Meg tudjuk-e őrizni magyarságunkat Európa közepén? Tudunk-e büszke magyar polgárai lenni az Európai Uniónak? Fontos kérdések ezek. Ahogy az is nagyon fontos, hogy miképpen készítjük saját ételeinket? Mennyire ragaszkodunk asztali hagyományainkhoz?

Áprilisban jött a hír, hogy egy férfi egy győri kocsmában megszúrta ivócimboráját, mert összekülönböztek a rétes tökéletes elkészítésének receptjén. Tragikusan nevetséges? Persze. Van a történetnek komolyan vehető tanulsága? Természetesen van.

Simonffy András – kétszeres József Attila díjas magyar író – a hetvenes években írta meg „Az igazi lecsó” című novelláját. Az érettségi találkozójukra hazaérkező három Nobel-díjas tudós Homola, Harkály és a Novellista már alig várja a találkozást. Beszélgetnek, iszogatnak, aztán elhatározzák, hogy közösen főznek egy lecsót. A hagymavágásnál vesznek össze. Mekkorára kell vágni a hagymát és milyen formára. Vastagra vagy vékonyra. Szalonnát kell pirítani a hagyma alá, vagy mangalicazsírt kell olvasztani? Esetleg libazsírt? Hosszában kell felvágni a paprikát vagy karikára? Mi legyen a magházzal? Jobb lesz a szotty tőle, vagy zavaró a magok jelenléte? Mikor jön a paradicsom? A tudósok hamarosan őrjöngve veszekszenek és kétségbe vonják egymás tudományos eredményeit.

Nagyon fontosak az ételeink. Fontos, ahogy édesanyánk megtanulta a saját édesanyjától. Az ételeink múltunkról szólnak. Az őseink tiszteletéről. A nemzeti kincseinkről, hiszen a legjobb receptjeink azok. Persze lehet őket modernizálni, egészségesebben készíteni. De csak módjával, nem feledve az alaprecepteket.

1902-ben, amikor Emma asszony szakácskönyve megjelent, vita robbant ki az erdélyi és a magyarországi úriasszonyok között, hogyan kell megfőzni az igazi töltött káposztát? A hölgyek több ízben is vérig sértették egymást, és kétségbe vonták egymás főzési tudományát. Csak savanyú káposztából készülhet vagy édes káposzta is szóba kerülhet? Kizárólag füstölt tarja rotyoghat benne, vagy kolbász is kerülhet a fazékba? Csak rizs lehet a töltelékben vagy akár gersli is? Az erdélyi hölgykommandó vezetője, Herman Ottóné – híres természetkutatónk felesége – szerint az étel igazi hazája Kolozsvár, Magyarországon egy lebutított változatot készítenek. A vitának tehát meg- és feloldása nem lett.

Azoknak, akik azt gondolják, hogy ezeket a vitákat meghaladta az idő, elmesélek egy történetet. Az én édesanyám Mezőbándon született, erdélyiesen készítette a töltött káposztát. A receptje családunk féltve őrzött kincse.

Mikor udvarolni kezdtem, és először mentem el a szeretett lány családjához, töltött káposzta volt az ebéd. Miközben kanalaztam az ételt, már tudtam, hogy ebből baj lesz. Másnap zajlott le édesanyám és köztem a következő párbeszéd:

– Aztán fiam, adtak neked valamit enni ezek a pesti emberek? (akkor már 20 éve Budapesten éltünk)

– Töltött káposztát.

– Na… milyen volt?

– Jó.

– Piros volt?

– Piros.

– Rántás?

– Berántották.

– És te ettél abból a pacsmagból?

– Meg lehetett enni.

Aznap este már leginkább csak hallgattunk.

Az ételeink nagyon fontosak. Persze verekedni, másokat megszurkálni helytelen és egészségtelen. De az ősételekről való viták helyénvalóak és előrevisznek.