Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója viccesen azt mondta: ki fogja írni, hogy tilos fejben főzni! Mert ki gondolná, hogy az öltözők mélyén, a próbák szünetében isteni receptek cserélnek gazdát még a diétára fogott színészek körében is. Az ételekről való beszélgetés nagy mestere Hegyi Barbara, aki azonban a gyakorlatban is elbűvöli azt, aki az asztalához ül.

- Pótlánya, Sandra beszélte rá a most megjelent Abraka babra - Monológok a konyhámból című szakácskönyvre, hogy a nagyközönségnek is megmutassa - ahogy ő fogalmaz - "elképesztő gasztronómiai érzékét és fantáziáját"?

- Ő hozta létre az Áfonya és ribizli című blogomat a születésnapomra, hogy írjam, de nem nagyon dolgoztam rajta. Pedig mindig mondták, hogy írjam le, amiket főzök. Írja le a halál! - gondoltam. Aztán múlt januárban nem kezdtem próbálni, és arra gondoltam: ha valamikor, akkor most van rá alkalom, hogy összeszedjem a receptjeimet. Elkezdtük összeírni, mi az, amit nagyon szeretünk, amit nagy becsben tartunk, mert az egész család ezt ette, s ezeket az ízeket szeretném én is pont úgy megőrizni a gyerekeimnek, illetve hogy mik azok, amiket én találtam ki mostanában. S aztán arra gondoltam, hogy lehetne a receptek közt egy-két történet - "a butaságom története" -, mert akkor írhatnék azokról az emberekről is, akik főzni tanítottak, akikkel együtt éltem: pici korrajz groteszk formában.

- Megjelennek imádott nagynénik és nagybácsik, s meglepő, milyen nyíltan mesél a családjáról, annak ellenére, hogy a magánéletét szereti védeni.

- Ez más, mint ha a bulvár írna rólam, mert ezek a történetek biztosan így estek meg velünk.

- Bár a célja éppen az, hogy másnak is bátorságot adjon, az embernek mégis nyomasztó érzése támad: itt egy gyönyörű, sikeres színésznő, anya és feleség, és ráadásul még főzni is tud!

- Pedig én pont arra gondolok, hogy bár én is rohanó ember vagyok, nekem sincs sok időm, ennek ellenére szeretek főzni: kikapcsol, jó érzéssel tölt el, örülök, hogy friss ételeket tudunk enni. Ez kreatív és sikeres tevékenység. Mert a végén tényleg tapsolnak: lemegy a függöny, és lehet mosogatni! Nem kell hozzá különösebb szakértelem, hogy jót tudj enni.

- Eltölt a konyhában nem kevés időt, aztán jönnek, és felfalják, amit készített!

- Egyrészt nagyon szeretek a konyhámban lenni, másrészt viszont maga a főzés nem igényel sok időt. Nem olyan nehéz ételeket készítek, amikkel órákat kell pacsmagolni... Ding-ding-ding, igen-igen, hm, hm, és már mehet is...

- Nem kell akkora feneket keríteni a főzésnek?

- Nem! Jamie Oliver ettől sikeres. Kicsit megtépkedi, belevágja, tesz hozzá egy kis ezt, egy kis azt, s már kész is van. Pápai Erika kérdezte, hogy "jézusmária, szakácskönyvet írsz? Soha nem vennék meg egy szakácskönyvet, amiben képek vannak, mert annyira ki vannak csinosítva azok az ételek, hogy nekem sose lesz olyan." Egész végig erre gondoltunk, meg arra, nehogy azt írjuk: "só tetszés szerint", hanem azt, hogy egy csipet só, mert az én drága, főzni nem tudó kollégáim megfojtanak. És éppen ezért nincsen megfirkálva egyik fotó sem. Nekem először azt mondták, hogy ezt nem lehet megcsinálni, és mi az, hogy én ezeket az ételeket otthon akarom megfőzni, és mi az, hogy egyáltalán én akarom megfőzni! Én meg mondtam, hogy pont azért, hogy elhidd: az én főztöm sem néz ki jobban, és a te kezed munkájából is ez fog kijönni. A hitelességhez ez nagyon sokat számít.

- Otthon egyfajta polgári konyhát vittek, a gyerekkori történetekből sem a szocializmusban megszokott rántott párizsi köszön vissza.

- Nem, az sose volt, de legalább háromfajta konyha volt rám hatással: a dadám mamája, a Kovács néni láblevest csinált, az olajban megsütött pirítóst pedig fokhagymával bedörzsölte, s én azt ettem cukros teával és citrompótlóval. Ez nem túl kifinomult, de hagyományosnak nevezhető szegény konyha. A dadám ehhez képest már modernebb, középkategóriás konyhát vitt, a paprikás krumpliba mondjuk virslit tett, és nem csinált olajos-fokhagymás kenyeret. Az anyám viszont összebarátkozott a Nagycsarnokban egy hentessel, aki attól fogva mindig félrerakott neki egy bélszínt. Abban az időben ugyanis nem az volt a baj, hogy a bélszín drága lett volna, hanem hogy nem volt. Nekem, miután nem vettek fel az óvodába, a mákos tészta, a paradicsomleves, a betűtészta kimaradt. Gimnazista koromban találkoztam először velük, amikor végre kantinos lehettem. És amikor egyszer egy üzemben forgattunk és kelkáposzta-főzelék volt a konyhán - milyen boldogan ettem! Nálunk a bélszín le volt téve borssal, olajjal és mustárral, én meg mindennap hazamentem az iskolából, csináltam porból zellerkrémlevest, kisütöttem magamnak egy szelet bélszínt, és megettem fejes salátával. Mindennap. A fejes saláta a Kovács néninél még sós-cukros-ecetes lében úszott, az anyám viszont olívaolajjal és mustárral csinálja amióta az eszemet tudom. Én meg már balzsamecetet vagy verjus-t használok, de mind megfér egymás mellett.

- A napi sütögetéssel akár meg is utálhatta volna a főzést.

- A főzést nem, csak a bélszínt... A főzést azért nem sikerült megutálni, mert a kíváncsiságom és a "nagyképűségem" - fog ez menni, meg fogom tudni csinálni! - mindig mindent legyűrt. Mert mit jelent a főzés? Némi alaptudást, az anyagok ismeretét, és reményeim szerint valamifajta jó ízlést. Nyilvánvalóan szeretem a hasamat, de szeretem a többiek hasát is.

- A receptek alapján Hegyi Barbara ételeinek hozzávalói: önbizalom, kalandvágy, kíváncsiság és izgalom. Ahogy nyilván az életben is ilyen.

- Nézze meg, ki hogy eszik! Milyen típusú ember hogyan főz, mit eszik? Van egy műsorom az Alexandra Könyvesház kávézójában, az a címe, hogy Asztalfő. A meghívott színésztársaimmal arról beszélgetünk, ki hogy eszik, ki mit főz. Nagyon jellemző, hogy egy hedonista, nagy vehemenciával és kedvvel létező ember miket eszik, milyen anyagokban gondolkodik, de aztán van olyan is, hogy valaki "nyúlként" a hatalmas kolbászokat szereti.

- Legutóbb Józsa Imre volt a vendége, és remekül elcivakodtak a "kaporral vagy kapor nélkül" filozófiai problémáján, miközben tényleg kibomlik az ételeken keresztül az ember élete.

- Ezért is találtuk ki ezeket az esteket, hiszen így nem ismeri a közönség a színészeket: Börcsök Enikőt például, aki simán megnyúz egy nyulat. Rengeteget főzünk fejben. A múltkor Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója azt mondta, hogy ki lesz írva: előadás előtt, alatt és után FEJBEN FŐZNI TILOS!

- De hát miért főznek fejben? A stressz levezetésére?

- Akit érdekel ez a téma, az tud beszélni erről. A legjobbat a Mikve című darab szünetében szoktuk beszélgetni, amiben nem játszik más, csak kilenc nő.

- További hozzávalók a receptjeiben: szeretet, gondoskodás, és valóban: ízlés és műveltség, amit a családjától kapott.

- A mi konyhánkban minden benne van, ami jót tesz az embernek: szeretet, fűszer és édesség. Meg jó vitaminok és olykor furcsaságok is, bár én óvatosan bánok a hozzávalókkal. A gasztronómiai paletta sokkal szélesebb, mint akár csak tíz éve, de óvakodtam attól, hogy olyan receptekkel tűzdeljem tele a könyvet, amelyekhez különleges alapanyagok kellenek. Egy vidéki kisvárosban ugyanis nem ugyanaz a választék, mint Budapesten - de az ízlés is más. Zalában vagy a Hajdúságban a tradicionális magyar konyha mesterei nem rukkolát vagy mascarponét használnak. Örülök, hogy van verjus - amit régen használt a magyar konyha, és ma kissé sznob módon locsoljuk salátára, levesbe, ebbe-abba -, mert ha eluntam a lime, citrom, (alma-, balzsam-, bor) ecet szentháromságát, akkor jó, hogy ezt is kipróbálhatom, de attól még, hogy valaki ezeket nem ismeri, még hibátlanul főzhet, és isteni ízeket adhat. Egy-két elmebajjal persze én is próbálkozom, de arra vigyáztam, hogy legyen a könyvben hagyományos étel. A rakott krumplimban például semmi furcsaság nincs, csak az, hogy mi a krumplit legyaluljuk, mert ettől vékonyabb lesz, és jobban magába szívja a tejfölt. Nálunk ugyanis mindig mindenki azt kérdezte, hogy "és tejföl van még?", hiába raktam bele három félliteres dobozzal. Vagy ott a túrós csusza, amit rendszerint úgy készítenek, hogy egy kis megfáradt tésztára rádörzsölnek egy kis túrót, rácsapnak egy kanál tejfölt meg egy kis pörcöt, aztán egyed. Hát én ezt a túrós csuszát nem annyira szeretem. Amit a könyvben kínálok, az egy szaftos túrós tészta. Lehet, hogy erre meg azt mondják, hogy "ez nem az": igen, ez nem az, ami szerintem nem elég jó. De nincs benne rukkola, nincs benne mascarpone, és nincs benne "fejre állok, úgy pipálok".

- Mondjuk úgy, hogy a józan ész szabályai szerint készülnek ezek az ételek: nem ijed meg például egy konzervtől vagy leveskockától.

- Hát tudtam, hogy ezért meg fognak ölni! Hát hogy lehet ilyet leírni egy szakácskönyvben? De nem vagyok hajlandó az álszentséget magamra rántani. Nyilvánvaló, hogy alaplevet kell csinálni, mert nem lehet összehasonlítani azt, ha egy húsleves leszűrt, lefagyasztott levével készítem a zöldbabfőzeléket, azzal, amit leveskockával csinálok. De a realitás talaján maradva: nem mindenkinek van akkora frizsidere és nem mindenkinek van erre ideje, ereje és gondolata. Tehát ha azon múlik, hogy főz-e valamit vagy nem, hogy szégyelli-e a kockát, akkor szerintem inkább főzzön.

- Követi a gasztronómiai trendeket?

- Persze, és nagyon klassz, hogy ennyiféle van, érdekelnek az új anyagok is, kíváncsi vagyok, mit tudok kihozni belőle. És jó, hogy ennyi új ember, ennyi civil jelent meg a magyar gasztronómiában, s nem kizárólag a séfek séfje tud valamit alkotni.

- Divat is most a gasztronómia.

- Igen, én mégsem erre gondolok. Hanem arra, hogy amikor egérré módosult a kezünk, mert egyfolytában a számítógép előtt ülünk, és minden sarkon van három gyorsétterem, akkor kezdünk leszokni arról a lehetőségről, hogy összeüljünk és ebédeljünk. Mégiscsak van abban valami vonzó, hogy a civilizáció megtaníthat bennünket rálátni saját magunkra, és ezeket a hibákat ki tudjuk küszöbölni. Jó, hogy van számítógép, isteni az internet, de az is marha jó, hogy még mindig emberek vagyunk, le tudunk ülni egy asztal köré, és azt tudjuk kérdezni, hogy: "kérsz egy ilyet?" És akkor meg tudunk beszélni egy csomó dolgot. Én ezt nem tudom kihagyni, és úgy tapasztalom, hogy erre igenis szükség van.

- Szívesebben hív az otthonába vendégeket, mint hogy beüljön valahová?

- Régebben többet jártunk étterembe, de nekem sokszor egyszerűbb otthon főzni valamit, amiről tudjuk, hogy kedvünkre való. Ami összekapcsolódik a piaci élményekkel is: a gyerekemet, Rozit például minden hétvégén elvonszolom a Fény utcai piacra, és ő élvezi, hogy válogatunk és szóba elegyedünk az árusokkal. Ez az agora hangulata: ők el akarják adni, én meg akarom venni és meg szeretném főzni, tudom, honnan jön az áru és ki áll mögötte. És beszélgetünk - ennyi bele kell hogy férjen. Vagy inkább úgy mondom: nekem belefér. De szeretek étterembe is menni, főként, ha valami izgalmasat remélhetek; Gerendai Károlyék éttermét, a Costest például szívesen kipróbálnám. És ha valami furaság van az ételben, akkor odahívom a pincért, hogy azonnal mondja meg, hogyan csinálták. Ilyen volt az epertorma, amit Bécsben ettem egy halas étteremben. A salátára tették dresszingként az epret balzsamecettel, olívával és sóval összeturmixolva: remek volt.

- Kulka János azt mondta, szívesen nyitna egy kockás abroszos kisvendéglőt.

- Én is nyitnék! Az lenne jó, ha egyszerre lehetne csinálni a kettőt: este játszanék, aztán beszaladnék az étterembe, megnézném, mi hogyan megy, jót ettek-e a tökfőzelékből.

- Biztos vagyok benne, hogy bírná energiával.

- Abszolút. De még milyen öröm lenne!

- Az ember azt gondolná, hogy egy színésznő előadás előtt uborkapakolással az arcán relaxál, de önnel előfordult, hogy két tésztanyújtás között lisztes kézzel rohant be a színházba játszani.

- Az úgy is volt! Ahogy a csokoládékészítéskor is: a barátnőim folytatták a munkát a konyhában, amíg én Maszat-hegyet játszottam, aztán mentem vissza csokibonbont gyártani. Csak vigyázni kell, mert nagyon nehéz a csokoládét lemosni az ember kezéről.

- Ha nem lenne valamiért színház, nyithatna egy csokiboltot is, olyan csodák születnek ezerszám immár 14. éve minden karácsony előtt a konyhájában. Ezt nem lehet megunni?

- Néha nehezen indul, de annyira jó. Gondoljuk csak el, miről is szól az ünnep! Csinálsz valamit, aminek örülnek, ami talán finom, amit együtt készítünk, halálosan jókat vihogunk, eszünk is valami jót, és közben mindenki dolgozik: az együttlét öröméről van szó, ami nem csak karácsonykor fontos.

- És akkor a fogyókúráról még nem is beszéltünk.

- Kérdezze meg, hol voltam ma reggel! A Margit-szigeten futottam, mert ma este bele kell férnem abba a kis fehér ruhába, amit a Lenni vagy nem lenni című darabban viselek. És ebédeltem? Igen! Gazdagon? Igen! A múlt hét a lúgosítás jegyében telt, istenieket lúgosítottunk, de aztán a csokoládékészítés kissé bezavart... Az ayurvéda is remek volt, csak én a minimálból is főzök valami botrányosat, s ha azt mondják például, hogy csak zöldséget ehetek, akkor azt kihívásnak tekintem. Így született a magos-répás kenyér is: isteni lett! Pedig nem lenne szabad ilyesmiből sokat ennem, mert a 13 évvel ezelőtti ruhámat is fel kell tudnom venni, és ha kimegyek a színpadra, 1100-an minősítenek. De ha egyszer jó?