Legújabb számunkban felelevenítjük mi minden köthető a Márton-naphoz. „Ki ilyenkor libát nem eszik, egész évben éhezik” – tartja a mondás, ezért megkértük Kerekes Sándort, a Gléda Vendéglő séfjét, hogy készítsen libás fogásokat. Ellátogattunk a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található Panyolára, a sárréti ChiliFarmra és Hajósra, Európa legnagyobb pincefalujába. Egy szenvedélyes vadásszal, Bodrogi Gyula színművésszel beszélgettünk nem csak vadászatról, hanem a hamarosan megjelenő új könyvéről is. Novemberi számunkban szó lesz még a magolajokról, elkölthetnek egy vacsorát Mészáros Ádámmal, a Botaniq Turai Kastély séfjével, és megtudhatják, mi a kálvinista mennyország. Tartsanak velünk!
„Két hete diétázom, s az egyetlen, amit veszteni tudtam, az tizennégy nap.” (Totie Fields amerikai komikus)
SZENT MÁRTON meg sem született még, amikor a római ínyenc – a legrégibb fennmaradt szakácskönyv szerzője –, Marcus Gavius Apicius már aszalt fügével, mustos kenyérrel tömte, mézes borral itatta a libákat, hogy májuk zamatosabb és porhanyósabb legyen. A ludak mégsem őt árulták el a gágogásukkal, hanem a jámbor remetét, aki nagy alázatosságában az ólba bújt, amikor megtudta, hogy püspökké akarják választani. Sorsát nem kerülhette el sem a lúd, sem a remete, előbbit megsütötték, utóbbit püspökké, majd szentté avatták, és temetésének időpontja (379. november 11.) Szent Márton napja lett. „Ki ilyenkor libát nem eszik, egész évben éhezik” – tartja a mondás. Ezt természetesen nem vennénk a lelkünkre, ezért Kerekes Sándor egy egész libát feldolgozott. A 36. oldaltól találják az étkeket:
libamájas rétes, libaleves, rántott libazúza, libamell – kész libator.
Panyola meg kész Kánaán. Legalábbis Mórucz István, a Panyolium manufaktúra gazdája így érzi, és igaza is van.
Az öt utcából álló, apró falu környékén megterem minden fontos gyümölcs, körte, barack, dió, meggy, bár igazi hírnevet a nemtudom szilva szerzett. Azért nevezik így, mert senki nem tudta az igazi nevét.
Azt viszont tudták az őseink, hogy amiből lekvárt lehet főzni, abból pálinkát is lehet. A kérdés csak az, ki ér oda hamarább: az asszony vagy az ember?
Ember legyen a talpán, aki a sárréti ChiliFarmon összeszedi a bátorságát és – vagányságból vagy kíváncsiságból – beleharap a világ legerősebb paprikájába, a Carolina Reaperbe. Az édes íz rögtön olvadt lávába csap át, és gondolkodhatunk rajta, hogyan okozhat egyeseknél függőséget a fájdalom.
Bár függőséget minden okozhat. Vannak, akik megőrülnek az őszi, erdei gombákért, például a csiperkéért (74. oldal), én a vargányával vagyok így,
mások a kadarka szerelmesei és mindent megadnának egy 2017-es hajósi Sziegl-kadarkáért (a pincészetet a 66. oldalon mutatjuk be), megint mások gyűjtik a frutta martoranát, ami nem más, mint színes marcipángyümölcs, szicíliai (és mexikói) halottak napi édesség.
És van, aki a vadászat szerelmese. Ilyen megszállott Bodrogi Gyula. A színész 45 éve a barátom.
Egy húron pendültünk mindig, az élet dolgaiban éppúgy, mint a színházi munkákban. Egyetlen dologban különbözünk. Ő szenvedélyes vadász, én meg a bogarat is rajzlap és pohár közé csúsztatva viszem ki a kertbe, nehogy megsérüljön. Megrökönyödtem hát, amikor egy kéziratcsomót nyomott a kezembe:
„A vadászkalandjaim, adjuk ki őket!”
Eszemben sincs bakot lőni, gondoltam. Ám ahogy beleolvastam a szövegbe, megnyugodtam.
Gyula történeteiben annyi életszeretet, olyan mély állat- és emberismeret rejtőzik, annyi humor és olyan ritka önirónia, hogy a hamarosan megjelenő Vadakat mesélek című könyvet nyugodtan ajánlhatom a vadászat esküdt ellenségeinek is. A nyúlnak nincs puskája – ez az interjúnk címe a 8. oldalon.
Novemberi számunkban szó lesz még a magolajokról, elkölthetnek egy vacsorát Mészáros Ádámmal, a Botaniq Turai Kastély séfjével, és megtudhatják, mi a kálvinista mennyország.
Annyit elárulok, hogy nem étel, hanem város: minden, amit a régi és az új debreceni gasztronómia kínál a páros kolbásztól az IKON étteremig, a hagyományos slambuctól a Pallagi Spájzig. Modern cívis című írásunk a 40. oldalon. Azt hiszem, Szabó Magdának is tetszene.
