A vénasszonyok nyara után itt az ősz igazi ízei: ugyan a nap már kevesebbet süt, de a páratlan októberi aromák sokáig itt maradnak velünk.

Ha a magyar gyomor két legfontosabb eledele a kenyér meg a szalonna, akkor a legkedvesebb étele a kolbász. János pap országában, ebben a szegény ember által elképzelt földi paradicsomban kolbászból fonják a kerítést és sódarral támogatják. A szerencsés ember borral mosdik és kolbásszal törölközik, a templomban is az a jó, ha hosszú a kolbász, de kurta a prédikáció. Tudjuk, hogy aki elcsavarog, az elkolbászol, hogy beosztással kell élni, hiszen több nap, mint kolbász, és ismerjük a népmesében az ostoba házaspárt, akik, ha egyszer végre rájuk mosolyog a szerencse, még kívánni sem tudunk okosan: a végén orrukra ragad a kolbász. Talán ebből lett az „orrod tőle fokhagymás” kifejezés is, arra mondjuk, aki olyasmire vágyik, amit nem kaphat meg.

Kolbászakadémikusok szerint a Földön 1500 fajta kolbászt, szalámit, hurkát töltenek, pedig azok közé biztosan nem számították be sem a ketteskolbászt (régen a lecsókolbászt hívtuk így), sem a rongyos kolbászt (ha elfogyott a vastagbél, vászonból varrtak köntöst a tölteléknek), sem a kádárkolbászt, amiről csak az 1970-es évek pesti egyetemistái tudták, hogy az a gumibot neve a diák szlengben. Hogy milyen kolbász készül a gödöllői Pap Kolbászműhelyben, azt megtudhatják a 32. oldalon.

Győrfi Pál mentős szóvivő és híradós sztár egy vadasnak köszönheti az életét. Bableves (gyerekkorában így becézték) maga mondja el, hogy a nagymama vadas étele rántotta vissza a halál torkából. Ha elolvassák interjúnkat a 8. oldalon és esetleg megnézik a YouToube csatornán Győrfi Pál posztpunk bandája, a Madártej együttes újhullámos klipjét, egy igazán érdekes élettörténetnek lehetnek tanúi.

Miként Teleki Sándor  sorsa is kalandos volt. A honvéd ezredes, akit osztrák tiszttársai „vörös grófnak” csúfoltak a háta mögött, akit háromszor ítéltek halálra, aki megszökött az aradi várbörtönből és egy párizsi kávéházban ücsörögve olvasta az újságban, hogy néhány nappal korábban felakasztották, végül gasztrogróffá szelídült, Alexandre Dumas-val főzött együtt és Zilahy Ágnest biztatta szakácskönyvírásra. Portréját a 62. oldalon olvashatják.

De kezdhetik a lapozgatást a Banyaerdő nevű vállalkozás történetével is a 22. oldalon. Ők mindent feldolgoznak, mi erdőn, mezőn megterem. Júdásfüle- és gévagomba, porcsin és medvehagymabimbó, som, galagonya, csipkebogyó, kökény – az őszi erdő kincsei, ahogy címlapunk sugallja. Az erdőjárás és a gyűjtögetés ma már nem csak a skandináv új konyha sajátossága. A csipkebogyót, kökényt, somot használjuk vadételekhez is – ezekből szintén adunk ízelítőt.

Legfrissebb számunkban olvashatnak elfelejtett (ma újra divatos) gabonafélékről, megtudhatják, mitől csíp a csili, a torma és a gyömbér, készíthetnek vietnámi-thai csiliszószt, megismerkedhetnek a mohácsi Planina borház borászával, Horváth Zoltánnal, aki a tamburát (más néven a tökciterát) cserélte metszőollóra, bejárhatják a legjobb sváb gasztrohelyeket a Pilisben és megtudhatják, miben rejlik a törött tányér szépsége.

Októberi étlapunkon 25 fogás szerepel. Búzafüves vízitorma-leves pisztránggal, kuszkuszos báránykolbásszal töltött paradicsom, hájas kifli, jó néhány francia omlós sütemény, Garibaldi galuskája, őszi fürjsaláta sütőtökkel, vadas vadnyúlcomb, kandírozott gyömbér és csilis étel is.

És ha főznek, ne felejtsék Goethe tanácsát: „az ételnek először a szemet kell megörvendeztetni és azután a gyomrot”.