökéletesen kifejezte a lemondás szándékát. Itt a földanyának történő átadás épp olyan fontos szerepet játszott, mint a földben nyugvó ősök „megkínálása”. Természetesen a lemondás kifejeződhetett a papoknak, sámánoknak és más kiemelt személyeknek való átadással is.

A Római Birodalom bukását követően Európában igencsak átalakultak a mindennapok. Ezekben az időkben igen nagy mennyiségben fogyasztottak alkoholt. Leginkább a bor fogyott, de nemcsak a királyok, egyházi méltóságok, nemesek, hanem a szegény rétegek körében is. Az ókori világból a keresztény egyház örökítette át a borfogyasztás kultúráját, a bortermelés módszereit. Nem véletlen hát, hogy a középkori szerzetesrendek készítették a sört és a bort, általában saját maguk termesztette alapanyagokból. Nemcsak saját igényeikre vagy az egyház részére készítettek italt, hanem eladás céljából is.

A legfőbb fogyasztók azonban az egyházak és a szerzetesek voltak. A különböző szerzetesrendek reguláiban olvasható, hogy melyik rendben mennyi volt a megengedett borfogyasztás. Úgy tartották, hogy a legjobb út, amivel visszatarthatják a testi étvágyat, az Isten ajándéka, a borivás. Nemcsak a regulákból válik nyilvánvalóvá a bor szerepe a katolikus egyházon belül, hanem az egyes nedűk védőszentjeinek megjelenéséből is. Ilyenek például Szent Adorján, a sör és Szent Márton, a bor védőszentje.

Szent Márton szerepe az európai borfogyasztásban egyértelműen nyomon követhető – függetlenül attól, hogy életútját ismerve nehezen lehet elképzelni őt magát aktív borfogyasztóként. Szent Márton és a bor kapcsolata német nyelvterületen és hazánkban is nagyon erősen gyökerezik a néphagyományban. Márton egy a szőlővédő szentek sorában. A borral való kapcsolatát legendákkal is próbálták alátámasztani, egy történet szerint csodatévő szőlőtőkét ültetett Tours városában, amelynek a püspöke volt. Egy másik legenda szerint Krisztushoz hasonlóan a vizet ő is borrá tudta változtatni, de ismert a Nagypoharú Szent Márton kifejezés is, ami gyógyító célú borfogyasztásra utal.

Pontosan meghatározták azt a bormennyiséget, amelyet ajánlatos volt naponta elfogyasztani.

Ez nem volt más, mint a hemina. A hemina, amelynek valós mértékét senki nem tudja. Vélhetően személyre szabott mértékletesség lehetett az irányadó.

Az egyház mellett a király, illetve a nemesek is fogyasztották a különböző szeszes italokat. A királyi birtokokon nagy mennyiségben termesztettek szőlőt, illetve a szőlőtermelők is tartoztak a királynak adóként bort  szolgáltatni. A bornak több fajtáját ismerték. Előszeretettel fogyasztottak szőlőn kívül más gyümölcsből készült bort is, de akadtak rangbeli különbségek:

a szőlőbort általában a király, az egyházi főméltóságok, valamint a nemesek itták. A szegényebb rétegek asztalára leggyakrabban alma- vagy körtebor került.

Ismerték a különböző fűszerekkel ízesített borokat is, illetve sokszor mézbort is fogyasztottak. Bármilyen gyümölcsből tudtak alkoholt előállítani.

A gyümölcsborok frissítő italokként kerültek az asztalra, a vízfogyasztás nem volt népszerű. Ez annak is betudható, hogy akkoriban nem ismertek semmiféle víztisztító módszert, így nagyon sok betegség (például kolera) terjedt a víz fogyasztásával, ezért a szomjúságot is inkább könnyű borokkal oltották.
Az Albertus Magnus – Nagy Szent Albert (1193 v. 1206–1280) német Domonkos-rendi szerzetes, filozófus és teológus – által feltalált desztillációnak köszönhetően a középkori szeszes italok megbízhatóbbak voltak, és a magasabb alkoholtartalom miatt az eltarthatóságuk is javult.

A magas alkoholtartalmú, fűszerezett borokat aperitifként fogyasztották, a húsétel után pedig szájuk tisztítására használták. Az alkoholnak gyógyhatást is  ulajdonítottak, például a vörösbornak a terhesség ideje alatti fogyasztásáról úgy gondolták, hogy fiúgyermek születését segíti elő. (A somlói termelők véleménye erről nyilván más...)

A mai borfogyasztási szokásokat ismerve könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a középkori emberek egytől egyig alkoholisták voltak. Egy francia halász napi boradagja 2,5–3 liter bor volt, egyes források szerint egy magyar férfiember naponta 3–5 litert is megivott. A kolostorokban is hasonló volt az átlag. Nem csoda, hogy a középkorban az átlagéletkor olyan alacsony volt, hisz a fiúknak 14 éves kortól engedélyezték a bor fogyasztását, ezáltal a nagykorú férfiak közé sorolhatták őket.

Az élelmiszerhiány is hozzájárult ahhoz, hogy a hiányzó ételadagot a szegényebbek is kalóriadús borral
pótolják – Európában már akkor is túltermelés volt borból. A tehetősebbek a gazdag zsíros és sós lakomák alkalmával szomjoltóként is igen tekintélyes mennyiségű bort fogyasztottak el.

Ilyen körülmények között egyértelműnek mondható, hogy

egészségügyi megfontolásból is szükség volt időszakos böjtöt tartani.

Bizonyos források arra utalnak, hogy a szerzetesrendek körében a sörfőzés azért is volt igen népszerű, mert a sör böjt idején is komoly energiaforrásnak számított. Ilyen pozitív hatás persze a borfogyasztáshoz is köthető, de a böjt lényege valójában, azt hiszem, nem erre keresendő.

Az időszakos ételmegvonás a mai ember számára épp olyan fontos, mint amilyen ókori vagy középkori elődeink életében volt.

Akik rendszeresen fogyasztanak alkoholos italokat, például bort – magamat is beleértve –, azok számára különösen szükséges évente akár többször is két-három hét szünetet tartani.

Ilyenkor nemcsak a bort, de az ételek egy bizonyos csoportját is érdemes kiiktatni az étrendünkből.
A rövidebb-hosszabb ideig tartó böjtök jótékony hatását senki nem vitatja. Az, hogy szervezetünk „kiüresítése” valóban megfelel-e egy igazi, vallási értelemben vett böjtnek, már más kérdés. A test kívánságairól való lemondás egyetlen elterjedt vallás tanítása szerint sem egyenlő azzal, hogy a lemondásnak testi és szellemi értelemben egyaránt megfeleltünk. A szellem megtisztítása a negatív gondolatoktól, netán gonosz szándékoktól, szintén nem elhanyagolható. Sőt. A böjtnek sokkal fontosabb eleme a lemondásnak, megvonásnak, befelé fordulásnak teret engedő szellemi megtisztulás.