Júniusi számunkban a stílus került terítékre. Gasztroportrét olvashatnak Bródy Sándor íróról, aki nem férfias szépségével, hanem stílusával hódított. Létrehozta saját külön világát és egyéni stílust teremtett Csákvári Péter gasztrofotós. Felfedezhetjük a stílust Rimóczi László grillázstortáiban és Győrffy Árpád cseresznyés ételeiben is. Olvashatnak még az influenszerekről, akik a potyázás módszertanát magas szinten, stílusosan űzik. Ellátogattunk Sztankó Bernadett emufarmjára, ahol a háromkarmú futómadaraknak nemcsak a mozgásuk stílusos, de a húsuk íze is. Stílusos pohárdesszertek Nábelek Zsófiától és könnyű zöldséges fogások, variációk egy témára, stílusosan, Horváth Balázstól.

„Iszom, mert el akarom felejteni, hogy részeg vagyok.”
(Alphonse Allais)

A stílus maga az ember – mondta a 18. században élt Buffon gróf és igaza volt. Elég belépni egy étterembe, rápillantani egy emberre, kézbe venni egy receptújságot, rögtön világos, mire számíthatunk. Tudta ezt Bródy Sándor is. Elegáns dandy kackiás bajusszal, nyakában laza művésznyakkendő, fején zsirardi kalap. Az író nem férfias szépségével, hanem stílusával hódított. Meg a konyhaművészettel. Ő aztán szó szerint ágyba főzte a színésznőket. Igaz, egy szabályt mindig betartott: „Kezdő szakács malac helyett inkább libát süssön, nagyobb sikere lesz a hölgyek előtt.” A főzés művészete a 32.oldalon.

Egyéni stílust teremtett Csákvári Péter gasztrofotós is. Miközben végigjárta a vendéglátás bugyrait a tatabányai restitől az óceánjárók gyomráig, létrehozta saját külön világát, a parányi senkiföldjét.
Ez a Tiny Wasteland. Ha kíváncsiak az emberre, aki mert kicsit álmodni, lapozzanak a 8. oldalra.



Ki gondolná, hogy még az emuknak is van stílusuk. A háromkarmú futómadarak egy elsüllyedt világ hírnökei, nemcsak mozgásuk különleges, de húsuk íze is. Ha ellátogatunk a Bodrogközbe Sztankó Bernadett emufarmjára, olyan, mintha a Jurassic Park díszletei között sétálnánk (28. oldal).

És szinte mindenben felfedezhetjük a stílust. Rimóczi László grillázstortáiban, Győrffy Árpád cseresznyés ételeiben (hiszen indul a cseresznyeszezon!), a kerekperec formájában, abban is, ahogy megfogjuk a borospoharat és megízlelünk egy friss rozébort. Ha a lélek tükre a beszéd, akkor az ételeké az íz. Ezért mondjuk a szellemes előadóra, hogy „ízesen beszél”, az unalmasra meg, hogy „sótalan”.

Stíluskérdés az is, hogy ha influenszerként bejelentkezel egy fine dining étterembe, kidobnak-e, vagy megehetsz – ingyen – egy több száz eurós vacsorát. A potyázás módszertanát hazai bloggerek is magas szinten űzik, bár nehéz eldönteni, hasznosak-e a vendéglátás számára azzal, hogy vendéget toboroznak, vagy egyszerű ingyenevők. Helyzetjelentés az 56. oldaltól.

Az igazi étteremkritikusok persze fizetnek, hiszen ha vendégül látnak, nem illik lesújtó bírálatot írni.
Ezt még Christian Millau, a négy éve elhunyt rettegett gasztronómus sem tette meg. Eleganciáját és humorát jól jellemzi az alábbi történet. Egy vidéki vendéglőben, a vacsora végén az idős tulajdonosnő egy borítékot csúsztatott Millaut zsebébe, azzal a kéréssel, hogy csak otthon bontsa ki. Hazaérve kiderült, hogy a borítékban pénz lapul. Millau bosszankodott, de hamar elfelejtette a dolgot. Mit tesz Isten, egy évvel később feleségével véletlenül betértek ugyanabba az útba eső  fogadóba. Fizetéskor a fogadósné odasúgta a kritikusnak:

„Neheztelek magára Millau úr.”
„Miért?”
„Mert nem írt rólam egy sort sem!”
„Kellett volna?”
„Hát persze – mondta az idős hölgy –, hiszen tudja, mit csúsztattam a zsebébe!”
„Ó – válaszolta Millau –, azt hittem, azért adta, hogy NE írjak magáról.”

A divat változik, a stílus marad. Feltéve, ha van.