Régészeti leletek tanúskodnak arról, hogy asztali tojáskínálót már az ókori rómaiak is használtak, de a tojástartók tömegesen a polgári világban terjedtek el, és ma is megmozgatják a formatervezők fantáziáját. Néhány patinásabb darabot a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (MKVM) jóvoltából tudunk megmutatni.

Gyerekkorom legkedvesebb emlékei közé tartozik az Emmausz a bólyi pincesoron. Falunak nagy, városnak mégse volt mondható még a település majd’ fél évszázaddal ezelőtt, és a húsvét hétfői Emmausz-járás akkor még csak a falubeliek vidám, spontán összejövetele volt.

Emberemlékezet óta tartják ezt a szokást a bólyiak, hogy húsvét hétfőn finomságokkal telepakolt kosarakkal megrakodva kisétálnak a temetővel nagyjából átellenes pincesorra, és ott eltöltenek egy felhőtlen, jóízű falatokkal és beszélgetésekkel fűszerezett napot annak emlékére, hogy a feltámadt Krisztus az emmauszi úton találkozott a tanítványaival, és velük evett-ivott.

Megfakult fényképek tanúskodnak róla, hogy már a nagyapám is ott pózolt legényként, kackiás bajusszal a fiatal férfiak gyűrűjében. Állítólag éppen a férfiak kezdték valamikor az Emmausz-járást azzal, hogy a húsvét hétfői mise után nem a legrövidebb úton tértek haza a kálváriadombról, hanem végigkacskaringózva a pincesor dűlőin, megkóstolva egymás borát. Később az asszonyok és a gyerekek is csatlakoztak a mulatsághoz, így vált hagyománnyá, hogy a falu apraja-nagyja kint tölti az ünnepet a pincesoron.

A sors fintora, hogy amióta felvették a Szellemi és kulturális javak nemzeti jegyzékébe ezt a közösségépítő hagyományt, annyian jönnek kíváncsiskodni, hogy minden már a bólyi Emmausz, csak meghitt együttlét nem. Igaz, közben várossá duzzadt a település, akkorára, hogy minden lakosa aligha ismerheti egymást. A bólyi Emmausz azért mégis több, mint megfakuló emlék. Azt hiszem, itt történt egyszer, hogy valamelyik asztalszomszédom a homlokán kocogtatta föl a főtt tojást, úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.

Kicsit tojásdad formájú volt a szomszéd feje, azt meg kell hagyni, és igen nehéz volt eltitkolni az érdeklődésemet a két tojás egymáshoz ütögetése láttán. Ennél csak az hökkentett meg jobban, amikor évekkel később tanúja lettem annak, hogy vannak, akik a főtt tojást egy jól irányzott suhintással egyszerűen lenyakazzák, már ha lehet ilyet mondani egy olyan tagbaszakadt figura esetében, mint a tojás, ami ide-oda gurul a tányéron, karcsú pontja – nyaka – pedig egyáltalán nincsen. Szinte kiköveteli magának, hogy külön kis trónusra ültessék a teríték mellé, ahonnan nem gurulhat el.

Régészeti leletek tanúskodnak arról, hogy asztali tojástartót, tojáskínálót már az ókori rómaiak is használtak. Antiochiából, Krisztus előtt 40-ből való az a mozaik csendélet, amelynek egyik részletén egy ilyen tojáskínáló tálka látható, míg Pompejiből egy ezüst tojáscsésze maradt ránk, a hozzá tartozó kanállal együtt. Mivel a tojástartót nem kellett feltétlenül készletben beszerezni,

a 17. században kedvelt keresztelői ajándék volt, ezüstből készítve vagy arannyal futtatva, drágakövekkel díszítetten,

vagy éppen egy ügyes kezű ötvösmester által megmunkáltan, aki hol csipkefinomságúra verte az ezüstöt, hol aprólékos jelenetek egész sorát véste fel rá.

Jó néhány ilyen míves ötvösmunka lapul az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében és a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban is, de még több látható külföldi kiállítótermekben.

A tojástartó ugyanis, lévén a terített asztal különce, szinte kínálja magát a játékra.

Németországban, ahol a tojástartóknak talán a legnagyobb a kultuszuk, van néhány gyűjtői magánmúzeumuk is: Nico Diener például jelenleg 12 441 darabos gyűjteményét szeretné 20 ezer darabosra bővíteni, hogy a tojástartógyűjtők Guinness-rekordere lehessen. A német rajongók még egy virtuális nemzeti gyűjteményt is összehoztak deutsches-eierbechermuseum.de címen, amelynek adatbázisába folyamatosan töltik fel kedvenc darabjaikat.

Évente egyszer, húsvét táján az alsó-szászországi Filsumban a húsvéti vásáron tojástartóbörzét is tartanak, ahol több száz tojástartó cserél gazdát néhány nap leforgása alatt. Habár a gyűjtőt nem érdekli, hogy ezüstből, porcelánból vagy éppen műanyagból készült-e az éppen vágyott, különleges darab, rendre felbukkannak kuriózumok is: volt már példa arra, hogy egy teknőspáncél-intarzia berakásos, 18. századi darabért 300 eurót is megadtak. 

Természetesen nem csak Németországban vannak megszállottjai a tojástartóknak. A gyűjtők közé tartozik a szakácskönyvek szerzőjeként és kreatív eszközök gyártójaként is ismert amerikai Martha Stewart is, aki jó néhány, kristályból készült darabbal is büszkélkedhet.

A tojáskínálók aranykora azért mégiscsak az európai porcelángyártás tömegessé válásával köszöntött be. A manufaktúrák szinte egymással versengve dobták piacra az aprólékosan kidolgozott jelenetekkel díszített tojástartókat. A lelkesedés érthető, hiszen ezek a talpas kis alkotmányok kiemelkednek a teríték síkjából, és az így piedesztálra emelt étel nem takarja el úgy a díszítést, mint ahogy a leves a tányér mintáját.

A tojáskínálóhoz tartozhat kanál, vagy akár csinos kis búra is, ami a melegen tartást szolgálja. Ez az izgalmas és sokoldalú edényke mindig is foglalkoztatta a dizájnerek fantáziáját, amiből aztán jó néhány szürreális és bizarr
darab is kisült: Cora Fisch például sapkaforma tojásmelegítőt tervezett, amelyet nerc-, perzsa és nutriaszőrméből is lehetett rendelni. Azért érdemes leszögezni, hogy a tojástartók – már csak a különlegességük miatt is –

a polgári asztalok terítékéhez tartoztak, mint ahogy a lágy tojás is: a paraszti kultúrában ugyanis a tojást inkább biztonságosan megfőzve vagy rántottaként tálalták fel.

Hiszen a lágy tojás kényes kérdés, odafigyelést kíván, míg a keménytojás egy jó rózsafüzérnyi idő alatt biztosan elkészül.

A paraszti portákon a nyers tojást meszes vízben lemosva, tisztára törölgetve sokszor csinos kis tojástartó szekrényben tárolták. Persze csak rövid ideig, hiszen a konyhán hamar elfogy egy-két tucat tojás. Különösen ilyenkor, húsvét táján. S ha Emmauszkor Jézus nyomában járnánk, jó, ha van nálunk egy-két főtt tojás.